Téli Kokó-csoda – Deák Zsigmond publicisztikája

Zokog az asszony, karján az alig egyhetes babával. „Mi lesz velünk, ha neked valami bajod esik?” – hüppögi. Kinézek az ablakon, a szabadban az Omega együttes Léna című száma elevenedik meg („Az volt a tél / szörnyű tél”), s én nem biztos, hogy azt mondom, amit gondolok: „Ugyan mi bajom történhet?”

2001 januárját írjuk, Münchenbe készülök hozzám hasonlóan elhivatott bokszszakos kollégáimmal, hiszen a bajor fővárosban történelmi eseménynek lehetünk szem- és fültanúi, egyben krónikásai, megszülethet a magyar hivatásos ökölvívás első világbajnoki címe. Az első gyerek, aki ráadásul továbbviszi a családban hagyományos keresztnevet, már szerencsésen megszületett, ránézésre kutya baja, eszik ezerrel, kezd a Michelin-babára hasonlítani. Teje is van bőven az anyukának, aki a szülés szenvedéssel teli csodás misztériumán túljutva újabb aggódnivalót talál: engem és a tervezett téli autós túránkat. Amikor a hajnali indulás után, fenn a Rózsadombon egy jégbordán megcsúszva meghúzom a fotósunk barátnőjének a kocsiját, majd az M7-es és az M1-es elágazásánál is kifarol a jármű, részben kezdem osztani a véleményét. Ám egyszerűen nem tehetjük meg, hogy itthon maradjunk, hiszen egy nagyszerű, „őszinte” sportág kimagasló egyénisége, a mi verhetetlen Kovács Pistánk készül a trónra lépni.

Kifelé menet jut idő gondolkodni az egészen – szerencsére egyéb gond nélkül letudjuk a cirka hétszáz kilométert –, s nekem bizony sok minden az eszembe jut. Például az édesanyám, aki 1997 decemberében, apám után több mint két évvel hagyott itt minket örökre, néhány nappal Kovács István első profi meccse előtt. A gyász miatt felvetődött bennem, hogy lemondom a neves menedzseriroda által szervezett sajtóutat a hamburgi premierre, ám olimpiai ezüstérmes, világbajnok jégtáncosunk, Sallay András, a cég egyik vezetője saját példáját is felhozva bizonygatta, a munka a legjobb terápia. Neki is köszönhetően ott lehettem tehát az első stációnál. Aztán többek között a negyediknél Stuttgartban, ami azért emlékezetes, mert néhány órával az indulásunk előtt lőtték le a nyílt utcán Fenyő Jánost, az akkori orgánumainkat is magába foglaló médiabirodalom fejét, az út finanszírozóját. Menjünk vagy ne menjünk? – adódott megint a kérdés. Mentünk.

A hazai gálák kapcsán természetesen fel sem vetődhetett a kétely, 1999 májusában a Budapest Sportcsarnokban, 2000 nyarán az Üllői úti Fradi-stadionban már címmérkőzéseken építette tovább Kokó a nimbuszát a szemünk láttára. Amihez nyúlt, arannyá változott. Valamikor 1995-ben, egy amatőr versenyen kapott ki legutóbb, aztán 1996-ban megnyerte előbb a vejlei Európa-bajnokságot, majd az atlantai olimpiát, 1997-ben pedig a budapesti vb-diadallal mondott magához méltó búcsút az amatőröknek. Ezt követően „föld körüli pályára” állította a hazai hivatásos ökölvívást.

Mert addig mi történt? A múlt század húszas-harmincas éveiben ugyan volt már némi rálátásuk a magyaroknak a szakágra – első olimpiai bajnokunk, Kocsis Antal 1931-ben három profi meccset vívott Budapesten, egyet-egyet Szegeden és Kolozsváron –, elsöprő népszerűségről mégsem beszélhetünk. A kommunista hatalomátvételt követően még kevésbé fordulhatott ez elő a „nyugati világ egyik mételyével”. Rejtély, hogy az ország Papp Laciját 1957-től miért engedték profi ringbe az elvtársak, akik aztán a boksz első számú magyar legendáját már Európa-bajnokként, épp vb-címmérkőzése küszöbén kaszálták el 1964-ben, s hajszolták bele a visszavonulásba. A rendszerváltásig nem létezett itthon a szakág, a kilencvenes évek elején többször hirtelen meggazdagodó szerencselovagok, nagystílű bűnözők pénzéből indult be a hivatásosok hazai bunyója.

