Halasy Gyula és Pósta Sándor Trianon utáni aranyai

Tizenkét év kényszerű szünet után Párizsban visszatért az olimpiára a magyar sport (az igazsághoz hozzátartozik, hogy az év elején az első téli olimpián, Chamonix-ban már rajthoz állt négy magyar sportoló), nem véletlen, hogy a Nemzeti Sport vezércikke sem nélkülözte a pátoszt: „A nemzetek sorában megdobban a lába a mi fiainknak is, alatta megreng a stadion földje, az izzó, júliusi napban meglobog a magyar trikolor, megragyog a világ szeme előtt a mocsoktalan, szent három szín, alatta hevesen, forrón dobognak a szívek, az igaz magyar szívek, melyek a három szín tisztaságáért, becsületéért dolgoznak, fáradnak minden erejükkel.”

A 3089 sportolóból 89 volt a magyar (86 férfi és 3 nő – köztük a történelmi első pontszerző, a tőrvívásban 6. helyezett Tary Gizella), az olimpiaalapító Pierre de Coubertin báró utoljára volt jelen NOB-elnöki minőségében, hiszen 1925-ben átadta a helyét, és éppen az ő javaslatára ekkor született meg a játékok örök mottója: Citius, Altius, Fortius (Gyorsabban, magasabbra, erősebben).

A francia kormány felhúzta a 60 ezres Colombes-stadiont, amelyben aztán Magyarország labdarúgó-válogatottja 14 évvel később elveszítette az első világbajnoki döntőjét az olaszok ellen. Száz évvel ezelőtt azonban nyerni is tudtunk Párizsban, azaz – ahogyan mindannyiszor, amikor részt vettünk – ezúttal sem maradtunk magyar győzelmek nélkül.

Halasy Gyuláé lett július 10-én a világháborút követő első magyar arany, a kisvárdai születésű sportlövő agyaggalamb-lövészetben (a mai trap) győzött úgy, hogy a legjobb magyarnak számító Lumniczer Sándor egy csúnya gyomorfertőzés miatt el sem indulhatott. Halasy pedig a favorit amerikaiakat és kanadaiakat megelőzve holtversenyben zárt a finn Konrad Huberrel, ám a szétlövésben helyén voltak az idegei. Az író Krúdy Gyula egyenesen Magyarország legnyugodtabb emberének titulálta, szó se róla, a legjobbkor nyújtotta élete legjobbját – erre csak a legnagyobbak képesek.

Halasy mindössze harmincévesen kezdett versenyszerűen lőni, 1924-ben a hazai bajnokságon is csak második lett, párizsi utazását – ellentétben azzal, ami később meghonosodott a magyar sajtóban – nem saját zsebből kellett finanszíroznia. Az Országos Magyar Galamblövő Egyesület versenyzője Párizsban már 33 éves volt, végigharcolta az első világháborút, egy mellette felrobbanó gránát miatt olyan légnyomást kapott, hogy több mint fél évre meg is némult, de innen is visszajött – harctéri szolgálataiért (mások mellett a későbbi kormányzó, Horthy Miklós társaságában) meg is kapta az 1916-ban alapított Károly-csapatkeresztet. Szabó Gábor kiváló írásából (Népsport, 2020. december 14.) pedig az is kiderül, hogy versenypuskája is kalandos módon került a kezébe. A Magyar Birkózók és Bokszolók Országos Szövetségének akkori alelnöke, Kankovszky Artúr szerint a Halasy által használt Behr-féle puskát ő hozatta 1914-ben a brémai gyárból, de „1919-ben cca 15 különböző versenyfegyverrel együtt ez a fegyver is elkerült tőlem és M. D. cs. és kir. kamarás tulajdonába ment át, ki azt, hála az égnek, Halasi dr.-nak adta át”.

A margitszigeti koronglőtér akkor még a mai Japánkert helyén volt, nem a sziget északi csúcsán, itt készült fel Halasy Párizsra, a gyakorló korongok és a lőszer azonban olyan sokba került, hogy nem volt egyszerű tartania az edzéstervét. (A húszas-harmincas években még élő galambokra is lőttek, Halasy ebben a számban is világbajnoki érmekig jutott, ám az igazi győztesek végül az állatvédők lettek.)

Másik százéves aranyérmünket nyolc nappal Halasy után Pósta Sándor bajai fogorvos és kardvívó nyerte meg, aki 17 évesen a legendás olasz maestro, Italo Santelli bajai látogatásának köszönhetően ismerkedett meg a sportággal. Ő is megjárta a frontot, ő sem úszta meg sérülés nélkül: katonaorvosként szolgált és egy srapnel fúródott a csípőjébe.

