Önök kérték – miközben az ifik Európa-bajnokságot nyertek

Nem indult jól. Bicskei Bertalan kiharcolta, hogy az Európa-bajnoki selejtezőre készülő ifiválogatottja 1984 márciusában elindulhasson a rangos taskenti tornán, ám ott két győzelem (OSZSZSZK: 5–3, Ukrajna: 2–0) után kétszer kikapott (Üzbegisztán: 0–3, Románia: 1–2), s végül Bulgáriát legyőzve (2–1) az 5. helyen végzett.

„Ahogy a felnőttek, a gyerekek sincsenek szokva a sorozatterheléshez” – kesergett az ifikapitány, s különösen a Romániától elszenvedett vereséget fájlalta, ugyanis velük kellett megküzdenünk a Szovjetunióban rendezett tornára való kijutáshoz.

A selejtező első mérkőzése igazolta félelmeit, nyertünk ugyan Csepelen 1–0-ra (gól: Orovecz György), ám nem ment a játék. Aztán a visszavágón Nagyváradon már nagyon, 2–0-ra győztünk (gólok: Orovecz, Zsivóczky Gyula), s valamennyi futballistánk remekelt. Bicskei köszönetet mondott Mezey György szövetségi kapitánynak, „aki kiváló ötleteket adott arra, hogyan lehet ifjúsági szinten hatékonyan letámadni az ellenfelet”. A nagy öröm közepette kérte a klubedzők megértését, mert csak akkor lehet esélyünk az Eb-n, ha „gyakori együttléttel, kemény, közös munkával készülhetünk a nagy feladatra”.

A felkészülést Csucsánszky Zoltán esete zavarta meg, a csepeli futballista lemondta a válogatottságot, mondván, a sok iskolai távollét a tanulmányi eredményei rovására megy. Ebből lett némi paláver, fellángolt a tanulás vagy futball vita, aminek nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Bicskei ugyanis elmondta, hogy a Vácról bejáró Kovács Ervin és a Tatabányai Vincze István iskolájával megbeszélték, hogy mennyit lehetnek távol a gyerekek, a ferencvárosi Deák Sándor pedig azért indul egy nappal később az Eb-re, mert felvételizik a közgazdasági egyetemre (felvették). Azt pedig csendben hozzátette, hogy aki biztos kezdőnek számít a csapatban, az nem habozik.

Aztán már jött is az Európa-bajnokság. „Úgy vélem, a csapat képes kiharcolni a továbbjutást, csoportelsők lehetünk. Sorozatmérkőzéseket játszunk, kétnaponként lépünk pályára, így feszített lesz a tempó. Remélem, bírni fogják a fiúk” – mondta a rajt előtti napon a kapitány, de kár volt félnie, a legjobbkor voltak erejük teljében.

A csoportmeccseket Csehszlovákia ellen kezdtük, sima 3–0, a győzelmünk egy percig sem volt vitás, a három gólon kívül a hajrában volt még két kapufánk is. Következtek a spanyolok, és az újabb győzelem (2–1). Ezúttal nem volt sziporkázó a játék, itt a sikerhez szervezett futball, kitűnő küzdőszellem és jó erőnlét kellett – mindhárom megvolt. A harmadik meccsen a harmadik harcmodor ellen diadalmaskodott a társaság (1–0), a svájciak ugyanis beálltak a kapujuk elé, bekkeltek, és lesték megugorhatnak-e.

Ez történt Minszkben, a válogatott pedig utazhatott Moszkvába, az elődöntőre, Lengyelország ellen. Úgy tudta mindenki, hogy a Lenin-stadionban lesz a meccs, ám átvitték a Torpedo Moszkva pályájára. Itt is több mint ötezren látták, hogy sokkal jobb a magyar csapat, úgy nyert 2–0-ra, hogy „szinte alig engedte levegőhöz jutni a jó erőkből álló lengyel ifiválogatottat”. Két perc alatt két gólt lőttünk, a védelem pedig magabiztosan, a támadásokat is segítve tartotta a frontot.

