Két út az aranyig – Csurka Gergely publicisztikája

EGYRÉSZT KÉRETIK értékén kezelni, hogy két úszónk is a csúcsra ért egyéni távokon Párizsban – ez mindössze két nációnak sikerült a külön kasztba tartozó óriások, az amerikaiak és ausztrálok mellett: az olaszoknak és nekünk, senki másnak. Másrészt igencsak izgalmas tanulságokkal szolgál, ahogyan Kós Hubert és Milák Kristóf olimpiai aranyérmet szerzett.

Ahogy nem lehetne nagyobb kontraszt a személyiségük között, úgy sosem volt ekkora különbség a csúcsig vezető utakban. És ez az, ami miatt most őrült viták zajlanak, kis hazánk frusztrációs szintjének megfelelő mennyiségű habbal a különböző szájak szegleteiben.

Mondjuk úgy, nyilvánvalóan Kós Hubert haladt azon az úton, amelyiken mindenki más (még Milák Kristóf is úgy 2023 áprilisáig, amúgy). Nagyjából 120 éve megy ez, amióta a versenyúszás művelői rájöttek, hogy itt leginkább eredményt egy hozzáértő edző irányításával lehet elérni, kőkemény munkával. Nem csupán nálunk – az egész világon. Csik Ferenc is így készült, Székely Éváék is, meg az összes utánuk jövő generáció.

Megint csak a tisztánlátás végett rögzítsük, hogy e felkészülések során az aránypárok többé-kevésbé így festenek: napi nyolc-tíz kilométert kell úsznod azért, hogy a versenyen 200 méteren gyorsabb legyél mindenkinél; avagy nagyjából napi hat-hét órát kell eltöltened a vízben, illetve az erősítőteremben, hogy kevesebb mint két perc alatt érj végül a falhoz, amikor igazán számít.

Napi tízezer méter kétszázért, napi hét óra két percért.

Ez túlságosan sokat követel meg azoktól, akik a magaslatok meghódítására vágynak, ezért az úszóknál alapvetés, hogy mindezt csakis elképesztő fegyelemmel, alázattal és elszántsággal lehet csinálni, szigorúan szervezett keretek között. Nap nap után, hétről hétre, hónapszám. Ezt hívják sportági kultúrának. Kelés hajnalban, és hamarosan tempózás a nagy kékségben. Mostohább létesítményhelyzet esetén előbb reggel hatkor ellapátolják a havat a medencéig vezető útról, és aztán ugranak be a mínuszokban, mint anno Risztov Éváék Hódmezővásárhelyen (évtizedekkel ezelőtt, ma már van fedett, nem is egy).

Kós Hubertnek Arizonában nem kellett lapátolnia, edzenie viszont muszáj volt karácsonykor is. Ahogy Hubit a közvetlen csúcstámadásig elvezető korábbi edzője, Magyarovits Zoltán fogalmazott: ő nem tudta erre rávenni, Bob Bowman igen. Hubi (bocs, de mindenki így ismeri, Hubertnek csak Milák Kristóf szólította, de ő is csupán Belgrádban, miközben torkaszakadtából biztatta a 200 vegyes hajrájában) – szóval Hubi ehhez hozzátette, mindez nem csupán Bowmanről szól, hanem arról is, hogy Léon Marchand és Chase Kalisz is a medencében töltötte az ünnepeket, márpedig ő hozzájuk képest akkor még a fiatal reményteli magyar srác volt, aki azért jött, hogy felnőjön hozzájuk. Ő maga mondta: Bowman nem feltétlenül tud sokkal többet az itthoni edzőknél, a keze alatt tréningező csapat minősége, az állandó, brutális rivalizálás az edzéseken, plusz az egyetemi versenyrendszer az, ami jelentős magasságokba emel mindenkit, aki ott készül.

És hát ott… Meg sem fordul a fejedben, hogy akárcsak egy napot is kihagyj. Hogy egy adagot ne teljes erőbedobással ússz le.

