Népsport: a zászlók is meghajoltak – 110 éve született Énekes István

Ha az ökölvívás társadalmi hátterét nézzük, Énekes István tökéletesen beleillett a képbe: szegény, ötgyerekes angyalföldi családban nőtt fel, édesapja vasúti altiszt, édesanyja mosónő, tehát a nélkülözés annak ellenére élete szerves része, hogy a papa állása nyugdíjjal járt. István és testvérei, az 1937-es milánói Eb-n szintén aranyérmes Vilmos és az ugyancsak bunyós Zoltán alkalmi munkákkal járultak hozzá a családi költségvetéshez. István rikkancskodott, kifutóként dolgozott, vagy éppen szenet lapátolt.

A bunyót a korszak felsőbb társadalmi köreiben is ismert alakja, a megtermett Salm gróf – aki birtokait éjszakába nyúló kártyacsatákban vesztette el Bécsben – és néhány barátja egy tönkrement színházi társulat helyén üzemeltetett intézményben, a Nemzeti Sport Arénában kezdte. A neve ellenére inkább kétes hírű helyiségben a félprofi bokszolók vertek tanyát, 50 koronáért be lehetett szállni, nemcsak pénzt, hanem általában nagy verést is kaptak a jelentkezők... A pénztelenség azonban nagy úr volt, a verés nem számított. A vagy megszöksz, vagy megszoksz mondás járta, az Énekes testvérek ott ragadtak.

Énekes István az élet iskolájából került a BVSC-be, ahol Sulkó Béla lett a nevelőedzője, 17 évesen a sportág első olimpiai aranyérmese, az 1928-ban Amszterdamban első Kocsis Antal mögött a második helyen végzett a magyar bajnokságon. Rá egy esztendőre már ő az aranyérmes a légsúlyúak között, átvéve ezzel Kocsis örökét a súlycsoportban. Az 1930-as budapesti Európa-bajnokság előtt a Nemzeti Sport így írt az esélyeiről: „Ha Énekes nem feledkezik meg a védekezésről, úgy könnyen magyar győzelemmel kezdődhetik az Európa-bajnokság.”

A már profinak álló Kocsis és Gelb Miklós nem lehetett a csapatban, amely a júniusi Eb-t közvetlenül megelőzően Lillafüreden edzőtáborozott Adler Zsigmond szövetségi edző irányításával, tanítványai főleg erőnléti munkát végeztek.

A városligeti Iparcsarnokban légsúlyban öten léptek a kötelek közé, Énekes simán verte meg a román Lungut, a döntőben a négyezres közönség előtt szokása szerint elbánt Forlanskyval is. A finálékat a rádió is közvetítette, ezért jegyezte meg a légsúlyú győztes a Himnusz hangjai alatt: „Ezt a mutter is hallgatja most (...) otthon...”

A nyolc súlycsoport küzdelmei közül Magyarország hármat nyert meg (Énekes, Széles József és Szabó Gyula), két ezüstérmet szerzett (Szobolevszky Nándor, Szigeti Lajos). A Reggel idézte Sigray Antal grófot, a szövetség elnökét: „Váratlan, de megérdemelt győzelmet arattunk! A pontversenyben a harmadik helyet vártuk és elsők lettünk. Európa legelső ökölvívó nemzete erre az évre Magyarország! Rajta leszünk, hogy elsőségünket meg is őrizzük.”

Más kérdés, hogy a rendezők 21 ezer pengős deficittel zárták az eseményt... Érdekes történet, hogy a Gellért szállóban rendezett bankett után a kora hajnalban kupákkal és serlegekkel, no meg monoklikkal a szemük alatt hazainduló bokszolókat látva a Ferenc József hídnál posztoló egyik rendőr odaszólt a másiknak: „Mondd csak komán, nem kellene leigazoltatni ezeket?!”

A gazdasági válság következményeként kétséges volt az európai nemzetek részvétele az 1932-es Los Angeles-i olimpián. Míg 1928-ban a művészeti kategóriákat is beleértve Amszterdamba 109 sportolóval érkeztünk, a szám Amerikában 54-re zsugorodott. Elsősorban a potenciális éremesélyesek utazhattak, köztük három „öklészünk”, ahogyan Mező Ferenc sporttörténész nevezte az ökölvívókat. A légsúlyú Énekes, a harmatsúlyú Kubinyi Frigyes és a középsúlyú Szigeti Lajos. A legenda szerint a szűkös napidíjból csak a bokszolók tudtak spórolni, mert a fogyasztás miatt koplalniuk kellett, keveset költöttek... A hosszú hajóút alatt Csicsa felszedett néhány kilót, ezért a küzdelmek kezdetéig némi túlzással száraz kenyéren élt, semmilyen folyadékot nem vett magához. Szerencsére Kankovszky Artúr a magyar szövetség alelnöke találkozott a nemzetközi szövetség első emberével, aki éppen a Hollywood AC-hoz utazott. Kiderült, hogy július 26-ra sportbemutatót szerveznek, Kankovszky nem volt rest, „rögtön láttam, hogy ebben a vendégszereplésben kitűnő reklámlehetőségek vannak, tehát azonnal »benne voltam« a dologban.”

