Akit a Jóisten is bunyóra teremtett

Teófilo Stevenson Puerto Padréban, Kelet-Kubában született, Saint Vincentről, illetve St. Kitts és Nevisből bevándorló szülei eredendően angol anyanyelvűek voltak, így Stevenson is gyorsan megtanulta a nyelvet. Első bokszlépéseinél a korábbi kubai félnehézsúlyú bajnok, John Herrera bábáskodott, majd a profi ökölvívás 1962-es betiltása után létrehozott havannai állami amatőr klub, az Escuela de Boxeo kötelékében csiszolódott tovább.

Kuba már 1960-ban ott volt a római olimpiai ringben, ám a 60 kilós Esteban Aguilera rögtön kiesett, négy évvel később (1964) viszont hatan is kesztyűt húztak, és közülük ketten, Fermin Espinosa (54 kg) és Félix Betancourt (63.5 kg) éremért bunyózhattak. Mexikóvárosban (1968) már teljes csapattal indultak a karibiak, akiket ekkor már a Szovjetunióból a sportág fellendítésének céljából küldött mester, Andrej Cservonyenko gardírozott (segítője a későbbi világverő mágus, Alcides Sagarra volt) – és a kisváltósúlyú Enrique Regüeiferos, valamint a nagyváltósúlyú Rolando Garbey bravúros ezüstjével tértek haza Havannába.

Teófilo Stevenson ekkor már reményteli ifi volt, szenzációs alkatát a Jóisten eleve bokszra teremtette. Sagarráék elsősorban a később a világ által rettegett egyeneseit tökéletesítgették és várták a pillanatot, amikor a 190 centis csiszolatlan gyémánt kiléphet a nagyszínpadra. Már az 1971-es Pánamerikai Játékok bronzérme jelezte, hogy a srác először Münchenben dobhat nagyot, azonban arra, ami az 1972-es olimpián történt, kevesen számítottak.

A nyolc közé jutásért már az első menetben döntő fölénnyel küldte zuhanyozni a lengyel Ludwik Denderyst, az éremért a harmadik menetben ütötte le úgy az amerikai sztárt, Duane Bobickot, hogy vége lett a csatának. Erről írta ma már bárdolatlannak tűnő sorokkal a Népsport: „Hosszú évek után először küldtek az ameri­kaiak az olimpiára fehér bőrű nehézsúlyú ökölvívót. Bobick ed­zője azonban néger. Ezzel szem­ben Stevenson fekete bőrű ver­senyző, edzője viszont fehér em­ber…”. Az elődöntőben a második menetig bírta a (nyugat)német Peter Hussing, a fináléra pedig a román Ion Alexe ki sem mert állni ellene. Összesen hat menetet sem töltött a ringben, nem véletlenül kapta meg vita nélkül az olimpiai tornák mindenkori legjobbjának járó Val Barker-díjat. (Ez a kitüntető cím a másik két háromszoros bajnoknak, Papp Lászlónak és Félix Savónnak egyszer sem jött össze.)

Stevenson (és a további négy kubai érmes, köztük a váltósúlyú döntőben a mi Kajdi Jancsinkat legyőző Emilio Correa) valóságos népi hősként érkezett haza Kubába, ahol Fidel Castro bőkezűen honorálta a hazájukért és rendszerükért tett erőfeszítéseiket. Stevenson például Havannában lakást, Deliciasban házat, továbbá két Zsigulit kapott – Anwar Chowdhry, a nemzetközi bokszszövetség pakisztáni alelnöke (később, 1986-tól két évtizeden át első embere) egyenesen profiváddal illette, ám a kubai illetékesek azzal védekeztek, hogy a szocialista Kuba célja minden állampolgára számára megoldani a lakhatási problémákat. „Kár, hogy nem mindenkinek sikerül…” – tette hozzá álszenten a sporthivatal vezetője, Conrado Martínez Corona.

De ez nem Stevenson gondja volt, az akkor még csak nehézsúlyú (azaz +81 kilós) óriás mindent megnyert, amit csak lehetett, a hetvenes években ütést is alig kapott, győzött az első két vb-n (1974, 1978), továbbá a montreali (1976) és a moszkvai (1980) olimpián is. A szovjet Igor Viszockij az egyedüli, aki kétszer is legyőzte őt, egyszer ráadásul Kubában, az 1973-as Córdova Cardín-tornán, egyszer meg Montreal előtt Minszkben kiütéssel. Viszont odahaza mindig akadt nála jobb, így a világversenyeken miatta Stevensonnak nem kellett aggódnia.

