A Giants és a Patriots újrázása a Super Bowl-éra hatodik olyan összecsapása lesz, amelyen két, korábban a nagydöntőben már egymásnak feszülő csapat találkozik – ezt megelőzően a Dallas Cowboys–Buffalo Bills (2–0), San Francisco 49ers–Cincinnati Bengals (2–0), Miami Dolphins–Washington Redskins (1–1), Dallas Cowboys–Pittsburgh Steelers (1–2) párharcban került sor „visszavágóra”, utóbbinál ráadásul kétszer is.

Bár a két együttes a különböző konferenciába sorolás miatt az alapszakaszban csak négyévente találkozik, a közöttük fennálló baráti viszony és a relatíve kis távolság miatt az előszezon egyik „bebetonozott” összecsapása az övék: 2001 óta egyedül a 2004-es idényben nem mérkőztek meg a felek a felkészülés során, összességében pedig 20 idény előtti párharcuk volt már.

Legutóbb éppen négy éve volt arra példa, hogy az alapszakaszban is összefutott a két csapat, akkor (az előszezonbeli 27–20-hoz hasonlóan) a New England Patriots örülhetett. Ezt a találkozót azonban vétek lenne egy legyintéssel elintézni, ahogy azt a továbbiakban látni is fogjuk. Az alapszakasz utolsó fordulójában, a Hazafiak 15–0-s mérleggel érkeztek New Yorkba, hogy a történelem első 16–0-s csapataként zárjanak egy reguláris idényt, valamint, hogy Tom Brady megdöntse Peyton Manning 49 TD-passzos, Randy Moss pedig Jerry Rice 22 TD-elkapásos rekordját.

A Patriots rekordok sokaságát adta át a múltnak a szezon során Josh McDaniels támadó koordinátor segítségével, sokak antipátiáját kiváltva a gyakori alázásokkal (egy bőven megnyert mérkőzésen 4. kísérletnek nekimenni nem túl illendő), amelyek azért összefüggésben voltak azzal a ténnyel, hogy az előző AFC-döntőben a csapat nagy előnyről bukott el az Indianapolis Colts otthonában (és ahogy látunk még rá példát, nincs olyan nagy előny, amit ne lehetne elveszíteni), valamint a New York Jets elleni mérkőzés után kirobbanó camera gate után (mely során a Patriotsról bebizonyosodott, hogy az ellenfél jelzéseit videózva készülnek a mérkőzésre és melynek keretében a csapatot megfosztották 1. körös választási jogától, óriási pénzbüntetésekkel sújtva az egyletet és Bill Belichick edzőt – ez újabb ellendrukkereket eredményezett) egyfajta „a megalázott csapat visszaadja a kölcsönt” attitűdöt bemutatva, kegyelmet nem ismerve léptek pályára.

A nagyszerű védőfallal rendelkező Giants ebből a vereségből (illetve, hogy bőven pariban voltak a leggyakrabban megközelíthetetlennek tűnő Patriotscal) azonban akkora erőt merített, hogy előbb a Tampa Bay Buccaneers, majd a csoportrivális Dallas Cowboys, végül a Green Bay Packers otthonában diadalmaskodott – utóbbinál, a konferenciadöntőben elképesztő fagyban, hosszabbítás után sorsszerűen egy Lawrence Tynes-mezőnygóllal. Hogy miért? A Giants rúgója a negyedik negyedben két mezőnygólt is kihagyott, előbb 43 yardról, majd az utolsó másodpercekben egy még ennél is könnyebb (bőven értékesítendő) helyzetből, 36 yardról. A ráadásban persze 47-ről már nem hibázott.

A Patriots a Jacksonville Jaguars ellen szinte hiba nélkül játszva (Bradynek kevesebb rontott kísérlete volt, mint TD-je – 26/28, 3 TD), a San Diego ellen alaposan küszködve (az irányító háromszor is eladta a labdát) nyert, így jöhetett a két csapat szezonbeli harmadik összecsapása.

A 18–0-val érkező, toronymagas favorit Patriots lehetett volna a történelem második csapata az 1972-es Miami Dolphins után, ha az utolsó felvonást is behúzza. Ekkor azonban olyan történt, amire szinte senki nem számított.