A vívók 1924-ben különösen nagy francia ellenszélben küzdöttek a párizsi páston, a trianoni győzők nem rejtették véka alá, hogy mennyire gyűlölnek és lenéznek minket, márpedig egy zsűri által vezetett sportágban nem kell mondani, hogy ez milyen nehézségeket jelentett.

A 36. életévében járó Pósta a tőrcsapattal éppen a franciák mögött lett bronzérmes, a kardcsapat az olaszoktól kapott ki, de ugyancsak hathatós bírói támogatással, egyéniben pedig hármas holtversenyt követően a hazai Roger Ducret ellen állt fel a pástra ki-ki mérkőzésen az olimpiai aranyéremért. (A bronzérem is magyarnak, Garay Jánosnak jutott.)

Az aranycsatára utóbb Pósta így emlékezett vissza: „Felszólítottak bennünket, hogy válasszunk olyan zsűrit, amelyben mind a ketten megbízunk. Ducret nekem ajánlotta fel az elsőbbséget a választáshoz.” Erre a magyar vívó a következőt mondta: „Ha Ducret úrnak is megfelel, azt kérem, hogy mind az öt versenybíró francia legyen.” „Kérem, Pósta úr, ahogy parancsolja” – válaszolta a francia.

A mindent eldöntő asszót négy vitathatatlan tussal 4:0-ra Pósta nyerte meg, igaz, még sokáig nem ültek el a 12-es döntő hullámai. A csapatversenyben győztes olaszok legjobbját, Oreste Pulitit ugyanis Kovács György magyar versenybíró kizáratta a küzdelmekből, amire a többi olasz is visszalépett. Már Párizsban tettlegességig fajult az olasz–magyar ellentét, Kovács és Puliti pedig a kor szokásainak megfelelően, hosszas egyeztetést követően az év novemberében a nagykanizsai Károlyi-laktanyában vívott egymással kardpárbajt („Bandázs nélküli harc, nehéz olasz fegyverek, küzdelem a harcképtelenségig, szúrás kizárva…”) – a szünetekkel 94 percig tartó csörtében mindkét fél súlyos sebesüléseket szenvedett, döntetlen és bocsánatkérés lett az ügy vége. Puszta érdekesség: a párbajt régi ismerősünk, az osztrák Otto Herschmann vezette, aki 1896-ban 100 gyorson úszásban Hajós Alfréd, 1912-ben pedig vívásban a magyar kardcsapat mögött lett második az olimpián.

Pósta Sándor nem volt a szavak embere. Amikor győzelme másnapján szállodai szobájában egy francia újságíró jelent meg interjúért, a magyar vívó kiküldte a névjegyét, amelyre azt írta: „Megnyertem az olimpiát. Ez az én nyilatkozatom!”

A magyar sport végül két arany-, négy ezüst- és négy bronzéremmel tért haza Párizsból, no meg azzal a boldogító tudattal, hogy újra elfoglalta a helyét a nemzetközi sport főáramában. Trianon után ez is ránk fért nagyon.

HALASY GYULA
Született: 1891. július 19., Kisvárda
Elhunyt: 1970. december 20., Budapest
Sportága: sportlövészet (agyaggalamb- és élőgalamblövészet/trap)
Klubja: Magyar Galamblövő Egylet
Legjobb eredményei: olimpiai bajnok (1924, agyaggalamblövészet), 2x világbajnok (1932, élőgalamb-lövészet, csapat; 1936, agyaggalamb-lövészet, csapat), vb-2. (1936, agyaggalamb-lövészet, egyéni), vb-3. (1932, élőgalamb-lövészet, egyéni); magyar bajnok (1936, agyaggalamb-lövészet, egyéni), 3x magyar bajnoki 2. (1924, 1925, 1938, agyaggalamb-lövészet, egyéni), magyar bajnoki 3. (1923, élőgalamb-lövészet, egyéni)

PÓSTA SÁNDOR
Született: 1888. szeptember 25., Pánd
Elhunyt: 1952. november 4., Budapest
Sportága: vívás (kard, tőr)
Klubja: Műegyetemi AFC
Legjobb eredményei: olimpiai bajnok (1924, kard egyéni), olimpiai 2. (1924, kardcsapat), olimpiai 3. (1924, tőrcsapat); 2x magyar bajnok (1922, 1924, kard egyéni), magyar bajnoki 2. (1923, kard egyéni)