Népsport: fölényesen legyőztük az egykori fegyvertársakat

A Magyar Labdarúgó-szövetség válogató bizottsága (élén Máriássy Lajos szövetségi kapitánnyal) öt nappal a magyar–német mérkőzés előtt nyilvánosságra hozta a kezdő tizenegyet. Pontosabban csak a „kezdő kilencet”, hiszen Takács II József és Pataki Mihály egyaránt sérüléssel bajlódott az előző hétvégén Bécsben elveszített (1:2) találkozó egyenes következményeként, így az ő esetleges pótlásukról is gondoskodni kellett.

Takács végül olyannyira tudta vállalni a játékot, hogy a németek elleni csata egyik hőse lett, Pataki viszont („aki vasárnap Ostricekkel olyan szerencsétlenül ütközött össze, hogy térde erősen feldagadt…”, és „a röntgen fényképen sem tudnak eligazodni az orvosok”) végül nem tudott a neki duplán hazai gyepre, az Üllői úti stadionéra lépni. Apropó, gyep. A németek már a meccs előtt sérelmezték a talaj tényleg kifogásolható állapotát, amire a Nemzeti Sportnak ennyi volt a válasza: „Való, hogy az FTC-pálya gyepje kikopott, de a kifogástalan gyeppályák luxusát, sajnos, mi magyarok egyelőre még nem engedhetjük meg magunknak, de tudomásunk szerint külföldön is van sok nagy futballgócpont, amely nem rendelkezik gyeppályával…”

Pataki helyett Szentmiklóssy Béla, a Vasas játékosa (a későbbi kubai, majd amerikai profi) került be Orth mellé balösszekötőbe, a Takács II helyett óvatosságból megnevezett MTK-s Molnár György viszont nemhogy nem lépett végül pályára, de azt is jelezte, hogy „gyengélkedése miatt nem érzi magát elég erősnek a tartalék szerepének betöltésére”. Végül Takács jelezte, hogy vállalja a meccset, hiszen hiába érzett fáradságot „néhány fürdő annyira helyrehozta, hogy most már teljesen egészséges”.

Nagyszerű kapusunk, Zsák Károly ugyanakkor kisgyermekének betegsége miatt a meccs előtt felmentését kérte a kapitánytól, aki viszont azt mondta neki, hogy tegyen próbát és ha látja, hogy nem megy, akkor álljon ki. Így aztán „a fizikumban és lelkileg egyaránt megviselt Zsák félórás játék után kiállt és átadta helyét Fischernek.”

Szeptember harmadik vasárnapjára amúgy két válogatottat állított ki a szövetség, hiszen Nyíregyházán jubileumi gálameccsen is szerepelt egy csapat. Csak a tények kedvéért, és nyugodtan jelentkezzen, akinek a BTC-s, később újpesti Borsányi Ferencen és az MTK-s Nádler Henriken kívül akár csak egy név is ismerős: Neuhaus – Saguly, Dudás – Borsányi, Nádler, Bartos – Szántó, Urik, Kautsky, Lébi, Szidon összeállításban lépett fel B-csapatunk, benne az előző évi NB I-ben 7. helyezett Törekvésből négy játékossal. Az Üllői úton pedig a német–magyar előtt Budapest II. osztály–Stájerország előmeccset rendeztek.

A kedélyeket a nagyszerű Orth György küszöbön álló bécsi szerződése borzolta, hiszen ne feledjük, 1924-et írtunk, márpedig a külföldön futballozó „profik” nem lehettek tagjai a válogatottnak, erre majd csak 1926-tól, a hivatásos labdarúgás magyarországi bevezetésétől nyílt lehetőség. „Tény, hogy Orth a legkomolyabb formában tárgyalt a Viennával, és meg is állapodott vele a szerződés feltételeire vonatkozólag. Minthogy azonban Orth valóságos 25. válogatott szereplése éppen vasárnap telne be a németek elleni játékával, Orth kikötötte, hogy 21-én még nem kell Bécsben játszania. Már most az a kényes kérdés merülhet fel, hogy ha Orth aláírta a profiszerződést a Viennának, de még nem játszott színeiben, amatőrnek tekinthető-e és játszhat-e a magyar csapatban? A válogató bizottság nem törődött a mendemondákkal és beállította vasárnapra is Orth Gyurit a csatársor tengelyébe.”

