Valóságos regény az 1956-os melbourne-i olimpia magyar küldöttségének utazása

Sportolóink jelentős logisztikai kihívás elé néztek egy hónappal a melbourne-i olimpia rajta előtt, hiszen Budapesten október 23-án kitört a forradalom. Az eredendően október 28-ra és 29-re tervezett indulást előrehozták október 25-re, de nem a budapesti repülőtérről, hanem a háborús körülmények miatt a prágairól. Oda azonban el kellett jutni, repülőjáratot kellett találni, el kellett dönteni, hogy ki fizeti az utat, és persze át is kellett repülni a déli féltekére, Ausztráliába.

A Népsport még a forradalom kitörése előtt részletesen elmesélte, miként jut el Melbourne-be a francia TAI (Transports Aériens Intercontinentaux) magán-légitársaság magyar sportolókat szállító két repülője.

„Az első repülőgép, a 91 személyes Armagnac óriásgép október 28-án, vasárnap reggel 8.30 órakor indul a Ferihegyi repülőtérről. A gép délután érkezik Beyrouthba, Libanon fővárosába, s ott olimpiásaink több mint tíz órát pihennek és edzést is tartanak. Másnap, 29-én hajnalban indul tovább az Armagnac a pakisztáni Karacsiba. Itt nagyobb pihenés következik és a gép csak október 30-án délután folytatja útját Kalkuttán keresztül – rövid megszakítással – Szingapúr felé, s oda október 31-én reggel érkezik. Ezt a napot Szingapúrban töltik a gép utasai és november 1-én délben indul a gép tovább, most már Ausztrália felé. Közben Dzsakartában üzemanyagot vesz fel és 2-án hajnali 2-kor száll le az első ausztráliai állomáson, Darwinban. Itt ismét hosszabb pihenő következik, mert a gép csak késő délután, 19.30-kor indul tovább Melbourne felé. Közben, 3-án hajnalban leszáll rövid időre Brisbane-ben és november 3-án reggel 6.30-kor érkezik az olimpia színhelyére. A második gép, a 60 személyes DC 4 útja kissé eltér az Armagnacétól. Ez a gép útközben üzemanyag-felvétel céljából több helyen száll le. A gép másfél nappal később, október 29-én délután 3 órakor rajtol a Ferihegyi repülőtérről. Irányát Athén felé veszi és estefelé rövid időre leszáll a görög fővárosban. Másnap, 30-án éjfél után, pontosan 0.15-kor érkezik Beyrouthba. Másfél óra múlva továbbrepül, leszáll rövid időre Bahrainben és délután érkezik Karacsiba. Itt a második gép utasainak is alkalmuk lesz edzésre, itt töltik az éjszakát és 31-én folytatják útjukat. Ezen a napon a gép körülbelül 11 órát tölt Delhiben, majd Kalkuttában és november 1-én hajnalban ér Rangúnba. Rövid pihenő után már indul is tovább és délelőtt fél 12-kor Szingapúrban száll le. Itt újra hosszabb, háromnegyed napos pihenés következik. Továbbindulás 2-án reggel 6.30-kor Darwin felé, két rövid megszakítással Dzsakartában és Den Pasarban. Az ausztráliai földre, Darwin repülőterén aznap éjfél előtt egy órával száll le a gép. Két órával később, tehát november 3-án hajnali 1 órakor folytatja útját és valószínűleg egy rövid megszakítással délután 13.45-kor érkezik a melbourne-i repülőtérre, így tehát körülbelül 7 és félórával az első csoport után a második gép utasai le Melbourne-ben lesznek.” Követni is nehéz… 

Ehhez képest két nappal a forradalom kitörése után, október 25-én autóbuszokkal, katonai kísérettel indult el a Margitszigetről, a Sport Hotel elől a magyar küldöttség – a bizonytalanból a bizonytalanba, a Prága melletti Nymburkba, a „csehszlovák Tatába”.

Komáromnál a hídon megrostálták a küldöttséget, a sportolók a hivatalos feljebbvalók közül Hegyi Gyulát, az OTSH elnökét elfogadták vezetőjükül, a keményvonalas kommunista Kutas Istvánt azonban a magyar olimpiai csapat forradalmi bizottsága (vezetői: Gyarmati Dezső vízilabdázó, Iglói Mihály atlétaedző és Klics Ferenc diszkoszvető) nemkívánatos személynek minősítette, és visszaküldte Budapestre. 