Bejutottunk tehát a döntőbe, ahol a házigazda Szovjetunió volt az ellenfél, immáron a Lenin-stadionban, zsúfolt lelátók előtt.. A csapat a találkozó első percétől kezdve végig bírta a szovjet gárda által diktált tempót. Ment minden, mint a karikacsapás. A középpályások jól szűrték meg az akciókat, s igen veszélyesek voltak a kontratámadásaink. Keménységben, határozottságban is – főként a szünet után – mi voltunk a jobbak. Csak éppen gól nem esett, még a hosszabbításban sem, következtek a tizenegyesek és velük – a dráma.

A harmadik sorozat után 0–2-re álltunk, aztán Pintér Attila szépített (1–2), majd egy körrel később Zsivótzky egyenlített (2–2). Egy elhibázott lövés ott, egy itt, aztán ott még egy. Ekkor jött Kovács Ervin és „nagy nyugalommal küldte a kapuba a labdát”. És ezzel Magyarország Európa-bajnok lett.

Petry Zsolt volt a meccs hőse – három tizenegyest védett. Nem véletlenül, hiszen a tavasz során Bicskei külön gyakorolt a kapussal, nagy figyelmet fordítva a tizenegyesek hárítására.

A mérkőzést Európában sokan láthatták, itthon senki. Ugyanis hiába közvetített naponta két meccset egyenesben, kettőt felvételről a szovjet televízió, hiába létezett az Intervízió nevű dac- és érdekszövetség, az MTV műsora nem változott, a moszkvai döntő időpontjában például ez volt: „10.45: Bűvészek nemzetközi találkozója. Francia film; 14.10: Bemutatkozik Sütő Gyula nagyvisnyói népművész; 15.05: MÉH-esek kérték. Az önök kérték különkiadása.”

„Nem kívánjuk túlértékelni a nagy sikert…” – óvatoskodott a Népsport is, de azért kénytelen volt megerősíteni, amit Bicskei mondott: „Bízom abban, hogy ezek a fiúk az NB I-ben szerepelve eljutnak a legjobb felnőttek színvonalára, de ehhez segíteni kell a klubedzőknek és az idősebb játékosoknak egyaránt.”

Hogy ki, hogyan járt, esete válogatja, de az itthoni közeget hűen tükrözi Lakat. T. Károly (egyedüli magyar újságíróként volt jelen az Eb-n…) beszámolója. Érdemes idézni egy passzust a cikkéből: „Miért kell félnie, tartania egy ifjúsági Eb-t nyert válogatott szövetségi kapitányának alig néhány órával élete legnagyobb sikere után attól, hogy eredménye majd milyen irigységet szül itthon; miért kényszerül arra egy csapatvezető, hogy a győzelem felett érzett kirobbanó öröme helyett, azonnal a siker születésének másodperceiben osztani kezdje az oszthatót; a kelleténél, a szükségesnél, a megérdemeltnél, és a jogosnál is többfelé parcellázza a diadalt. Csak azért, hogy legalább az elismerésben részesülők ne váljanak azonnal ellendrukkerekké, ne hangozhassék el az az iszonyú mondat, miszerint: »Szép kis mezőny gyűlhetett össze azon az ifjúsági EB-n, ahol a magyar csapat tudott aranyérmet nyerni…«”.

Bicskei visszafogott maradt a kiugró siker után is. Nem a mellét verte, inkább arról beszélt, mi minden kell(ene) ahhoz, hogy a háttér valóban stabil legyen: „Nem igaz, hogy sok reményteljes fiatal kerül évről évre felszínre! (…) Egyre kevesebb fiatal érez vágyat, hogy labdarúgó váljék belőle, arányban azzal, ahogy csökkent a sportág presztízse minálunk. Özönvíz előttiek a legtöbb helyen a feltételek, a nevelőedzők anyagi és erkölcsi megbecsültsége minimális, rosszak a pályák, a labdák, nincs világítóberendezés, hogy sötétedés után is lehessen edzeni. Nem tizenvalahány éves korukban kellene a gyerekeknek elkezdeni játszani, hanem már hat-hét éves koriban. Tízéves korukig csak játszaniuk kellene, ahogy annak idején a grundokon, a saját örömükre.”

Az ifjú bajnokokat ebéden köszöntötte az MLSZ, ahová – figyelem! – a szülőket is meghívták. Az pedig örök érvényű, amit Erdei Pál (de inkább „Pali bácsi”), az ifiválogatott szinte örökös technikai vezetője mondott az ünneplés végén: „Olyan jó egy kicsit nekünk is a napos oldalon járni ...”