Albert Flórián, Göröcs János és Nagy István lelépett a színről

Már túl volt utolsó bajnokiján egyetlen aranylabdásunk, Albert Flórián (Népsport, március 13.), amikor megkapta a lehetőséget arra, hogy a válogatottól is elköszönjön, 75. alkalommal szerepelve a csapatban.
Utolsó NB I-es meccsén a Népstadionban (Ferencváros–ZTE 3–0) 30 ezren látták, hogy az 54. percben beáll, s a 78. percben gólt szerez, majd a lefújás után hatalmas ünneplésben lehetett része.

Hiába lett volna méltó, nem adatott meg neki, hogy címeres mezben is a Népstadionban játsszon utoljára. A válogatott 1974. május 29-én Székesfehérváron lépett pályára, a Népsport pedig közölte: „Az MLSZ elnökségének döntése értelmében Alberta jugoszlávok ellen helyet kap a csapatban.” Mintha kegy lett volna… Telt ház volt persze Székesfehérváron is (16 ezer néző), Flóri győztes meccsen köszönt el (3–2), de a Népstadionban biztosan többen ünnepelték volna. Megérdemelten.

Kezdőként lépett pályára, a középpályássor centrumában, jobbján a volt fradista társ, Juhász István, balján a győri Somogyi József. Első meccsén (1959. június 28., Svédország ellen 3:2) Baróti legendás csatársorának (Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi) tengelyében kapott helyett.

Ahogy az szokás, a Sóstói Stadion öltözőjében sok-sok virág és dísztávirat fogadta, majd „háromnegyed 5-kor a honvédzenekar pattogó indulójára kivonult a két válogatott. A rövid ünnepségen Iklódi Gábor, a zMLSZ elnökségének tagja méltatta Albert sportpályafutását”. Akár az elnök, Kutas István is megtehette volna – illett volna megtennie. Az ünnepelt csapatkapitányként térfelet választott a másik fél legendájával, Dragan Dzsajiccsal, majd 15 percet játszott.

A tudósítás szerint rögtön az elején „jó átadása Müllert találta kecsegtető helyzetben”, aztán letelt a negyedóra, s Fazekas László állt be a helyére. A Népsport utolsó értékelése így szól róla: „Albert csak negyedórát játszott, de 75. válogatottságával méltón búcsúzott. Néhányszor nagy tudását felvillantotta.”

Mindenki áradozva búcsúzott tőle. A lényeget Zsengellér Zsolt fogalmazta meg a Képes Sportban, máig hatóan: „Albert Flóriánt nem lehet elfelejteni.” Azt meg Szepesi György rögzítette, hogy „ő volt az a játékos, aki befért volna az Aranycsapatba is”. Hihetünk a legendás rádióriporternek is.

Flóri búcsújában közrejátszott, hogy 1969-ben Koppenhágában, a dánok elleni világbajnoki selejtezőn (2:3) térdszalagszakadást szenvedett, s soha nem lett már igazi a lába. Ez azért (is) érdekes, mert Göröcs János hasonló sérülés miatt volt kénytelen kiállni 1970 szeptemberében az osztrákok elleni barátságoson (1–1). Ő sem lett a régi, igaz az esélyt se kapta meg rá, mert felépülése után Újpesten Kovács Imre edző a tartalékcsapathoz száműzte, próbálkozzon ott a játékkal. Ehhez – újpesti legendaként – joggal nem fűlött a foga, elfogadta hát Lakat Károly hívását Tatabányára. A mesteredzőnek egyik kedvenc játékosa volt, amikor úgy érezte, hogy bírja a tempót, játszott is csapatban. Sőt. Búcsúja előtt egy évvel, 1973-ban KK (Közép-európai Kupa)-győztes lett.

Ahogy 1974-ben, május 15-én, búcsúmeccse, ZVL Zilina (Zsolna) elleni 2:0 után is. Előtte Lakat mester így beszélt: „Remélem, hogy játékosaink is átérzik, mit jelent Göröcs számára ez a nap, s mindent elkövetnek azért, hogy feledhetetlenné tegyék neki az utolsó perceket. Az eredménytől függetlenül, az utolsó félórában pályára küldöm!”

