Mi újság Itáliában? – Csillag Péter publicisztikája

Ami a pesti újságolvasóknak a Blaha Lujza téri aluljáró volt, az a bolognaiaknak a Porta San Vitale melletti forgalmas utcasarok. Itt található a legendás újságárusbódé, ahol már éjszaka, a többi árusítóhely reggeli nyitása előtt hozzá lehetett jutni a legfrissebb lapokhoz, ahol a türelmetlen szurkolók az esti mérkőzés tudósításának betűit azon melegében, még pirkadat előtt falhatták. Több mint egy emberöltőn át, pontosan harminckilenc évig tartott az éjjeli szolgáltatás az északolasz városban, a környéken mindenki által ismert tulajdonos, Daniele Carella azonban két éve fájdalmas bejelentést tett: közölte hűséges ügyfélkörével, hogy a jövőben már csak normál üzemmódban, hajnali öt órától este nyolc óráig lesz nyitva a kioszk. Nem a gazdasági nehézségek, nem is a Covid-járvány negatív hatásai késztették a lépésre, a döntés magyarázataként személyes okokat említett, nem térve ki a részletekre (talán köze lehet hozzá, hogy a napokban tett bolognai látogatásunk tapasztalata alapján a régi lakosok az éjjeli közbiztonság drasztikus romlásáról panaszkodnak).

Az újságárusstand a nyitvatartási idő csökkentése után is kultikus hely maradt Bolognában, a 13. századból megőrződött monumentális kőkapu oldalában makacsul ellenáll az idők változásának. A modern kor újságolvasási szokásai nem kecsegtetik sok jóval az efféle lapterjesztőhelyeket, a statisztikák lehangolók: Olaszországban az elmúlt négy évben mintegy 2700 újságárusító hely szűnt meg, ami országos szinten 16 százalékos csökkenést jelent, ám egyes megyékben a szám 30 százaléknál is magasabb. Az általános trendek még inkább felértékelik az említett bolognai stand kitartását, nem mellesleg segítenek rácsodálkozni a hely lenyűgöző múltjára. A bódé falán kinagyított, fekete-fehér fénykép bizonyítja, hogy ahol ma Carella úr szolgálja ki vendégeit kedvenc lapjaikkal, elődei már a 19. században is újságot árultak.

A papíralapú újságolvasás hagyományai Olaszországban különösen gazdagok, a hajdani itáliai város­államok közül elsőként Genovában és Firenzében terjesztettek lapokat, az elmúlt két évszázad során pedig a sajtófogyasztásnak sajátos kultúrája alakult ki ezen földön. A mélyen rögzült ideál szerint a napfényes tereken ráérősen üldögélő, kávézó, cigarettázó, társalgó olasz ember kezéből nem hiányozhat a kihajtogatott, lepedőnyi újságpéldány. A mintakép azonban egyre inkább a mögöttünk hagyott évtizedek jelenete, nem a jelen valóságé, amelyet a hivatkozott bolognai kioszktulajdonos tavalyelőtti bejelentése erősebben reprezentál: „Néha pontot kell tennünk a nagy szerelmek történetének végére. Már csak azért is, hogy őrizzük és megőrizzük őket, hogy megmaradjon bennünk mindaz a jó, amit valaha jelentettek. Most mi is kitesszük a pontot. Illetve egy pontot és egy vesszőt, mert a nagy szerelem története folytatódik, igaz, kicsit más módon. Találkozunk továbbra is, csak már nem a sötétben.”

A médiafogyasztási szokások változásával, az online tér bővülésével a tradicionális olasz lapok is lépéskényszerbe kerültek, hiszen a nyomtatott változatuk példányszámai hosszú ideje csökkennek. A stampaitaliana.online tavaly év végi kimutatása szerint az újságok piacán – a nyomtatott és a digitális változatok adatait egybeszámolva – a következőképpen alakultak a legnagyobb újságok napi példányszámai: Corriere della Sera – 241 991, La Gazzetta dello Sport – 146 034, Il Sole 24 Ore – 125 774, La Repubblica – 116 752, Avvenire – 105 957, La Stampa – 81 077, Il Messaggero – 64 094. Ha az országos sportlapokat nézzük, a La Gazzetta dello Sport mellett a Corriere dello Sport 50 980, a Tuttosport 33 174 napi eladott példányt regisztrált, ebből mindhárom lap esetében számottevő a digitális verzió fogyasztási aránya.