Orth – aki valósan 22. válogatottságánál tartott – végül nemcsak középcsatárt játszott Németország ellen, hanem egészen 1928-ig maradt is kék-fehérben – igaz, ebből az időszaból az 1925 szeptemberében az osztrák hentes, Hans Tandler által okozott rendkívül súlyos térdsérülése után több mint egy év kiesett…

Mivel 1924-et írtunk, az első világháború két vesztes nemzetének találkozója nem nélkülözte a politikai felhangokat sem. „A német szövetség nemzetközi politikája nagyszabású és nagyvonalú volt mindig. Felszabadulva az elzárkózottság nyomásától, sorra rendezte válogatott mérkőzéseit és a sok közül most már két éve nem találkozott a magyar tizenegy a birodalmi válogatottal. A teljes decentralizáltságban élő német futball egyes kerületeivel, városával mérkőzött ugyan csapatunk, de egy-egy ilyen mérkőzés nem jelentheti a két ország futballnívójának egymáshoz való viszonyát. A berlini válogatottal játszott, szerencsétlen l:1-es mérkőzésünk csakúgy nem volt biztos fokmérője a két nemzet futballjának, mint a Közép-Németország, a brandenburgi kerület felett aratott győzelmünk.”

Maga a budapesti mérkőzés aztán mindenben alátámasztotta az előzetes várakozásokat, az ötvenedik meccsét játszó német válogatott („egykori fegyvertársaink” – idézet a Nemzeti Sportból) csak időnként volt képes felvillanásokra, és a csodálatos szeptemberi napsütésben az „amerikai módra” ingujjra vetkőző 35 ezres tömeg valódi magyar futballgálát láthatott. A két „ősi német futballcentrum”, Nürnberg és Fürth játékosai alkották az ellenfél kezdőcsapatának nagyját, míg a mieinknél támadásban az MTK (Nyúl II, Braun, Orth, Jeny), a védelemben az UTE (a „Fogl-gát”) volt az alap, amire Máriássy Lajos építhetett.

A németek meggypiros mezben és fehér nadrágban („szívük felett a birodalmi sas”), a mieink fehér mezben, fekete nadrágban jöttek ki az öltözőből – éppen az ellenkező viseletben, mint amit az ötvenes évektől aztán megszokhattunk.

Balösszekötőnk suta jobb lábáról szól az első gól leírása a Nemzeti Sportban, érdemes a megemlítésre. „A 33. percben Szentmiklóssy Orthhoz, ez Takácshoz passzol, Takács Szentmiklóssyt szökteti, aki faképnél hagyja a bekkeket, a ráfutó Stuhlfauth mellett félszeg jobb lábával kapura lőne, ha tudna ezzel a lábával, a labda jobbra leperdül, Stuhlfauth elképed, Szentmiklóssy azonban nem, nyugodtan korrigálja hibáját, utánaszalad a labdának s most már csak azért is jobb lábbal begurítja az üres kapuba. 1:0.”

A 42. percben Lang („aki, mint a neve is mutatja, hosszú, jó német”) a saját üresen hagyott kapujába fejelt (2:0), a szünet után pedig a 49. percben Takács II növelte háromra a magyar előnyt. És hiába szépített Harder, ha Takács II második góljával fölényes, 4:1-es magyar győzelem lett a vége.

„A magyar csapat végre örömet szerzett a nézőseregnek, a sok lelkesedő magyar szívnek. Nem volt teljes és tökéletes ez az öröm, mert a csapatban is voltak defektusok, az általános benyomás azonban kedvező, a győzelem biztos és megérdemelt volt, néhány gólnak naivabb létrejövetele és egy posztnak gyengébb betöltése sem tudta elrontani ezt az örömöt” – értékelt a Nemzeti Sport, Máriássy kapitány pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy a fedezetsor játéka egy héttel korábban Bécsben (1:2) jobb volt, míg a németek lassúak voltak és az első félidőben szemmel láthatólag befolyásolta őket a nagy meleg.