Az eddigi két szombati mérkőzés legalább annyira szórakoztató volt, mint amennyire a Wild Card-hétvége unalomba fulladt. Parádés meccseken vagyunk túl, és ha rápillantok a vasárnapi kínálatra, akkor azt kell mondjam: minden adott ahhoz, hogy ma este is tövig rágjuk le a körmeinket, vagy legalábbis ne az óránkat nézegessük két játék között.

A Seattle eszement formában fordult rá a szezon hajrájára. 6–5-ös állásnál annyira sűrű volt az NFC-csapatok rájátszásért folytatott küzdelme, hogy gyakorlatilag 3-4 gárda teljesen joggal pályázott ezekre a helyekre. A Seahawks mentális erősségét mutatja, hogy míg a Cardinals, a Bears, a Buccaneers és a Giants mind-mind szép fokozatosan leolvadt, addig a washingtoni csapat egy 5 meccses győzelmi sorozatot rántott elő mondhatni a semmiből, és ez az az a lendület, ami a mai napig kitart.

Az a lendület, ami múlt héten bedarálta Robert Griffint és a Washington Redskinst, és az a lendület, amivel Atlantába utaznak. Ahhoz az Atlantához, amely az NFL legjobb mérlegével fejezte be az alapszakaszt. Ahhoz az Atlantához, akik 2004 óta képtelenek januárban meccset nyerni. Ahhoz az Atlantához, akik a Ryan–Smith érában negyedszer futnak neki a rájátszásnak. Ahhoz az Atlantához, amely 72 kapott pont mellett csak 23-at tudott felrakni a táblára a legutóbbi 2 playoffmeccsén. Ahhoz az Atlantához, amelynél most mindennél jobban fogadkoznak, hogy ma este meg fog törni a jég, hogy a „majd jövőre" frázis végre tényleg értelmet fog nyerni. Mindezt úgy, hogy Russell Wilson már tapasztaltabb a playoffgyőzelmek terén újoncként, mint Ryan ötödik profi évében. Valóban, ezzel a ténnyel nehéz vitatkozni, bár az Atlanta szurkolóknak valószínűleg már az összes létező hócipője tele van ezzel. De a tényeken akkor sem lehet változtatni.

Nagyon érdekes csapat ez az idei Seattle. Már a szezon előtt is sokak rántották fel a jobb szemöldöküket, amikor Pete Carroll vezetőedző bejelentette, hogy a rengeteg pénzért megszerzett Matt Flynn helyett a 2012-es draft 3. körében kiválasztott, a profi ligához seaméretekben kicsinek titulált Russell Wilson lesz a gárda vezére. Aki követte az egyetemi pályafutását, az elismerően bólogatott, de még közülük is kevesen gondolták volna, hogy Wilson ennyire be fog válni. Az idő és bizalom Carroll mestert igazolta. A támadórendszert mára már teljesen a „Hobbitra" szabták, nélküle aligha jutottak volna el ilyen messzire. Persze Wilson egyedül kevés lett volna a sikerhez.

Ehhez nagyban hozzájárult Marshawn Lynch, akinek nem sok csapat adott volna egy újabb esélyt a balhés múlt miatt, de Seattle-ben 19-re lapot húztak, és bejött. Olyannyira, hogy a Skittles reklámarca meg sem állt közel 1600 yardig, nem egyszer a hátán cipelve csapatát a kényes szituációkban. A Washington ellen például playoff franchise rekordot jelentő 132 yardot rohant össze. Nem panaszkodhatnak különösebben északon az elkapók miatt sem, bár Wilson nem passzolt sokat, viszont amikor igen, akkor azt hatékonyan tette. Sidney Rice és Golden Tate is korrekt idényt hoztak, a tight end Zach Miller pedig úgy tűnik, hogy pont a rájátszásra időzítette a jó formáját. A támadófal is kiválóan játszott, Max Unger all-pro szezont hozott, de Russell Okung is nyugodt szívvel beférhetett volna. A statisztikák jól mutatják, hogy futásblokkolásban elitnek számít ez az egység, Wilsont viszont 33-szor sackelték, ami azért megmutatja, hogy még ők is sebezhetőek. A védelem legnagyobb hiányzója a sack mester Chris Clemons, aki ACL-szakadás miatt lesz kénytelen az oldalvonalról figyelni csapatát. Persze a Seahawks védelme nélküle is félelmetesen néz ki: Bruce Irvin szituációs pass rusherként került az NFL-be, Pete Carroll keze alatt ennél jóval több lett. A K.J Wright – Bobby Wagner linebacker pároson nagyon nehéz bárkinek átjutni középen. A secondarynek jelenleg nincsen párja az NFL-ben, ez a hátsó négyes úgy, ahogy van mehetne minden all-pro csapatba és a pro bowlra is. Van még sérült Seattle-ben, a rúgó Steven Hauschka fájó bokája miatt a veterán Ryan Longwell fog odaállni a holder mellé a mezőnygól- és extra pont kísérleteknél.