Parti János kenus visszaemlékezése szerint volt, aki azt mondta Kutasnak: „Főnök, ilyeneket, mint maga, mostanában lábbal felfelé szokás a fákra akasztani otthon…” Az ökölvívó Papp László csak annyit mondott: „Ha jön, akkor én leszállok a buszról!” (Nem véletlenül tett keresztbe később, 1964-ben Kutas Papp profi világbajnoki címmeccsének…)

Herpichné Vali néni, a tornászok vezetője ellenben a lakását ajánlotta fel Kutasnak, hogy el tudjon rejtőzni a forradalmárok elől, Keleti Ágnes pedig, aki személyes jó viszonyt ápolt a nagyhatalmú sportvezetővel és a rendszer feltétlen híve volt (olyannyira, hogy az ő itthon maradása is felvetődött, szerencsére csak ötletszinten…), azt gondolta, Kutasnak nem kellett félnie, hiszen a múltban rengeteg bajba jutott sportolón segített…

A végső szót állítólag Hegyi Gyula mondta ki: „Kutas elvtárs, ugye tudod, hogy te csak eddig kísérhetted a csapatot?” És Kutas visszafordult, Gyarmati Dezső küldetett érte autót Budapestről. Ugyancsak nem tarthatott a csapattal az amúgy népszerű rádióriporter, Szepesi György, aki azért eljutott Melbourne-be, igaz, itthon meg nem adták le a tudósításait, úgyhogy néhány nap elteltével be is szüntette a rádiós munkát, így aztán nem is maradt fent közvetítés a mieink melbourne-i sikereiről.

A csehszlovák sportvezetők és a helyi sportolók edzéslehetőséget, felszerelést és megfelelő körülményeket biztosítottak számukra Nymburk edzőközpontjában, hogy folytathassák a felkészülést. Sportolóink valamelyest rendezettebb körülmények között folytathatták edzéseiket, de távol voltak az otthonuktól, és egyre aggasztóbb hírek érkeztek Magyarországról.

A következő feladat a repülőút megszervezése volt. A MOB ekkor már az állami Air France légitársasággal tárgyalt a melbourne-i útról, ám a franciák november 3-án közölték, hogy a magyarországi helyzet miatt nem vállalják az utazást. Így aztán a küldöttség olimpiai részvétele is veszélybe került, ám ismét a csehszlovákok segítettek: garanciát vállaltak a szállítás költségeinek rendezésére, a magyar küldöttség pedig repülőre szállhatott. A tervezetthez képest másfél hét csúszással, november 6-án indultak el sportolóink Prágából, és Isztambulon, Karacsin, Szingapúron és Darwinon keresztül jutottak el Melbourne-be.

Közben Magyarországra november 4-én bevonultak a szovjet tankok, nagyjából hatvanezer katona szállta meg Magyarországot, amiről már a bangkoki repülőtéren értesültek az ezt követően nyilván még feszültebb magyar sportolók.

A csapat november 11-én (a Magyar Olimpiai Bizottság visszaemlékezése szerint november 12-én) érkezett meg az ausztrál városba. A lényeg: a mieink a Margitszigetről két és fél hét alatt jutottak el a világ másik felére, az olimpia helyszínére. A Gyarmati Dezsőről készül fotó bejárta a világot, a filmszínész külsejű pólós napszemüvegben, gyászszalagos ’56-os nemzeti lobogóval a kézben szállt ki a repülőből…

Melbourne-ben az ausztráliai magyar közösség tagjai köszöntötték fiainkat és lányainkat, akik viszont egyre súlyosabb híreket kaptak a hazai eseményekről és a szovjet beavatkozásról. Kell-e mondani, a többség alig tudott a versenyeire koncentrálni, különösen igaz ez természetesen a családosokra. Mindenesetre a november 22-i megnyitón az összes küldöttség közül a magyar kapta a legnagyobb tapsot.

A többi történelem: a magyar csapat valós képességeit és esélyeit messze alulmúlta, de így is kiemelkedően szerepelt az 1956. őszi „nyári” olimpián: kilenc arany-, tíz ezüst- és hét bronzéremmel a nemzetek nem hivatalos rangsorának negyedik helyén végzett. A küldöttség tagjai közül több mint negyvenen úgy döntöttek, hogy nem térnek haza, a sportolók, edzők és vezetők közül több tucatnyian összeszorult szívvel új hazát választottak maguknak, ha már a régiben kilátástalanná vált az élet.

Melbourne tényleg a magyar sport Trianonja lett.