Népsport: Albert Flórián góllal búcsúzott a Fraditól

Az ötvenes évek elején előbb nevétől, majd klubszíneitől és sztárjaitól is megfosztott Ferencváros csak nehezen állt talpra 1956 után. Nevét és a zöld-fehér színeket a Kádár-rezsim a levert forradalom után ijedtében gyorsan visszaadta, ám eredményességben ki tudja, mikor érte volna utol a csapat egykori, dicső önmagát, ha nem tűnik fel a kezdőben 1958-ban egy 17 éves, Hercegszántóról érkező srác. Albert Flórián (később: a „Császár”) berobbanása azonnal visszaadta a reményt.

Tüneményes karrierje csúcspontjait illik fejből fújni. Egyedüli magyarként 1967-ben Aranylabdát kapott („természetesen” nem Párizsban, hanem a Gundel étteremben vehette át), az európai kupákban első és mindmáig utolsó győztes magyar csapat sztárja volt (1965, VVK – a torinói döntőben 1:0 a Juventus ellen), akárcsak az egyetlen Eb-érmes válogatotté (1964, 3. hely), világválogatott és Európa-válogatott, az 1966-os vb-n a kiemelkedő magyar produkciók közül is kivilágított az övé, a magyar–brazilon (3:1) olyan eleganciával szervezte a Baróti-tizenegy támadójátékát, hogy a liverpooli Goodison Parkban az angolok is alig hitték el, amit látnak.

Aztán 1969. június 15., Koppenhága, vb-selejtező, 37. perc: Albert Flórián lábára rácsúszott a dán kapus, Knud Engedal. Súlyos térdsérülés (utóbb felvetődött, hogy Borbély Pál őt kritizáló Népsport-cikke miatt ment bele a csinnbe a kelleténél is vehemensebben…), tíz és fél hónap kihagyás, közben Marseille, megismételt meccsen vereség a csehszlovákoktól, és innentől a magyar labdarúgásban néhány részsiker ellenére már sohasem lett semmi olyan, mint azelőtt volt.

Albert Flórián pályafutásában sem.

Még jutott neki hat mérkőzés a válogatottban (gólt már nem szerzett, de amúgy is a 75-ből első 45 fellépésére jutott 26 találat a 31-ből), ott volt az 1972-es Európa-bajnokság négyes döntőjében (a szovjetek elleni elődöntőben egy óra után csereként állt be, a belgák elleni vesztes bronzmeccset végigjátszotta), az FTC-ben kisebb-nagyobb szerepet kapott az 1972-ben Magyar Népköztársasági Kupa-győztes és UEFA-kupa-elődöntős csapatban, de a régi Albertből már keveset láthatott az őt imádó publikum.

Egy évvel a visszavonulása előtt, 1973 júniusában Várkonyi Sándor írt kiváló riportot a háttérbe, azaz a cserepadra szoruló klasszisról. „Most, hogy Szőke nem játszhat, lehet, hogy ott leszek a kezdőcsapatban” – jelentette ki Albert az újságírónak. „Hogy pár évvel ezelőtt nem ültem volna oda, így igaz. Nincs az a pénz! Mert akkor úgy éreztem volna, hogy ezzel veszítek a kivívott tekintélyemből, összecsapják a szurkolók a kezüket: »Nicsak, Albert kiszorult a csapatból! Pedig X. és Y. bent van.«”

És máris következik a korra oly jellemző (ön)ostorozás, amelyből a derék olvasó csak megerősítést nyer: a labdarúgó, még ha aranylabdás is, tulajdonképpen egy ingyenélő senkiházi. „Én már nem tudok annyit futni, mint Páncsics Miki vagy Bálint Laci. Ezt késő elkezdeni. Annak idején, húszéves korom táján kellett volna mindezt pluszként megtenni. De hát akkor ez még nem hiányzott. Vagy legalábbis nem vettem észre, hogy hiányozna. Könnyed munkával is jött a siker, s ha az edzésen meg sem nyirkosodott a mezem, akkor is ment a játék a meccseken. És akkor elhittem, hogy ha így is lehet, akkor minek megszakadni a tréningeken.”

Tény, a lába Koppenhága után már sohasem lett a régi. Mint ahogyan az is tény, hogy a könnyedség, amellyel például a brazilokon meg úgy általában a világ valamennyi védelmén átkígyózott, ahogyan a kapust elfektetve amolyan védjegyként rendre a kapuba talált – taníthatatlan, „edzhetetlen” volt.

De 1974-ben ezzel már senki sem foglalkozott, az a 30 ezer ember, aki kiment a Népstadionba március 17-én, a ZTE elleni bajnokra, mind az egykori bálványt akarta még egyszer, utoljára látni Fradi-mezben.

