Népsport: Sebes Gusztáv nem volt optimista

A győztes (4:2) glasgow-i Skócia elleni mérkőzés (Népsport, december 2.) után tíz magyar futballista maradt a csatornán túl. Faragó Lajos, Lóránt Gyula, Bozsik József, Kocsis Sándor, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán (Bp. Honvéd), Lantos Mihály, Sándor Károly, Hidegkuti Nándor és Palotás Péter (Bp. Vörös Lobogó) megvárta csapatát, az angol futball által nagyon várt két barátságos mérkőzés előtt.

A Bp. Honvédnak a bajnok Wolverhampton Wanderers, a Bp. Vörös Lobogónak a Chelsea volt az ellenfele. A Lobogó két kölcsönjátékossal kelt útra. Állandó, válogatott kapusukat, Gellér Sándort a közlés szerint „fegyelmi okokból” nem vihették magukkal, Oláh Géza (SBTC) helyettesítette, a hiányposztra, a bal szélre pedig Tóth Mihályt (Bp. Dózsa) kérték el.

A Bp. Honvéd két nappal a meccs előtt megérkezett Angliába, ahol folyamatosan ömlött az eső. A Wolverhampton a hétfői meccs előtti szombaton 2:1-re nyert Leicesterben. A mérkőzést látta Sebes Gusztáv szövetségi kapitány, aki megjegyezte, hogy a Wolves játékában több volt a „magyaros elem”. Hozzátette: „Ha a Honvéd a legjobb formájában játszana, érzékünk szerint biztosan győzne, egyes kiemelkedő játékosainak gyengébb formája miatt azonban erre nem lehet feltétlenül számítani.” Jól látta.

A csapat vasárnap indult útnak Wolverhamptonba, szombaton Londonban még látták az Arsenal–Charlton Athletic (2:1) mérkőzést. A Népsport tudósítója, Pálfai János szerint: „A baj az, hogy igen gyenge színvonalú volt a játék, s ez kissé elbizakodottá tette a Honvéd játékosait. Öszterreicher Emil és Marosi Károly, a csapat két vezetője borús arccal beszél a fiúk túlzott önbizalmáról, s arról, hogy a fiúk a mérkőzés után legyintve mondogatták: »Ezeknek fogalmuk sincs a labdarúgásról«”.     

A bokáig érő sárra sem törődtek igazán, amikor Kalmár Jenő edző a taktikai értekezleten erről beszélt, Puskás leintette: „Nem számít a talaj!”. Azért számít(hat)ott, mert végül az erőnlétének és az erejének köszönhetően nyert a Wolverhampton 3:2-re.

A szünetben ugyanis még 2:0-ra vezetett a magyar csapat, a 11. percben Puskás szabadrúgása után Kocsis fejelt a kapuba (0:1), három perccel később pedig Kocsis passza után Machos Ferenc „14 méterre volt a kaputól, amikor egy testcselt csinálva balra dőlt és megtévesztve a kapust laposan, élesen a bal kapufa mellett a hálóba helyezte a labdát (0:2)”. A szünetig még több helyzete is volt a Bp. Honvédnak (Budai László, Kocsis, Machos), ám a kapuban Faragó Lajosnak is akadt védenivalója jócskán.

A második félidőben már a 48. percben szépített a Wolverhampton Johnny Hancocks tizenegyesével (1:2), amitől még lelkesebb lett, be is szorította a magyar csapatot. Ráadásul: „Csatáraink nem tudták tartani a labdát. Mintha nem küzdöttek volna ekkor teljes erőbedobással. Nem futottak a leadások elé, hanem gyakran állva várták a labdát.” Ezzel együtt a mieink kihúzták a hajráig, amikor két perc alatt két gólt kaptak, Roy Swinbourne előbb fejjel, majd lábbal talált a kapuba (3:2).

A Népsport kritikus volt, Pálfai szerint Kocsis, Puskás és a többi csatár „erőtlenek, puhák” voltak, az ok pedig egyértelmű: „Egyes játékosoknak nem a legmegfelelőbb az életmódjuk, s nem elégséges az edzésmunkájuk sem.” Marosi Károly szakosztályvezető még egyértelműbben fogalmazott: „Ahhoz a földműveshez hasonlítanak a nem megfelelően élő és edző labdarúgók, aki nem műveli földjét, arra gondolva, hogy anélkül is terem majd”.     