Titi az öltözőben csendben készült. „Ez az utolsó – mondta. – Sajnos, rossz a lábam.” Végül a 80. percben állt be Takács László helyére, ekkor 2–0 volt az eredmény, megvolt a kupa. „Abban a pillanatban, amikor a játékvezető lefújta a mérkőzést, kék-fehér és lila-fehér zászlók alatt a szurkolók hada lepte el a pályát. Göröcsöt azonnal a mikrofonhoz hívta Vass István Zoltán, a rádió riportere, élete utolsó »aktív« nyilatkozatára.”

Lakat Károly pedig: „Ennek a szép, minden tekintetben feledhetetlen délutánnak csak egy fájó emléke marad: el kellett búcsúznunk Göröcs Jánostól. A magyar labdarúgás egyik legnagyobb egyénisége akasztotta most szögre a cipőt. Titi hiába mosolyog. Távozása üröm az örömben.”

„Jelenlétünk azt bizonyítja, hogy nem felejtettük el, mit jelentett nekünk Göröcs Titi” – mondta Farsang Endre újpesti szakosztályvezető, aki tiszténél fogva nyilván közreműködött Göröcs méltatlan Megyeri úti visszaminősítésében.

Hármójuk közül Nagy István szerepelt a legkevesebbszer a válogatottban, ám nem rajta múlott. Egyrészt előbb az újpesti Solymosi Ernő, majd később Mathesz Imre a Vasasból nagy vetélytárs volt – Matheszt igencsak segítette, hogy a Vasashoz ezer szállal kötődő Illovszky Rudolfnak Baróti segítőjeként, majd szövetségi kapitányként igencsak volt beleszólása az összeállításba. Mindenesetre álljon itt Baróti véleménye Nagy Istvánról, közkedvelt nevén Parókáról: „Kitűnő csapatember volt, hatalmas munkabírással, Remekül passzolt, nem véletlen, hogy Göröcs és Albert imádott vele játszani.”

A másodosztályú Bp. Spartacusból vonult vissza, erről sem őt tehetett. Ereje teljében, 29 esztendősen, 1967-ben az MTK-ban közölték vele, hogy nincs rá szükség. Vezér volt (mi tagadás, a fehér asztalnál is), volt tekintélye az öltözőben, ezért a klubvezérkar inkább elzavarta „Nagy Istvánnal nem kalkulálunk” – így az elnöki vélemény. A Hungária úton töltött – papíron sikeres – esztendőkről így beszélt: „Nincs szép emlékem arról a tíz évről. El akartam felejteni mindent, és sikerült” – mondta a visszavonulása után. Majd hozzátette: „A vád, hogy a szellemem árt a csapatnak, kissé erős. Különösen azok után, hogy az évek folyamán Sipos Feri, Vasas Misi, Bödör Laci, Szimcsák Pista és Povázsai Laci szelleme sem volt megfelelő”.

Azért igazolt a Bp. Spartacusba, mert felhívták onnan, hogy csak nekik adják ki. Rábólintott, az pedig szintén fontos, hogy – mint mesélte – utolsó, győztes válogatott meccse (1967. május 24., Koppenhága Dánia ellen 2:0) után hazaérkezve, már nyáron tudta, hogy decembertől nem kell. Azért végighajtotta a hátralévő fordulókat, posztján első volt a Népsport rangsorában.

Nem volt szerencsés ember, a tragédia sem kerülte el. Felesége gyógyíthatatlan betegségben meghalt, egyedül maradt hatéves kislányával: „Korán kelünk, mert a kislány fél nyolckor indul az iskolába. Az idén kezdte, első osztályos. Iskola után a napköziben van, én az edzés után rohanok érte.”

A Bp. Spartacusnál segítettek neki, ezért akkor sem igazolt el, amikor hívták, szinte évente, persze, hogy az NB I-be.

Utolsó bajnokiját 1974. augusztus 5-én a Dunaújváros ellen játszotta. Egy félidőt vállalt, aztán lelépett a színről. A Szpari edzője, egykori csapattársa, Szimcsák István örült, hogy győztes meccsen (4:1) ért véget pályafutása.
A válogatottban sem őt, sem Göröcs Titit nem búcsúztatták el.

Na, ja, a hála nem rendszerspecifikus – futballban sem.