„Nem a korom, hanem a térdem miatt” – felelte a meccs előtt a búcsú okát firtató kérdésre. „És a ZTE ellen végig játszik? – Nem, csak egy félidőt, s valószínűleg a másodikat. Jobb lesz a többiekkel együtt az öltözőbe vonulni, mint otthagyni őket a pályán…”

És tényleg így történt. Innentől mindennél plasztikusabban álljon itt a korabeli Népsport tudósítása: „Az 54. percben óriási üdvrivalgás közepette Kű helyére Albert jött be a pályára. Éppen szögletet rúgott a Ferencváros. Szőke labdáját Albert fejjel megcsúsztatta, Branikovits jókor érkezett, s öt lépésről a bal sarokba fejelt. 2–0.” „A 78. percben    Branikovits átadását Albert lekezelte, elegáns mozdulattal elhúzott a kifutó Déri mellett, és  a kapu közepébe gurított. 3–0.”

A lefújás után a nézők felállva ünnepelték Albert Flóriánt. A Ferencváros elnöksége nevében Harót János és Dékány Ferenc, a ferencvárosi öregfiúktól Gyetvai László és Rudas Ferenc köszöntötte Albertet, „a   Zalaegerszeg- emblémával díszített mokkáskészletet Szabó Rezső, a vendégcsapat kapitánya adta á t , d e megajándékozta a csatárt a Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Minisztérium is !” A játékostársak pedig vállukra vették, és úgy vitték le a pályáról a magyar futballtörténelem Aranycsapat utáni legjobb labdarúgóját.

„A válogatott csatártól nagyszerű  átadásokat lehetett látni. Játékostársai is kedveskedni   akartak neki, mert egyre-másra keresték a labdákkal”  – így a Népsport értékelése. Albert pedig könnyes szemmel így nyilatkozott: „Mindent   elértem, amit egy labdarúgó elérhet. Nagyon jólesett, hogy  játékostársaim a búcsúmérkőzés  után feljöttek hozzám, és megajándékoztak tizenegy darab ferencvárosi emblémával ékesített  kupával. Géczi Pista pedig nekem adta a csapatkapitányi szalagot. Mindenkinek megköszönöm azt, hogy végigjárhattam ezt a csodálatosan szép utat.”

„Edző soha nem leszek! Eleget szidtak a pályán, a kispadon még inkább ez várna rám. És ennek nem akarom magam kitenni” – ez már a jövőjét firtató kérdésre adott válasz, és tartotta is magát az elhatározásához. A Fradi-ifi élén, illetve a líbiai Al-Ahli Bengazinál eltöltött néhány évet leszámítva a legenda nem vállalt vezetőedzői feladatot.

Albert Flóriánnak a válogatottban még megadatott egy utolsó fellépés, Illovszky Rudolf május 29-én Jugoszlávia ellen adott neki kezdőként negyedórát. De az a meccs nem a Népstadionban, bemutatkozása és egykori legnagyobb sikerei színhelyén volt, ahol Albert elköszönni szeretett volna, hanem Székesfehérváron. Az új Üllői úti stadiont (amely 2007-től lebontásáig, 2014-ig Albert Flórián nevét viselte, a helyére épült Groupama Aréna főbejáratánál pedig ott áll a legnagyobb zöld-fehér legenda szobra) az év májusában adták át, de a búcsúmérkőzéssel nem sikerült várni két hónapot.

Ennek sem adták meg a módját, akárcsak 1967 decemberében az Aranylabda-átadásnak. Amúgy pedig képzeljük el mondjuk Lionel Messit vagy Cristiano Ronaldót amint utolsó bajnokija után ezt mondja a sajtónak: „Ebéd után mentem ki a stadionba, s már a buszon éreztem, hogy furcsán néznek rám az   emberek…”

 EMLÉKEZTETŐ
Ferencváros
Zalaegerszegi TE 3–0 (1–0)
1974. március 17., Budapest, NB I, 19. forduló
Népstadion, 30   ezer néző, vezette: Hévízi
Ferencváros:  Géczi – Vépi, Bálint, Mucha, Megyesi – Juhász I., Kű (Albert, 54.) – Szőke, Branikovits, Máté, Magyar. Vezetőedző: Dalnoki Jenő
Zalaegerszeg: Déri – Mihalecz, Papp Z., Vörös, Szabó R. – Bicsák, Józsi (Kelemen, 38.) – Rácz, Tóth Gy., Szimacsek, Bita. Vezetőedző: Szőcs János
Gólok: Szőke (43. – 11-esből), Branikovits (54.), Albert (78.)