A házigazdáknál nem voltak ekkora változtatások, ha eltekintünk az apróbb változásoktól, akkor mondhatjuk azt, hogy az Atlanta gyakorlatilag évek óta ugyanazzal a kerettel csinálja azt jól, amit. Ha valami, akkor ez egy franchise moráljának nagyon jót tud tenni. Főleg, ha folyamatosan tűzközelben vannak a játékosok, és tényleg csak egy apró lépés választja el őket, hogy végre valahára tovább tudjanak lépni az elátkozottnak tűnő januárból.

Matt Ryan érdemeit szerintem nem igazán kell bemutatnom, de azért megteszem: 4719 yardot passzolt idén, 32 TD-t (franchise rekord!) és mindezt 68.9 százalékos pontossággal, amivel Peyton Manninggel holtversenyben vezették a ligát. Idén lehetett rajta először igazán érezni azt, hogy valóban előlépett ennek a csapatnak a vezérévé, amihez azért kellettek Dirk Koetter támadókoordinátor új sémái is. Az is teljesen nyilvánvaló, hogy Michael Turnernek nem lesz maradása az idény végeztével, de azért valahogyan csak csinált 800 yardot és 10 TD-t. Látványosan rányomta a játékára a bélyeget a Saints elleni vereség, amikor 8 próbálkozásból sem sikerült az 1 yardosról bevinnie a célzónába a disznóbőrt, hiszen azóta minden mérkőzésen bejutott oda. Jacquizz Rodgers nagyszerűen egészítette ki Turner játékidejét, remek pillanatokat szerezve ez által. Elkapókkal viszont nem áll ennyire hadilábon az Atlanta: Roddy White és Julio Jones is 1000 yard feletti idényt produkált. Csak érdekességképpen mondom, hogy amikor legutóbb ilyen volt a Falcons történetében (2 WR 1000+ yarddal), akkor a csapat Super Bowlba jutott. A két elit elkapó két elit cornerrel fognak farkasszemet nézni, sokkal inkább ez a két párharc fogja eldönteni a mérkőzés kimenetelét, mint bármi más. Az biztos, hogy rendkívül feszültnek néz ki ez a párosítás, de annál jobban érdemes lesz nézni a pálya széleit. A leendő Hall of Famer Tony Gonzalezzel és Harry Douglasszel pedig olyan 3. és 4. opciói vannak Ryannek, akikben bármikor benne van egy nagy játék, előbbit szerintem konkrétan a first downok automatikus szerzésére teremtették. Ha az előbb azt írtam, hogy a seattlei fal remekel a futásblokkolásban, akkor most pont az ellentettjét tudom mondani az atlantairól. Pár érthetetlen összeomlástól eltekintve mindig volt Ryannek ideje körülnézni, Sam Bakernél kevés jobb vakoldali tackle volt idén ligaszerte. A védelem azonban rendkívül hasonlít a Seahawkséhoz, hiszen a gyengébb futásvédelem mellett itt is az NFL élvonalába tartozó passzvédelem alakult ki Asante Samuel vezetésével. Ez a védelem is képes nagy játékokra, igazi playmakerek alkotják a secondary-t. Egyébként azt nyilatkozták a csapat háza tájáról, hogy egész évben erre a meccsre készültek. Ha ezt nem tudják hozni, akkor az egész alapszakasz ismételten nem fog semmit sem érni. Ezt tudják a játékosok is.

Egy szó, mint száz minden készen áll arra, hogy folytatódjon ez a fantasztikus hétvége. A Seahawks már nem csak otthon képes erős játékra, a Falconsnak viszont pont a hazai pálya fogja megadni azt a pluszt, amire egy csapatnak ilyen helyzetben szüksége lehet. Rendkívül szoros mérkőzésre számítok, jelenleg nincsen konkrét esélyes. Ha az Atlanta győz, akkor jövő héten fogadják a San Franciscót, ellenkező esetben utóbbiak látják vendégül idén másodszorra a Seattle-t.

Bemutatkozik a New England az idei rájátszásban, méghozzá az ellen a Houston ellen, akik ellen sikerült kiütéses győzelmet aratniuk alig pár hete. Az NFL-ben azonban a múlt ritkán ismétli önmagát ilyen egyszerűen, és a Texans remek erőkből áll, ez a meccs korántsem országos egyes.