Külön kategóriát jelent a világ sportlappiacán a „rózsaszín újság”, az 1896-ban alapított La Gazzetta dello Sport, amely Európa legrégebb óta működő sportújságjaként ma is egyfajta igazodási pont (a századforduló fellendülő sportkultúrája segítette a napvilágra hazánkban a Nemzeti Sportot is, amelyet a milánói laptársnál hét évvel később, 1903-ban adtak ki először). Olaszországi viszonylatban minden idők legmagasabb eladottpéldányszám-mutatóját az olasz labdarúgó-válogatott berlini világbajnoki győzelme után hozta, a 2006. július 10-i lapszámból (címlapján az azóta pólón, bögrén, sapkán visszaidézett „Tutto vero!”, „Mind igaz!” főcímmel) nem kevesebb mint 2 302 808 példányt adtak el. Az olasz sportmozgalom aktív szereplőjének számító szerkesztőség egyebek mellett a Giro d’Italia kerékpáros-körverseny előmozdítójaként és mindmáig elkötelezett háttérintézményeként képviseli a „rózsaszín sporteszmét”, ám az is az újság gyakran hangoztatott büszkesége, hogy a világ egyetlen sportmédiuma, amely valamennyi újkori olimpiai játékról tudósított. Tekintélyét jelzi egyebek mellett az is, hogy évente rendezett hagyományos ünnepségén tavaly többek között Arrigo Sacchi, Roberto Donadoni, Walter Zenga és Javier Zanetti is megjelent. Itt közölték a négyezer megkérdezett részvételével szervezett közvélemény-kutatás eredményeit: a válaszok alapján az olvasók 1-től 10-ig terjedő skálán átlagosan 8-as osztályzattal jelezték elégedettségüket a termékkel, a Gazzetta-fogyasztók 80 százaléka aktívan sportol, ami pedig a potenciális hirdetőknek érdekes, hogy 73 százalékuk hitelt ad a lapban megjelent reklámoknak.

A marketingadatokon túli tapasztalatok már vegyesek. Az olasz sportújságírás világában dolgozó kollégáink, ismerőseink szerint a sportmédia terén egyre ritkább a minőségi, elmélyült munka, a felgyorsult hétköznapok rohanásában a szinte gépies tartalomszolgáltatás a jellemző, a produkció színvonala jellemzően romlik. Ráadásul az ajtón dörömböl már az újságírás régi formáit háttérbe szorító mesterséges intelligencia, egyelőre inkább csak várható piacrendező tényezőként, mintsem a mindennapok tapasztalataként. Nem véletlen, hogy amikor néhány éve az amerikai médiában először elkezdtek kísérletezni a gépi megoldásokkal, a gazdasági újságírás mellett elsősorban a sportújságírást látták átállíthatónak automata üzemmódra. Miközben a fejlődésnek gátat szabni nem lehet, a benne rejlő veszélyről is szólt Gianni Merlo, a Nemzetközi Sportújságíró-szövetség nagy tiszteletben álló olasz elnöke a szervezet folyóiratának legutóbbi számában. Ha a „tartalomgyártásnak” tényleges konkurenciája is a mesterséges agy, a gondolat szabadságát, az önkifejezés végtelen lehetőségét, a nyelv színeinek teljes gazdagságát – remélhetőleg… – nem helyettesítheti. Ha a sportújságírást nem a sporteseményekről szóló információk kötelességszerű átadásának tekintjük, hanem a Gianni Brera (1919–1992) által képviselt iskola jegyében izgalmas szellemi munkaként, egyelőre van esély szembeszállni a gépekkel. Az olasz sportsajtó Feleki Lászlója, a lombardiai újságíróklasszis, az olasz sportnyelv megújítója, a „legjobban szeretett és legjobban gyűlölt sportújságíró”, ahogy mondták róla, ma is gyakran idézett alkotó. „Brerát olvasni sokaknak jót tenne, felfedeznék, hogy a sportújságírás nem csupán az újságírás egyik válfaja, hanem a világ egyik legsokrétűbb tevékenysége” – értékelte hagyatékát Michele Dalai író. Luciano Castellini, a Monza, a Torino és a Napoli korábbi válogatott kapusa, az Internazionale későbbi edzője pedig személyes emlékei alapján úgy fogalmazott, Brera nem csupán kérdezte interjúalanyait, de a lelket is kihúzta belőlük. A legszebb vallomás mégis talán Franco Rossié, a későbbi neves újságíróé: „Inkább apánk volt, mintsem tanítómesterünk. Az iskolában az ő cikkeit olvastam, és szüntelenül arról álmodoztam, hogy egyszer én is sportújságíró lehetek, olyan, mint ő.”

Ehhez a hatáshoz egyelőre kevés a mesterséges intelligencia. Persze húsz-harminc éve azt sem hittük volna, hogy az olasz városkák tereiről sorra szállítják majd el a bezárt újságosbódékat.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!