Hol így, hol úgy – Csinta Samu publicisztikája

ELKÉSZÜLT A VEGSŐ MÉRLEG, így a konkrét számokkal is kezdhetném, ám az olimpiai érmek és pontok pénzügyi megbecsülésének témája sokkal összetettebb és vitatottabb kérdés annál, hogy letudjuk néhány – a társadalom többsége számára kisebb vagyonnal felérő – összeg felsorolásával. A jelenség és általános megítélése ugyanis faltól falig terjed, a nullától a sok-sok nullában végződő összegű honorálásig, érdemes hát nem köldöknéző perspektívából, ugyanakkor általános tanulságok megfogalmazásának igényével rápillantani.

Együtt izgultuk végig a magyar férfi párbajtőrcsapat diadalát a versenysportot annak idején saját bőrén megtapasztaló, ezáltal nálam sokkal jobban értő barátommal, aki Siklósi Gergelyék boldogságában fenntartás nélkül osztozva azért azt is megjegyezte: nyugi, fiúk, most már a nyugdíjatok is megvan. Talán akadnak, akik a hasonló viszonyulást az olimpiai aranyérem megszerzése katartikus pillanatainak profanizálásaként kezelik, de későbbi, sportolók részéről is érkező reakciók is igazolják, hogy cseppet sem szentségtörésről van szó. Ezt persze a különböző országok „hajlandóságának” előzetesen nyilvánosságra hozott rangsora is jelezte, a lista szolgált néhány meglepetéssel – no meg pró és kontra érvekkel a témában felparázsló vitákhoz.

Rögzítsük mindjárt, hogy az európai országok közül Magyarország kínálta a legmagasabb pénzjutalmat, az aranyéremért járó 55 millió forint alulról súrolja a 159 ezer amerikai dollárt. A dollárosítás a hivatkozási alapnak tekintett CNBC-összesítésből fakad, amely még az olimpia előtt látott napvilágot, e szerint a párizsi olimpiai aranyérem Hongkongban éri a legtöbbet, 768 ezret, de Szingapúr sem marad el nagyon, ott a győztes 745 ezer dollárt kap. A végeredmény ismeretében kijelenthető, hogy utóbbiban kockáztattak kevesebbet, a Malajziából 1965-ben kiszakadt törpeállamnak egyetlen bronzérmet kell honorálnia, míg Hongkongban két-két arany és bronz tulajdonosát kell kifizetni. Az aranyérmeseiknek hat számjegyű pénzjutalmat kínáló kormányok között szerepel még Indonézia, Izrael, Kazahsztán és Malajzia is, ami több újabb elemet is visz a továbbgondolkodásba. Például azt, hogy egyre több helyen tekintik a sportot országimázs-formáló és fenntartó tényezőnek, a hasonló nekibuzdulások pedig masszív előzetes befektetést igényelnek. Egy ország sportéletének fel-, illetve újjáépítése persze nem történik meg egyetlen olimpiai ciklus alatt, de a győztesek megfelelő megbecsülése hatalmas lökést adhat. És mint tudjuk, vetés nélkül nincs aratás…

Az előző olimpiához képest Izraelben mérhető a díjazás legnagyobb léptékű növelése, Tel-Avivban egymillió sékelt, azaz 270 537 dollárt ajánlottak fel egy aranyéremért, ami 50 százalékos ugrás a tokiói játékokon szerzett babérokért felajánlott összeghez képest. Nálunk tízszázalékos a növekedés. Sok, kevés? Indokolt, indokolatlan? Mint a fekete-fehér beállítású kérdésekre általában, nehezen megfogalmazhatók a válaszok, az árnyalatok közelítenek a szürke elhíresült ötvenéhez. Abban talán egyetérthetünk, hogy a párizsi sikerek láttán érzett örömre a társadalom elenyésző része maradhatott érzéketlen, akárcsak a csalódásokra. A termelőmunkára talán kevésbé hatott akkora felhajtó vagy demoralizáló hatással, mint annak idején az Aranycsapat ragyogása vagy „bukása”, de az olimpia alatt tízezrek fedezhették fel maguknak a sportot, azt a kohéziós erőt, amelyet egy-egy nemzeti csapattal vagy a világ nagy részét maga mögé utasító nemzeti hőssel való azonosulás volt képes megteremteni. A produkciókkal azonosulni tudók és akarók tömegét nemcsak a győztesek táborába való örök emberi és elemi vágyódása növelte, hanem a nemzeti öntudat ama egészséges „elburjánzása” is, amelyhez a nagy sportvilágversenyek kínálják a legtermékenyebb talajt. Ezen a nyomvonalon haladva talán vitatkozhatunk azon, hogy ez a motivációs többlet milyen mértékben és módon számszerűsíthető, de az alapvető kiérdemeltségén aligha.