A funkcionárius elkeseredve jegyezte meg, hogy csak elvétve lát magyar zászlót, a rólunk szóló hírekért is egy órát kell bogarászni az újságokban. „Minden nemzetnek megvan itt a publicitása, csak nekünk nincs meg. Mi vagyunk a sötét idegenek.”

Kankovszky a birkózóknak is elintézte a részvételt a gálán, ám ők nem éltek vele. A HAC filmszínészek klubja volt, a két Magyarországról Los Angelesbe emigráló házigazda, Lugosi Béla és Biller Irén színészek nagy szeretettel fogadták Énekeséket, merthogy Kankovszky ötletének köszönhetően Énekes és Kubinyi sparringoltak, „különösen Énekesnek volt óriási sikere”. Aztán Szigeti megtáncoltatta Biller Irént, de Csicsát sem kellett félteni: „Énekes roppant nagy fiú volt a parketten. Kitűnő táncos, hát óriási sikere volt a nők között. A végén direkt keresztbe állt már a szeme, úgy megszédült a sok szép amerikai asszonytól, leánytól.”

Az olimpián első ellenfele a francia Gaston Fayaud volt, akitől a sok fogyasztás miatt a magyar tábor féltette, de könnyedén túljutott rajta. A második körben az olasz Edelweis Rodriguez sem okozott gondot, őt egy évvel korábban az olasz–magyar csapattalálkozón legyőzte. Az elődöntőben a hazaiak kedvence, Louis Salica következett, akinek félelmetes híre volt, mivel a válogató 24 tagú mezőnyében szinte mindenkit könnyedén intézett el. Kimondottan rázós összecsapás volt, a Nemzeti Sport szerint „az első menet Énekes nagy fölénye jegyében folyt le”, ám a másodikban, ahogyan Füzesy Zoltán és Peterdi Pál írta a Gong című könyvben: „Salica lenyelte és megemésztette az első menet sokkját.”

Csicsa egy pillanatra védtelenül hagyta a fejét, az amerikai egy balhoroggal eltalálta, Énekes rövid ideig a padlóra került, a menetet elvesztette. De nem volt gond, „a harmadik menetben Énekes újra megmutatja, hogy harci készsége csorbítatlan”, végül 2:1 arányban a döntőbe jutott – ezzel Csicsa lett a legjobb európai ökölvívó, a kor szokásai szerint Európa-bajnok –, ahol a mexikói Francisco Cabanas nem okozott gondot. Korabeli feljegyzések szerint Énekes ringsegédjeként Kiss Ernő („Pitikiss”), a vízilabdázók nagy dumás gyúrója pszichológusi feladatokat látott el, Szigeti és Piller György, aki nem mellesleg ökölvívó-oktató is volt, képviselte a szakmát.

Csicsát marasztalták, lépjen be a profik közé, hazajött, jutalmul vasutas tisztté nevezték ki, de megélhetése nem sokkal lett könnyebb. Folytatta a bunyót, az 1934-es budapesti Eb-n már egy súlycsoporttal feljebb, harmatsúlyban lépett a kötelek közé a Városi Színházban. A nyolc között az angol Laurie Case ellen pontozással övé a meccs, az elődöntőben ellenfelét, az olasz Ulderico Sergót Énekes vezetésénél a harmadik menetben sérülés miatt leléptetik. A svéd Stig Cederberg elleni fináléban viszont döntő a harmadik menet, de Csicsa jobb hajrájával harmadszor is Európa-bajnok. Majd nyilatkozatában megjegyezte: „Édesapám nyugdíja hatvan pengő havonta, abból élünk. Heten vagyunk a családban. Állandóan tele van a zsebem zálogcédulákkal...”

Énekes az Európa-bajnokság után röviddel visszavonult, fiatalokkal kezdett foglalkozni. Ugyanakkor meglehet, a nélkülözés is kikezdte az idegrendszerét, kényszerképzetei támadtak, a gyógyulást nehezítette, hogy felesége megcsalta. Hiába fogadkozott, hogy elindul az 1940-ben Helsinkibe tervezett olimpián, hiába volt orvosa az olimpiai bajnok Csik Ferenc, nem volt még 29 éves, amikor kiugrott a MÁV kórház ablakából.

Így búcsúztak tőle: „Most, hogy elkezdted a fiatalokat tanítgatni, új pályára léptél, de ezen, sajnos, már nem tudtál végighaladni: elragadt a halál. Utolsó utad éppen olyan dicsőséges volt, mint az olimpiáról való hazatérésed. Elkísért mindenki: feljebbvaló, jó barát, régi ellenfél egyaránt. Signum Laudisszal ékesített tested felett meghajoltak a zászlók. A teljes elismerés tudatával távozhattál a földről. Énekes István, Isten veled.”