Az addig parádésan teljesítő Patriots-támadófal nem tudott mit kezdeni az óriási Giants-nyomással, Justin Tuckék összesen ötször döngölték földbe Tom Bradyt, és szinte időt sem hagytak az irányítónak a passzok előtt.

A vezetést is a New York-iak szerezték meg Tynes 32 yardos mezőnygóljával, amelyre Laurence Maroney közeli TD-futásával válaszolt a New England 7–3-as félidei előnyre szert téve. Az eredménytelen 3. negyed után David Tyree TD-elkapásával fordított a Giants (10–7), de a negyed hajrájához érve Brady megrázta magát, és Randy Mossnak adott 6 yardos passzával (3. és 6-nál) ismét a Patriots vezetett (10–14).

Volt azonban még hátra 2:42 másodperc a találkozóból, Eli Manning pedig elindult az elitirányítói státusz felé. Előbb Amani Toomer kapott el egy 11 yardos passzt az irányítótól, majd 3. és 10-nél 9 yardot szerzett átadása után, 4. és 1-re pedig Brandon Jacobs megfutotta a szüksége távot, az idő azonban vészesen fogyott.

Aztán elérkeztünk 1:15-höz, a történelem talán legemlékezetesebb játékához: 3. és 5-nél a saját 44-eséről támadást indító Manninget kis híján többen is levitték már, valahogy azonban mégis kicsúszott a védők gyűrűjéből, hosszú passzal indította Tyree-t, aki a sisakjához szorítva, a levegőben úszva kapta el a tojást, 32 yardos előrehaladást biztosítva. Végül pedig (a később magát lábon lövő, és börtönbe kerülő, onnan pedig ebben a szezonban a városi rivális Jetshez kerülő) Plaxico Burress 13 yardos TD-elkapásával 39 másodperccel a vége előtt ismét fordított a Giants, és az előnyt ezt követően már nem adta ki a kezéből, megnyerve a 42. Super Bowlt.

A New York Giants hullámvasútszerű alapszakaszon van túl, aminek a közepén nem úgy tűnt, hogy szép befejezése lehet ennek a szezonnak. A csapat azonban összeszedte magát, és a legjobbkor sikerült újra formába lendülnie.

Steve Smith és Kevin Boss távozása miatt az idény előtt attól lehetett tartani, hogy Eli Manningnek nem lesznek épkézláb célpontjai Hakeem Nicksen kívül. Aztán jött a semmiből Victor Cruz, és szép fokozatosan a csapat első számú célpontjává vált. Sorra jöttek a 100 yard feletti meccsek, s Cruz rekordot döntött, soha egyetlen Giants játékos sem jutott ennyi elkapott yardig egy szezonon belül (1536).

A futójátékot már nem dicsérhetjük ennyire, a támadófal gyenge blokkolása miatt szinte mindegy volt, hogy Brandon Jacobs vagy Ahmad Bradshaw próbálkozik, nem sokra jutott a földön a Giants. A helyzet akkor volt a legsúlyosabb, amikor Bradshaw sérülés miatt pár hétig nem állt a csapat rendelkezésére, ekkor még hatástalanabb volt a futójáték.

A védelem hasonló a négy évvel ezelőtti, Super Bowlig jutó csapatéhoz: Jason Pierre-Paul betöltötte a Justin Tuck és Osi Umenyiora sérülése miatt keletkezett űrt, de amikor pályán voltak, ők is kitettek magukért.

A rájátszás első, úgynevezett wild card-körében volt érdekelt a playoffot utolsóként (a Dallas Cowboys elleni rangadó volt az alapszakasz utolsó mérkőzése) kiharcoló New York-i gárda, ahol a legjobb mérleggel záró, nem csoportgyőztes Atlantát fogadta – és radírozta le konkrétan a pályáról az ellenfél teljes támadósorát, Matt Ryan irányítótól kezdve , Michael Turner futón át a kiváló elkapókig – Roddy White régóta nem játszott annyira gyengén, de Tony Gonzalez 44 yardja sem éppen megsüvegelendő, az újonc Julio Jones 64 egységével a legeredményesebbnek bizonyult ugyan, de TD-t ő sem tudott szerezni. Sőt, a Falcons támadói konkrétan még csak pontot sem értek el, a 24–2-es vereségnél felírt két pontot a védelemnek köszönhetik a Sólymok, miután safetybe hajszolták Eli Manninget. Ez egyébként egész jó előjel volt, tekintve, amelyik csapat legyőzi a Ryan-vezette Atlantát a rájátszásban, az Super Bowlba jut a szezon végén (2008 – Arizona Cardinals, 2010 – Green Bay Packers).