A sportsikerekhez vezető út viszontagságairól ilyenkor halljuk a legtöbbet a célba érést követő légszomjas nyilatkozatokban, vagy szakértői beszélgetések laboratóriumi körülményei között, de ezek hallatán empátiát csak azok képesek tanúsítani, akik előtt egy-egy extrém erőkifejtést követően sötétült már el a világ. Arra azonban mindenképpen jók, hogy felderengjen valami abból a „befektetésből”, amely nélkül nincsenek sportsikerek, és mindezek hallatán egy pillanatra talán még a stadionépítésekre, a sporttámogatásra „pazarolt” tengernyi pénz fölött méltatlankodók táborának egy része is elbizonytalanodik.

Jogosnak tetszhet, ugyanakkor álságosnak is – ha nem egyenesen demagógnak – a felvetés: ha ez így van, miért nem alkalmazzák ezt a módszert olyan helyeken, mint Nagy-Britannia, Norvégia, Svédország és néhány további más országban, amelyek sportolói nem részesülnek közvetlen pénzjutalomban a dobogós helyezésért? Vagy miért marad a premizálás a szimbolikust alig meghaladó kategóriában olyan országokban, mint az Egyesült Államok, Ausztrália vagy Németország? Utóbbiak esetében kézenfekvő válasz lenne, hogy az átlagnál jóval magasabb jövedelmet biztosító gazdaságú országokról van szó, csakhogy ez is relatív, és figyelmen kívül hagy néhány méltányossági szempontot, ami joggal és garantáltan gerjeszthet feszültségeket. A németeknél például abban az értelemben, hogy csak a legnagyobb eredményt honorálják, így aki több érmet is szerzett, magára vessen. Másik, első látásra indokoltnak tűnő indok, hogy Nyugaton roppant fejlett sportmarketingpiac képes kitermelni a kiemelkedő teljesítmények anyagi ellentételezését. Szembe megy viszont ezzel a francia és a spanyolországi gyakorlat: értékelhető léptékű összeggel igyekeztek feljebb srófolni sportolóik harci kedvét. Ahogy a méltánytalanságok többsége, a megkülönböztetés előbb-utóbb ebben a szegmensben is bérfeszültségeket gerjeszthet.

Kanyarodjunk azonban vissza Magyarországra, már csak azért is, mert hétfőn újabb ezrek láthatták közelről Párizs magyar hőseit, fotózkodhattak velük, körbeszerethették őket. Sokaknak talán az is eszükbe jutott, hogy a boldog, integető sportolók megbecsülése nem merül ki a néhány órás közös örömködésben, a társadalom részéről sugárzó elismerés hosszú távra érvényes. Mivel érzékletesebben képtelen lennék megfogalmazni, hadd kölcsönözzem a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke, Szabó László által egy vitairatban felhozott példát: „…a sakkolimpiai érmesek is ezen törvény értelmében kapnak életjáradékot. Rapport Richárd is (sakkolimpiai ezüstérmet szerzett csapatban 2014-ben), aki az én sakkelnökségem alatt lépett át román zászló alá (magyar állampolgárságát azért megtartva, hiszen az arról való lemondás esetében elvesztette volna a járadékjogosultságot), mondván, nem kap elég támogatást a hazájától. Ha Rapport Richárd átlagos férfiéletkort ér meg (és érjen meg annál sokkal többet), és addig egy fillért sem emelkedik a járadék összege, az ezüstérme után járó támogatás összesen 200 millió forint lesz élete végégig.” (Zárójelben: időközben Rapport ismét magyar színekben versenyez.)

Annak, aki még nem találkozott az 1998-ban törvénybe foglalt 35 év feletti jogosultság számaival, álljon itt: az összeget a Központi Statisztikai Hivatal által megállapított évi átlagkeresethez igazítják, így folyamatosan növekszik, pillanatnyilag egy ötkarikás aranyérmes esetében havi bruttó 418 ezer forint.

Sok, kevés – ki mondhatná meg? Persze meg lehet próbálni az arra érdemesülők után csinálni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!