A Pats mellett szól természetesen az, hogy támadósoruk brillírozott egész évben, és ez alól bradegyáltalán nem volt kivétel a Houston elleni összecsapás sem. Pedig akkor hiányzott például Rob Gronkowski, Wes Welker észrevehetetlen volt, és a futás sem volt átlagon felüli. De a támadófal lenullázta a vendégek passrush-át, Tom Brady-nek arra is volt általában ideje, hogy megsüssön egy szalonnát a passz előtt, így pedig hiába volt „csak" Aaron Hernandez és Brandon Lloyd valós célpont, a siker garantálva volt. Az szinte bizonyos, hogy még egyszer nem lesz ilyen könnyű dolga, a Texans múlt héten a Bengals-nak szinte semmit nem engedélyezett, és az első találkozó tapasztalatait felhasználva mindenképpen meg fogják próbálni Brady-t siettetni. JJ Watt és Antonio Smith elég nagy nevek ahhoz, hogy ez megoldható legyen. Ekkor előtérbe kerülhet az is, hogy bármilyen jók is a New England sztárelkapói, sokszor dadog a labda a kezükben, és az egész ligában a legtöbb elejtett elkapás a Pats játékosaihoz fűződik. Ez az első meccs folyamán nem tűnhetett fel, mert valamelyik elkapó nagyon üresre tudta magát játszani majdnem minden fontos játéknál, a houstoni secondary-nek azonban AJ Greenéket is sikerült kikapcsolni, feltehetően Brandon Lloydéknak nem lesz ma olyan napjuk, mint volt legutóbb, de a Gronkowski-Hernandez-Welker belső tengely lefogása problémákat jelenthet Joseph-éknek.

Az azért valószínűnek tűnik, hogy az újabb Pats-féle pontzuhataghoz szükség lesz egy hatékony futójátékra. Stevan Ridley-ék az idény nagy részében ezt elég jól meg is tudták oldani. Ha gond is volt velük, az általában a labdaeladások terén adódott, ez megengedhetetlen lesz a rájátszásban.

A valódi ok a Texans hatalmas zakójára az alapszakasz során nem is a védelem hibái arivoltak, hanem az offense kilátástalan játéka. Matt Schaubék vagy nem tudtak előrehaladni a Patriots egyébként nem kimondottan jó védői ellen, vagy pedig eladták a lasztikat kulcspillanatokban. A folyamatos passzolással így is sikerült tisztességes mennyiségű légi yardot összegyűjteni, és ismerve a Hazafiak secondary-jét, ez ezúttal sem lesz másképp. Nincs olyan játékos a hazaiaknál, aki elbírna egy Andre Johnson kaliberű játékossal, így vagy folyamatosan ketten őrzik majd a vendégek sztárját és valakit feladnak, vagy pedig megpróbálják agresszív passrush-sal zavarba hozni Schaubot és lehetőleg minél több labdát elcsenni tőle. A Pats passzvédelmének gyatrasága ellenére véleményem szerint a meccs kulcsa a houstoni futójáték lehet. Arian Foster ötven yardig sem jutott a két gárda első találkozóján (bár Ben Tate is besegített néhány yarddal a meccs vége felé), ez nem történhet meg még egyszer, ha győzni akar a Kubiak-brigád.

A Texans falának meg kell tudnia állítani Vince Wilforkékat, ami nem lesz egyszerű: a New England ellen idén csak Ray Rice tudott száz yard fölé kerülni. Kreatív blokkolási sémákkal kell próbálkoznia a vendégeknek ahhoz, hogy legyen némi helye Fosternek, a Patriots front sevenjét ha nem tévesztik meg, ritkán enged egy futót 3-4 yardnál tovább. Ha azonban Foster 4 yard fölötti átlaggal megalapozza a támadójátékot, Schaubnak is több lehetősége lesz hosszú passzokkal kínálni Johnsont, ráadásul a hosszú támadások alatt Brady-ék az oldalvonal mellett álldogálnak majd, addig semmiképp nem fognak tudni pontokat szerezni.

Kiegyensúlyozott meccset várok, ahol a Patriots az esélyes, de rengeteg apróság közrejátszhat. Komolyabb sérült egyik oldalon sincs, így ez nem okozhat problémát egyik oldalon sem. A New Englandnek akadtak problémái az elmúlt években a szabadnap utáni meccsekkel (idén a Bills, tavaly a Steelers ellen szenvedtek meg a pihenő után), a kiengedést pedig a nagy sikerből nyert önbizalom csak súlyosbíthatja. Ha a Texans nem veszíti el a labdát egyszer sem, szerintem ők válnak esélyessé, a vendégek futójátéka mellett az eladott labdákra helyezném a hangsúlyt elsősorban. Ami egészen biztos: tegnap teljes gázzal beindult a playoff, aki szereti ezt a sportot, nem hagyatja ki ezt a meccset sem, hasonlóan élvezetesnek ígérkezik, mint az AFC első elődöntője. Ráadásul a liga egyik legjobb futóját és egyik legjobb irányítóját csodálhatjuk meg valódi tétmeccsen, nincs is jobb elfoglaltság a megszokott vasárnap esti focisávban.