A félelmetes formába lendülő védelem pedig ekkor már nem ismert megállást. A szezon során szinte végig a legesélyesebbnek tartott, az alapszakasz legjobb mérlegével záró Green Bay Packers otthonában még az MVP-címre legesélyesebbnek tartott Aaron Rodgerset és társaságát is kellőképpen le tudták lassítani a védők (igaz, ebben szerepet játszott azért az elkapók rengeteg elejtett labdája is), míg a túloldalon Eli Manning Hakeem Nicksszel karöltve szétszedte a secondaryt – a nagyszerű elkapó egymaga 165 yardot és 2 TD-t hozott össze (ebből az egyik ráadásul egy első félidő végi, hail mary dobásból jött össze). Nem mellesleg, az alapszakasz során szintén találkozott a két csapat, akkor az addig veretlen (végül 15–1-gyel záró) Packers nagy csatában, 38–35-re legyőzte az Óriásokat…

Az újabb rájátszásbeli Green Bay otthonában aratott siker után a főcsoportdöntőben ismét előkerült egy korábbi érdekesség: az ezúttal is idegenbe (a San Franciscóhoz) látogató Óriások a konferenciafináléban ezúttal is hosszabbításra kényszerültek, és meg is nyerték – természetesen ismét egy Lawrence Tynes-mezőnygóllal, ami előtt azért nem éppen ártott, hogy a 49ers visszahordója, Kyle Williams másodszor is elejtette a labdát. Bár Eli Manning ezúttal is 300 yard fölé jutott (Victor Cruz hathatós segítségének köszönhetően, aki egymaga 10 elkapásból 142 egységet hozott össze), a 49ers védelme igencsak megkeserítette a mérkőzés során az életét, nem egyszer interceptiont úszott meg azzal, hogy Dashon Goldson két csapattársával is ütközött nagy igyekezetében. A fiatalabbik Manningnek várhatóan ezúttal sokkal könnyebb dolga lesz, hiszen a San Franciscó-inál lényegesen gyengébben teljesítő Patriots-védelemmel néz majd farkasszemet a döntőben.

New England Patriots

Amely egyébiránt ugyancsak nagy fejlődésen ment keresztül a szezon során. Az alapszakaszban a második legtöbb yardot engedő védelem azért a pontokat tekintve már közel sem festett olyan borzalmas képet – az ellenfeleknek meccsenként engedett 21.4 pont a 32 csapatos mezőnyben a 15. helyet eredményezte –, ettől függetlenül persze ezúttal is a támadók játszották a kiemelt szerepet az idényben. Olyannyira, hogy Tom Brady bőven megdöntötte Dan Marino 1984-ben felállított passzolt yard-rekordját (5235-tel), pechére, Drew Brees még nála is kiemelkedőbb számot ért el (5476), így csak az örökranglista második helyére fért fel – a túloldalon Eli Manning 4933 yardja is bőven megsüvegelendő.

Brady két fő célpontja az 1569 yarddal a vonatkozó rangsor második helyén (éppen Cruz előtt) záró Wes Welker és a tight endek között rekordokat halmozó Rob Gronkowski volt (1327 yardjánál többet korábban egy szezonban még egy TE sem szerzett, ahogy 17 elkapott touchdownjánál (volt egy futott is) sem tudott eddig senki többet elérni), de a másik TE, Aaron Hernandez (910 yard, 7 TD) és a korábbi Super Bowl-MVP Deion Branch (702, 5) is szépen termelt.

