Arthur Friedenreich – az első brazil futballcsillag

„Elég fehér volt ahhoz, hogy fekete lehessen” – jegyezte meg Arthur Friedenreichről, a brazíliai labdarúgás első csillagáról a róla megjelent portrécikkben (The Blizzard magazin, 53. szám) Peter Speetjers újságíró, és a furcsa fordulatnál tömörebben aligha lehetne jellemezni a félvér csatár kibontakozásának szociokulturális kereteit.

Négy évvel az után született, hogy 1888-ban – a világ nagyhatalmai közül egyik utolsóként – Brazíliában is eltörölték a rabszolgaság intézményét, a Sao Paulóban nevelkedett fiatal tehetség érvényesülési lehetőségeit azonban még alapvetően meghatározták családi gyökerei. Ilyen szempontból szó szerint felemás esélyekkel indult. Édesapja Dél-Amerikába kivándorolt, polgári famíliából származó, jómódú és társadalmilag elismert német üzletember volt, édesanyja viszont felszabadított rabszolgák gyermekeként, fekete bőrű mosónőként a kirekesztett tömegekhez tartozott.

Ezt abban az időben a legszigorúbb értelemben kellett venni. Hiába vehetett részt például Arthur Friedenreich a fehér elit játékaként űzött labdarúgásban és szerepelhetett a Sao Pauló-i németek csapatában, a Germaniában, nem tarthatott társaival fürdőbe, teniszpartikra vagy kiemelt társasági eseményekre. Ma már talán meglepő, de Pelé, Garrincha, Romário, Ronaldo és Ronaldinho hazájában az első csapatok szinte kizárólag a fehér bőrű népesség tagjaiból verbuválódtak, és attól a pillanattól kezdve, hogy Charles Miller 1894-ben elvitte az országba Angliából az első futball-labdát, még mintegy három évtized kellett a sportágban az afrobrazíliai játékosok többé-kevésbé teljes emancipációjáig.

Bármily meghökkentő, visszaemlékezések szerint számos fekete játékos rizsporral vagy púderrel igyekezett a bőrét világosabbá varázsolni, cikkünk főszereplőjéről is fennmaradt az anekdota, amely szerint órákig küzdött a tükör előtt, hogy árulkodó göndör haját kisimítsa. Kortársai szerint viselkedésével, nyelvi stílusával nem rítt ki a társadalmi elit tagjai közül, kulturált beszéde, udvarias gesztusai segítettek beilleszkedésében.

Ilyen tekintetben kétségtelenül sokat nyomtak a latban góljai is, azokat ugyanis számolatlanul szerezte, olyannyira, hogy a korabeli futballstatisztikák kezelői egy idő után el is veszítették a fonalat: 1969-ben bekövetkezett halála után vita bontakozott ki arról, hogy pályafutása során 1239 mérkőzésen ért el 1329 gólt, netán 1329 mérkőzésen 1239-et (tegyük hozzá, léteznek kevésbé mesebeli variációk is). Ami biztos, lenyűgözően sok gólt rúgott, ahogyan teljesítményének egyéb fokmérői is tiszteletet parancsolók: 1912 és 1929 között kilencszer volt a paulista állami bajnokság gólkirálya, a Paulistano csapatával hatszor, a Sao Paulóéval egyszer nyert bajnoki aranyérmet, és 23-szoros brazil válogatottként hozzásegítette a nemzeti együttest két aranyéremhez a Dél-amerikai Válogatottak Bajnokságán, vagyis a Copa América elődjén. Sporttörténelmi érdekesség, hogy pályára lépett a brazil válogatott legelső mérkőzésén, 1914. július 21-én, amikor a Rio de Janeiróban frissen megépült stadionban, az Estádio das Larenjeirasban ötezer néző előtt legyőzte a fehér-kék-fekete szerelésben bemutatkozó csapat angol ellenfelét, az Exeter Cityt.

