Egy elfeledett ódon pécsi fatribün

Létezik a magyar labdarúgás színtereinek egy eldugott szeglete, ahol teljességgel megállt az idő. Ha valaki szívesen beleszippantana a száz évvel ezelőtti pályák levegőjébe, megcsodálná a két világháború között emelt futballépítmények mintadarabját, nem kell mást tennie, mint elsétálnia Pécsen a Verseny utcában lévő Várkői Ferenc Diáksport Központhoz, átlépnie az utcafronti betonkerítésbe ékelődő vaskapun, és máris elé tárul a múlt.

Az 1930-ból szinte eredeti állapotában megőrzött fatribün országos szinten is kuriózum, a BKV Előre 1929-ben átadott Sport utcai létesítményét leszámítva talán nem is található még egy ennyire régi tribün hazánkban (az 1912-ben – az FTC-pálya mintájára – megépült, az 1960-as években elbontott, majd Aranyosgyéresen egyszerűsített formában újra összerakott kolozsvári sétatéri pálya falelátójának érdekes esetéről több korábbi cikkünkben írtuk). A 94 éves gerendákból, korlátból, tetőszerkezetből összeácsolt nézőtér nemcsak a kor sportépítészetének emléke, hanem, mint valami kosztümös film díszlete is, segít ráhangolódnunk az egykori mérkőzéskörnyezet hangulatára.

Lapozzuk fel a Pécsi Napló 1930. október 21-én megjelent beharangozóját a városi élet akkori jeles eseményéről, az avatóünnepségről! „Nagy apparátussal folynak a pályán az utolsó simítási munkálatok, hogy vasárnapra átadhassák véglegesen rendeltetésének városunknak ezt az újabb gyönyörű sportpályáját, megnyitva kapuit Pécs város minden szépért és jóért lelkesedő közönségének, mely már igen kíváncsian várja, hogy végre teljes egészében megpillanthassa a vasutasoknak ezt a máról holnapra létesített gyönyörű stadionját s egy délutánon át magafeledten elgyönyörködjék a pályaavatással mindenkor együtt járó ünnepségek és mérkőzések mindent átfogó élvezetében és gyönyöreiben.”

A pálya a szóban forgó időszakban éppen a Pécsi VSK-é volt, korábban a Pécsi Bőrgyár játszott az érintett terepen, és az 1932-ben újjászerveződő gyári csapat később is sokáig otthonának mondhatta az – akkori nevén – „Hun uccai sporttelepet”. A magyarfutball.hu adatai szerint megfordult itt az idők során a PVSK és az 1992-ben feloszlott Pécsi Bőrgyár csapata mellett a Pécsi Cementipari Építők, a Pécsi Építők, a Pécsi Tornádó SE, a Pécsi Dinamó SE, a Boda-Diana SE, a PEAC-PMFC II., a PTE-PEAC és a Pécsi Sportolda SE is.

Az 1930. október 26-án tartott díszes avatóünnepség programja a következőképpen épült fel: előmérkőzés gyanánt a pécsi középiskolák válogatottja játszott a Délnyugati Labdarúgó Alszövetség ifjúsági válogatottjával, délután fél háromkor a Pécsi Levente zenekar eljátszotta a Himnuszt, majd a közönség üdvözlése és a pálya formális felavatása után kezdetét vette a nap főmérkőzése a pécsi és a szegedi vasutas csapat, vagyis a PVSK és az SZVSE között. Este díszvacsorát rendeztek a jeles alkalomból, itt vehették át a PVSK játékosai a kormányzó országlásának tízéves jubileuma alkalmából kiírt Horthy-kupát.

Az egyedülálló helyszínre Pucz Péter pécsi kollégánk kalauzolt el, a város sportmúltjának kitűnő ismerője, aki Dicsőséges futballpercek III., avagy pályák, kupák, portrék című könyvében külön fejezetet szentel a sporttelepnek. Klasszikus munkássportbázisként jellemzi a PBTC stadionját, amely aztán az NB I 1945–1946-os, 28 csapatos (!) idényében élvonalbeli mérkőzéseknek is helyszínéül szolgált. A Nyugati csoport hetedik helyén végző PVSK játszotta itt hazai találkozóit, 1946. február 22-én például a Ferencváros ellen 4:1-re elveszített bajnokiját.

A zöld-fehérek elleni összecsapást követően idézte büszkén az Új Dunántúl Gallowich Tibor szövetségi kapitány elismerő nyilatkozatát a pécsi futballközegről: „Ebben a magas kultúrától áthatott dunántúli városban aránylag talán magasabban áll a testedzés iránti rajongás, mint a fővárosban. A szombat esti előadáson, amelyet az egyetem nagytermében tartottunk meg, azért jelent meg »csak« 1200 főnyi fizető hallgatóság, mert többen nem fértek be és ugyanannyi ember kénytelen volt a hely hiánya miatt hazamenni. (…) Már sok vidéki mérkőzést láttam és sokszor elítéltem a hazai közönség lokálpatriotizmusának túlzásait, de megállapíthatom, hogy a pécsi közönség – bár szívből szurkolt a csapatnak – egy pillanatra sem terrorisztikus és nem sértő az ellenfélre nézve. Ilyen közönség »asszisztálása« mellett az ellenfél nyugodtan csillogtathatja erényeit és tudását, Pécs város magas kultúrája a sportaréna hangulatviharzásában is kidomborodott. Ez pedig nagy szó a mai felzaklatott, sőt sokszor egzaltált magyar életben.”

Az „egzaltált magyar életben” felszabadító élmény egy sokat látott, ódon fatribünről figyelni egy futballmérkőzés izgalmait, szépségeit – a tapasztalatban élvonalbeli szinten a PVSK mintegy hatezer szurkolójának először 1945. szeptember 23-án lehetett része. Mint Pucz Péter hivatkozott könyve említi, a Bőrgyár–Pécsbányatelep előmérkőzést negyedórával a rendes játékidő vége előtt, 3:1-es bőrgyári vezetésnél le kellett fújni, hogy ne csússzon meg a nap programja. Az NB I-es „nagy” mérkőzésen aztán a tengerészeknek is becézett pécsi vasutasok nyertek, a végeredmény: PVSK–Szentlőrinci AC 4:2.

Az egykori Hun, későbbi Verseny utcai sporttelepen a nézőcsúcsot 1959. április 8-án jegyezték fel, nem akármilyen mérkőzésen: a felújított, füvesített pálya avatóján az akkoriban NB III-as Pécsi Bőrgyár a magyar válogatottat fogadta. „Nagy ünnep volt Pécsett a jugoszlávok ellen készülődő magyar labdarúgó-válogatott előkészületi mérkőzése, mert ezzel avatták fel a Pécsi BTC korszerűsített, igen szép sporttelepét. A munkanap ellenére is több mint 8000 néző várta a pályán a külön repülőgéppel érkezett válogatottakat” – írta másnap a Népsport, ahogyan azt is, hogy Sutyor játékvezető sípjelére így állt fel a 9:0-s győzelmet arató magyar válogatott: Grosics – Mátrai, Sipos, Sárosi – Bundzsák, Kotász – Sándor, Göröcs, Tichy, Pál, Fenyvesi.

Az egyedi fatribün időutazással felérő látványa különösen felértékelődik, ha tudjuk, hogy valamikor a kopott tető alatt tolongó szurkolók NB I-es és válogatott mérkőzést is figyeltek onnan. Ha létezne ilyen kategória, mi mindenképpen felvennénk a magyar labdarúgás műemlékei közé.