A Hazafiak számára nem pont úgy indult a szezon, ahogy azt a szurkolók elképzelték, az együttes már a 3. fordulóban elszenvedte első vereségét – 21–0-s előnyről kapott ki attól a Buffalo Billstől, amelyet az ezt megelőző 15 összecsapás során mindig megvert –, majd a Dallas ellen kínkeservesen hozott 6. fordulóbeli győzelem után előbb a Pittsburgh otthonában kapott ki (17–25), majd a mostani rivális Giants ellen hazai pályán szenvedett vereséget – 24–20, egy utolsó negyedes nagy fordításnak köszönhetően (déja vu). Brady irányításával közel négy éve volt veretlen a csapat Foxborough-ban, és Bill Belichick vezetőedző is csak szökő évente bukik két mérkőzést egyhuzamban. Ekkor az immár 5–3-mal álló csapattól kevesen várták azt, hogy idáig jut, sőt, a formaingadozás és a riválisok teljesítménye után egyesek (no azért elég kis számban) már a rájátszás elérését is megkérdőjelezték az együttesnél. Belichick azonban felrázta együttesét, amely kiütötte az AFC East-rivális New York Jetset idegenben (amely az előző szezonban elkaszálta a Hazafiakat a rájátszásban, idegenben – bosszú – 1.), majd az alapszakasz során már nem hibázva zsinórban 8 mérkőzést nyert meg (közte a Buffalo Bills elleni mérkőzést, amit 0–21-ről nyert az együttes – bosszú – 2.), így 13–3-as mérleggel végül az AFC első helyén zártak.

Az utolsó három mérkőzésen korán kisebb-nagyobb hátrányba kerülő csapat – amely az 1. kiemelésnek köszönhetően a wild card-körben pihent – a Denver Broncos ellen (ez volt az a csapat, amely ellen Brady először vereséget szenvedett a rájátszásban – 3 bajnoki címet követően, hogy azután már egyszer se érjen csúcsra) ellen már nem adott előnyt, végig kézben tartva a mérkőzést fölényes, 45–10-es győzelmet aratott (bosszú – 3., egyben újabb déja vu, Brady 6 TD-passzal rájátszásrekordot állított be). Az már csak apró részletkérdés, hogy a találkozó előtt visszatért a Patriots stábjába a korábban a Broncos főedzői tisztét ellátó Josh McDaniels.

A Baltimore Ravens ellen még így sem sokan merték egyértelmű esélyesnek kikiáltani a Hazafiakat – részben a Hollók nagyszerű védelmének, és a ténynek, hogy a rájátszás során Brady először a baltimore-iak ellen szenvedett otthon vereséget, „köszönhetően” egy gyors, a mérkőzés elején történő bealvásnak, a 24–0-s előny pedig már bőven elegendőnek bizonyult Ray Rice-ék számára. Ezúttal elmaradt a gyors hátrány, a végig kiélezett mérkőzésen azonban inkább a védelem játszott kiemelkedőbben New England-i oldalról, mintsem a támadók, akiket nagyszerűen fogott meg a Holló-védelem – öt vörös zónás látogatás során két TD és három mezőnygól volt a mérleg.

Az utolsó másodpercekben az addig nem túl ismert Sterling Moore két nagy mentésének köszönhetően a kis híján megszerzett TD helyett csak mezőnygólt rúghatott a Ravens, amellyel kiegyenlített volna, de Billy Cundiff kifejezetten közeli, 32 yardos kísérlete mellé szállt, bebiztosítva így a Patriots Super Bowl-részvételét (bosszú – 4., és egyben ismét egy déja vu, Brady ezúttal is inkább az interceptionöket szórta, és a védelem tett ki magáért, és ismét csak a két együttes harmadik szezonbeli találkozója következik majd, de ezúttal már nem beszélhetünk arról, hogy bármelyik együttes toronymagas esélyes lenne).

Brady irányításával így a 2000-es években már ötödször jutott fináléba a New England, amely korábbi négy alkalomból csak egyszer – igen, a Giants ellen – szenvedett vereséget. Kell-e ennél ideálisabb visszavágási alkalom, a Hazafiak számára? Vajon meglesz az újabb bosszú, vagy Eli Manningék ismét keresztül húzzák a Patriots számításait – avagy a Birodalom visszavág vs Eli Skywalker visszatér? Hamarosan kiderül!