A Tigris vagy – a később Pelé kultuszával összeforrott – Fekete Gyöngyszem becenéven emlegett Friedenreich az 1910-es, 1920-as évek brazil futballjának ünnepelt figurája volt, nem véletlenül építették az ő óceánon túl is figyelmet ébresztő hírnevére a Sao Paulo 1925-ös európai turnéjának „marketingkampányát”. Winkler József, az 1898-ban Budapesten született labdarúgó Zürichben játszott is a Young Fellows és a Grasshoppers vegyes csapatában a messzi földről érkező vetélytárs ellen, sőt a Nemzeti Sportban részletes beszámolóval szolgált az 1:0-s dél-amerikai győzelmet hozó mérkőzésről. A cikkből tudjuk, hogy a Sao Paulo a tízezer nézőt vonzó mérkőzés jegybevételének hatvan százalékát kérte fellépési honoráriumként, tíz százalékkal kevesebbet, mint az európai körútra eredetileg csábított uruguayi Nacional. A magyar jobbösszekötő elismerő hangon szólt a „gyönyörű futballt” és „pompás kombinációs játékot” bemutató brazil ellenfélről, a legfőbb látványosságtól azonban finoman fogalmazva sem volt elragadtatva. „Óriási reklám előzte meg a mérkőzést. A brazíliai Friedenreichet úgy hirdették, mint a világ legjobb középcsatárát. Különösen a párizsi sajtóra és a svéd sportzsurnalisztika mesterére, Thorsten Tegnérre hivatkoztak. Tegnér állítólag azt mondta, hogy ő már sok nagy centert látott életében, többször látta Orthot, Woodwardot, Smith-t, Petronét, Kaufeldtet, de olyan játékost még nem látott, mint Friedenreich. Nem tudom, mi ennek a reklámnak a komoly alapja, de az bizonyos, hogy Friedenreichet a játéka után nemcsak a legjobbnak nem tarthatom, de még a legjobbak közé sem sorolhatom. Az egész meccsen egyetlen egészséges lövést sem tudott leadni a kapura. Igaz, hogy mezőnyben szépen játszott, de sem áttörő képessége, sem lövése nincs.”

Nem így vélekedett a brazil futballszurkolók népe, amikor hat évvel korábban, 1919 májusában vállán cipelte hősét, hetekig kirakatokban mutogatta góllövő cipőjét és Um a zero címmel külön zeneszámot komponáltak a tiszteletére. A dal címe le is írja Friedenreich hőstettét, Brazília csapata ugyanis a Dél-amerikai Válogatottak Bajnokságának Rio de Janeiró-i döntőjében 1:0-ra felülmúlta Uruguay együttesét, ezzel megszerezve az ország történetének első nemzetközi kupagyőzelmét. Nem akármilyen körülmények között: a Fluminense pályáján kilencven perc után 0:0-ra álltak a felek, következett a kétszer tizenöt perc hosszabbítás, ám a ráadás sem hozott változást. Mivel akkoriban még nem volt szokás tizenegyesekkel mérkőzést eldönteni, Robert Todd játékvezető és a két csapatkapitány abban egyezett meg, hogy játszanak újabb harminc percet. Így lett a találkozó minden idők egyik leghosszabb labdarúgó-összecsapása, újabb toldásra azonban már nem volt szükség, Friedenreich 122. percben szerzett góljával ugyanis nyert a hazai csapat.

Hiába az emlékezetes mozzanat, a következő két évben nem lépett pályára a brazil válogatottban. A mellőzöttségben a brazíliai futballélet érdekellentétei és sportdiplomáciai feszültségek is közrejátszottak. Sao Paulo állam futballszövetsége nem volt hajlandó játékosokat adni az 1920-as kontinenstornára utazó brazil válogatott keretbe, az év során pedig kiéleződtek a dél-amerikai mezőnyben a származási szempontok. Októberben 3:1-re legyőzte az argentin válogatott Buenos Airesben a brazilokat, a mérkőzést felvezető helyi sajtócikkekben azonban sértőbbnél sértőbb megjegyzésekkel hergelték az ellenfelet: egyes lapok „vicces kinézetű emberekként” aposztrofálták a brazilokat, mások figyelmeztettek, hogy érdemes a mérkőzést még alkonyat előtt befejezni, a sötétben ugyanis nem látszanak a másik csapat játékosai. A legdurvább azonban a Crítica című újság szalagcíme volt: „Majmok Buenos Airesben – üdvözöljük illusztris vendégeinket!”.

Noha a gúnyos megnyilvánulások nyomán a játékosok és egyes klubok hevesen tiltakoztak, a brazíliai politikai vezetők sajátosan értelmezték a helyzetet, Epitácio Pessoa államelnök úgy rendelkezett, hogy a következő évi dél-amerikai tornán „az ország jó hírének megőrzése miatt” csak fehér bőrű labdarúgók utazzanak el a brazil csapattal Argentínába. Friedenreich és megszólt társai az 1922-es kiírásra térhettek vissza az együttesbe, amely – talán nem a véletlen műve – 1919 után ismét diadalmaskodott.

Arthur Friedenreich 43 éves korában, a Flamengóban lezárt pályafutásának nagy hiánya, hogy világbajnokságon nem szerepelhetett, az 1930-as uruguayi tornára ugyanis Rio és Sao Paulo állam már-már szokásos belviszálya miatt Brazília képviseletében csak riói játékosok utazhattak.