Aztán jött Kovács Pista, aki akkoriban az ország legnépszerűbb sportolójának, sőt, közéleti személyiségének számított. 1997 decemberében nemcsak szakágat, hanem országot is váltott, Európa egyik legerősebb profi istállójához, a német Universum Box-Promotionhöz szerződött. A meccseit a téttől (egészen pontosan a kezdeti tétnélküliségtől) függetlenül milliók követték a tv képernyője előtt, azóta is ezek a legnézettebb sportközvetítések a magyarországi kereskedelmi televíziózás történetében. Ma már tudjuk, hogy pontosan ugyanúgy építették fel honfitársunkat a klubjában, mint bárki mást, a németországi gálákon sosem ő vívta a főmérkőzést, mert külföldiként és kis súlyúként nem lehetett eladni. Az itteni elsöprő népszerűségére viszont a mégoly dörzsölt Universum-főnökök is rácsodálkoztak, nem véletlenül láttak fantáziát a magyarországi gálákban.

2000 nyarán, már profi Európa-bajnokként Kokónál a világsztár „Prince” Naseem Hamed is képbe került, aki a pehelysúly legértékesebb vb-öveit mondhatta magáénak. A WBO szervezet vonalán látszott megvalósulni a rangadó, de a Herceg pénzesebb amerikai összecsapásokra vágyva nem erőltette ezt a meccset, s inkább lemondott a címről, amelyért januárban két, a szervezet ranglistáján legelőrébb rangsorolt bunyós csapott össze 2001. január 27-én Münchenben: Kovács István Magyarországról és Antonio „Chelo” Díaz a Dominikai Köztársaságból.

Épp ezt hagytuk volna ki? Soha! Szerencsés megérkezés a szállásra, rohanás a mérlegelésre, aztán gyors gépelés, anyagküldés, s vár a legendás helyi söröző, a Hofbräuhaus. A hangulat néhány magyar szurkolóval összeborulva egy nappal a meccs előtt is frenetikus, drága kollégánk – Isten nyugosztalja – bőszen vezényel a sramlizenekarnak, aztán éjjel elveszti a szobakulcsát, még szerencse, hogy egy panzióban lakunk, beengedjük. Másnap előkészítő munka, este irány a Rudi Sedlmayer Halle. A töltelékprogramban egy másik honfitársunk, a későbbi félnehézsúlyú világbajnok Erdei Zsolt megágyaz a jó hangulatnak azzal, hogy eljátszadozik amerikai riválisával. Kovács megint nem a főmeccs, de bánja kánya, nekünk ő a király. Különösen úgy, hogy szokásos bevonulózenéje, a Carmina Burana elé bejátsszák a Bánk bánból a közismert Hazám, hazám áriát. A zömében magyar publikum tombol, s a meccsen sem vesz vissza, hiszen Kovács folyamatosan presszió alatt tartja a karibi bunyóst, nagyszerűen mozog el a kósza ellentámadások elől, a 11. menetben pedig számolást érő jobb horoggal küldi padlóra Díazt. Az utolsó három percben a kiütés is sikerül (pedig Pista nem az a klasszikus K. O.-király), megvan a magyar ökölvívás első hivatásos világbajnoki címe!

A szurkolók jó kedve majd' szétveti az 1972-es müncheni olimpiára épített csarnokot, hát még amikor hősünk beleüvölti a mikrofonba: „Ez nem sikerülhetett volna nélkületek!” Az ünneplés után a mieink megrohamozzák az addig is csúcsra járatott büféket sörért, miközben alig látja valaki, hogy a hivatalos főmérkőzésen nehézsúlyban Vitalij Klicsko egyik első ütésének „szelétől” Orlin Norris letérdel, s ott is marad a kiszámolás végéig... Néhány csalódott német bokszkedvelőn kívül ez senkit sem érdekel. Mi, bennfentes újságírók persze a bankettre is belógunk, majd hajnalban a szállásra menet eltévedünk egy kiserdei sorompónak ütközve, még sincs gond, éljen a világbajnok! Hogy aztán miképp folytatódik a történet és Kovács István pályafutása, az más lapra tartozik. Akkor, 2001. január 27-én éjjel mindenkit elragad a történelmi diadal mámora, s mi is szerencsésen hazaérünk csúszások, karcolások nélkül. A feleségem szeme már a boldogságtól csillog...

Most megint otthon ülünk, felemlegetjük a tizennyolc évvel ezelőtt történteket, miközben egy másik ablakon nézünk ki a szabadba, ahol ugyanúgy omegásan „Hull a hó / Fú' a szél”, mint 2001 telén. Az akkori egyhetes csecsemő immár nagykorú lapaj legényként járkál közöttünk (húgaival együtt), egy hete koccintottunk vele és a családdal az egészségére, most épp edzésről jött, s valami buliba készül. Tényleg, mi baj történt velünk? S mi a magyar ökölvívással? A válasz csak az előbbi kérdésre megnyugtató: szinte semmi, csak szép és jó.

Ettől még Kovács István napra pontosan ma tizennyolc esztendős müncheni meccse, történelmi tette kitörölhetetlen emlék – és mindörökké csúcs.