Lévai István miatt lehetett volna, hiszen a Dózsa nehézsúlyú menője az 1980. áprilisi budapesti Honvéd-kupa döntőjében majdnem meglepte a legyőzhetetlen kubait. „12 mp-cel az utolsó gongoszó előtt váratlan esemény történt – tudósított a Népsport. – Versenyzőnk egy pilla­natra szabadon hagyta a fejét és jött a félelmetes, villámgyors, rövid jobbhorog. Lévai a pad­lóra zuhant és kiszámolták. Pe­dig ekkor már csak 5 mp volt hátra a találkozóból…” „Ha pontozásra került volna a sor, Lévai biztos győztes” – nyilatkozta az edzőlegenda, Adler Zsigmond. Lévai és Stevenson a moszkvai olimpia elődöntőjében is találkozott egymással, de ekkor nem volt vita, a kubai egyhangú pontozással nyert, aztán persze a szovjet Pjotr Zajev elleni döntőben is.

Így jött össze neki az addig csak Papp Lászlótól látott olimpiai tripla (merthogy 1976-ban is átgázolt a mezőnyön, mindössze 16 percet töltött a szorítóban, egy meccse sem ment végig, az elődöntőben a későbbi profi WBA-világbajnok amerikai John Tate-et az első menetben kiütötte…), az pedig a kommunista Kubán múlt, hogy a szovjet bojkotthoz csatlakozva 1984-ben Los Angelesbe, az észak-koreaiak melletti értelmetlen politikai kiállásként pedig 1988-ban Szöulba sem mehetett el a negyedik, illetve az esetleges ötödik aranyáért. (Közben az 1982-es vb negyeddöntőjében meglepő vereséget szenvedett Európa legjobbjától, a későbbi WBO-világbajnok olasz Francesco Damianitól, az 1986-os renói vb-n viszont Stevenson lett a Moszkva után bevezetett szupernehézsúly, a +91 kg világbajnoka.)

Szöul után aztán 36 évesen visszavonult. Tárt karokkal várta a kubai sportirányítás, amely azért túl sok hasznát nem vette a rumot soha el nem utasító, civilként kifejezetten lusta bálványnak. A bokszválogatott mellett amolyan emblémaként ott volt a világversenyeken – hivatalosan a szövetség alelnökeként, jól jött az a pontozóknál –, mígnem 1999-ben a miami repülőtéren lefejelte a United Airlines jegyellenőrét, ami miatt a letartóztatás elől alig tudták hazamenekíteni. A hivatalos kubai álláspont szerint persze a floridai kubai maffia állt az országot befeketíteni akaró akció mögött, nem pedig Stevenson homloka.

Hatalmas profi bajnok lehetett volna, ha a hivatalos Kuba ezt megengedi, de Castro alatt profi bokszról épp úgy nem eshetett szó, ahogyan szerencsejátékról sem, mindkettő a gyűlölt Batista-rendszer szimbóluma volt. Muhammad Ali menedzsere, Angelo Dundee („Ez a fickó valóságos mása Alinak, ráadásul ütőereje olyan, mint Foremané. Enged­jék két évig öklözni nálam, és ő lesz a nehézsúlyú világbajnok!”) előbb egy-, majd ötmillió dollárt ajánlott neki, ha összeeresztheti a védencével – ekkor hangzott el a sokszor idézett mondat a nagy Teófilótól: „Egymillió dollárnál nekem fontosabb nyolcmillió kubai szeretete…” Később Félix Savónnak már gondolkodnia sem kellett, csak a számot kicserélni egyről tízre, amikor Mike Tyson riválisául csalogatta őt Don King promóter. Megpróbálták Leon Spinksszel is összehozni, tudását Aliéhoz és Joe Frazieréhez mérték, a nagy George Foreman pedig egyenesen azt mondta, hogy a zseniális képességű Stevenson minden idők legnagyobb hivatásos bajnoka lehetett volna. Ali még Havannába is elment hozzá, a kubai állítólag hajlott volna a meccsre, de csak három vagy négy menetben, a Legnagyobb viszont ragaszkodott a tizenötször három perchez.

Teófilo Stevensont végül 2012-ben, mindössze hatvanévesen elvitte a szíve. Két felnőtt gyermeket hagyott maga után, egész Kuba őt siratta, a karibi sport első igazi legendáját.