Ez csorbította az Évszázad mérkőzésével (1953: Anglia–Magyarország 3:6) kivívott tekintélyünket. Ahogy Pálfai írja: „A mérkőzés után késő este szálltunk vonatra, hogy visszautazzunk Londonba. Az egyik helyi újság már az elutazásunk előtt megjelent. A mérkőzés leírásán kívül egy kis történetkét is találtunk benne. Egy wolverhamptoni kisgyerek pénzt kért a papájától, hogy megnézhesse a mérkőzést, mert egy évvel ezelőtt az édesapja regéket mesélt neki Puskásról. A mérkőzés után csalódottan mondta papájának: »Apa, nem láttam azt a Puskást, akiről annyit beszéltél nekem«.”     

A Bp. Vörös Lobogó leendő ellenfelét, a Chelsea-t nézte meg a keddi meccs előtti szombaton. Az Aston Villa elleni fölényes győzelem (4:0) után a roppant kemény balhátvéd, Stan Willemse játékát látva még az igazán vagány Sándor „Csikar” is óvatos lett: „Vagy a labda, vagy a baba, ahogy nálunk mondják.”   

A Chelsea csak az utolsó pillanatban engedélyezte „a távolbalátónak a mérkőzés közvetítését – üzleti okokból. Még volt eladnivaló jegy”. A csapat edzője, az egykori legendás center, Ted Drake így érvelt: „Ez olyan fontos mérkőzés, amelyet minél több embernek személyesen kell látnia. Még a betegek is keljenek fel és menjenek ki a pályára!” És megemelték a jegyek megszokott árát is, amiért kaptak rendesen az újságoktól.

Ha már lapok, a Bp. Vörös Lobogót jobb csapatnak tartották a Chelsea-nél (technika, taktika), ám úgy vélték, „képességei idegen környezetben, nehéz talajon, keményen játszó csapat ellen aligha tudnak érvényesülni”. Nos, végül nem volt gond, remek meccsen lett 2:2 az eredmény.

A 18. percben Sándor elfutása után Hidegkuti öt méterről fejelt a kapuba (0:1), majd a szünetben már a Chelsea vezetett. A 44. percben Leslie Stubbs egyenlített (1:1), majd egy perccel később Roy Bentley lőtt gólt (2:1). A második félidőben higgadtabban játszott a magyar csapat, pontosabb, gyorsabb lett az összjátéka, ennek, pontosabban egy Kárász Endre-Hidegkuti adogatás utáni hatalmas Palotás-lövésnek köszönhetően lett 2:2 a végeredmény.

A mérkőzés érdekessége volt, hogy három tizenegyes maradt ki. John Harris előbb a kapu mellé lőtte (41. perc), majd Oláh kapus védett bravúrral a lövését (50. perc), a kettő között Lantos (48. perc) nem találta el a kaput.

A mérkőzés tanulságait Hidegkuti foglalta össze: „Nem vártuk meg, amíg ellenfelünk közvetlen közelségünkbe ér, gyorsan, lehetőleg kapásból továbbítottuk a labdát, gyorsabban helyezkedtünk, gyakran változtattuk helyünket, csak éppen a helyzeteket hagytuk kihasználatlanul… A góllövés nem ment! De nagyon nehéz is volt a helyzetünk. Én például azért nem lőttem be a mérkőzés vége felé azt a nagy helyzetet, mert elcsúsztam a nedves talajon.”     

A középcsatár úriember volt, egy szót sem szólt arról, hogy Alfred Bond játékvezető nem állt a helyzet magaslatán, így a meccs nem volt híján a keménykedésnek, a feszültségnek. Más gondok is akadtak, amelyeket a Daily Mail szigorúan számonkért: „Vádolom a Chelsea-t rendkívül heves, kétes tisztaságú harcmodoráért, rossz játékáért... Vádolom a játékvezetőt is, aki engedte, hogy elfajuljon a mérkőzés és téves ítéletek egész sorával sújtotta a csapatokat. Vádolom a Vörös Lobogó játékosait, amiért vitatkoztak a játékvezetővel.”     

A legjobb magyar csapatok, játékosok meglehetősen sokat játszottak akkoriban külföldön, ami kivételezettséget jelentett, ám ezzel együtt igaza lehet Sándor „Csikarnak”, aki így beszélt Londonban: „A portya előtt az ember alig várja, hogy elinduljon, hogy új élményeket szerezzen. Azután kint, ahogy múlnak a napok, egyre türelmetlenebbül várja, hogy ismét otthon lehessen!”