Nagyjából másutt sem. Visszatérő kérdés, hogyan bírjátok faltól falig nézni a csempét (hátúszók szerencsésebbek…) satöbbi. És akkor mindig jön valamilyen válasz a célról, hogy minden edzésben meg lehet találni a kihívásokat, és a csapatszellem oldja a szenvedés okozta fásultságot, plusz a technika, amire figyelni kell, és dallamok csilingelnek a fülben… Igazából azonban ezt kizárólag az tudja átérezni, akinek kicsit hosszabban része volt ebben. És mindig vannak nehezebb napok, kiabálós napok, elegem van napok. És igen, sokan döntenek úgy, hogy tényleg elég volt, mert belefáradtak abba, hogy újból és újból legyőzzék önmagukat. Az általunk megismert klasszisok azonban nem engedik el, mert azt érzik, hogy az úszás nem engedi el őket magukat. Ebből kerekednek ki olyan tüneményes pályaívek, mint Cseh Lászlóé, Hosszú Katinkáé vagy Jakabos Zsuzsannáé, hogy csak az úszósport történetében különféle részvételi rekordokat tartó magyarokat említsem (náluk az összegyűjtött éremkollekció is tekintélyt parancsoló).

Milák Kristóf most ezekből a keretekből tört ki s választott saját utat. Olyat, amilyenen senki sem járt. Illetve – biztos akadt más is, aki szüneteltette az edzéseket, kikapcsolódott, visszajött, aztán hol volt, hol nem volt, csak éppen nem futott be olyan mesés karriert, mint Kristóf. Inkább kikopott észrevétlenül.

Utólag nyilván sokan sok mindent másképp csinálnának – egyvalamit mégis illik elfogadni, ha megérteni nem is feltétlenül muszáj, pláne, ha ezt az egészet valami olyasminek akarja bárki is láttatni, hogy voltak a gonoszok, akik el akarták veszejteni a pillangókirályt, míg ő afféle népmesei hősként elhagyott medencék külső pályáin, állandó veszélyben edzve hozta magát olyan formába, hogy olimpiát tudott nyerni. Ha tehát elfelejtjük a fekete-fehér beállításokat, akkor annyit próbáljunk meg érzékelni: a megszólalók többsége ama bizonyos 120 éves keretek között szocializálódott (amibe persze belefért, hogy Darnyi Tamás egy olimpia előtt három héten át nem kommunikált már Széchy Tamással a saját lelki nyugalma érdekében, ám ettől még ő is végigcsinálta a pusztító edzéseket…), épp ezért egyszerűen képtelen volt elhinni, sőt, elképzelni, hogy egy olimpiára valaki úgy is felkészülhet, ha nem a hagyományos edző edzi az úszóját képlet érvényesül. Nem volt rá precedens, pont. Azon elmorfondírozhatunk, vajon minek és milyen módon kellett vagy nem kellett volna hangot adni, avagy miért kellett félni attól, hogy Kristóf eltünedezik – na bumm, legfeljebb nem lesz ott Párizsban, vagy nem nyer aranyat, ő dolga. Mindez vitán felül áll, bár erről az a mondás jut inkább eszembe, hogy ha valaki véka alá rejti a tehetségét, akkor azért láthatóan jelölje meg, melyik véka volt az. Itt élünk a Kárpát-medencében, őrjítően szomjazzuk a sikert, és aki kicsit ismeri a világ úszósportját, pontosan tudja, több ezer nemzetközi klasszisból nagyjából két-három olyan akad, akiről tudható: ha elérte saját csúcsformáját, egyszerűen lehetetlenség legyőzni. Katie Ledecky 800-on és 1500-on, régebben Adam Peaty 50 és 100 mellen, Hosszú Katinka vegyesen, 2019-től pedig Kristóf 200 pillangón. Ők azok, akik éveken át bizonyítottan uralkodtak, megdönthetetlenül (mostantól Léon Marchand tűnik ilyennek vegyesen). A másik negyven számban hol ide, hol oda billent a mérleg nyelve. Ez ebben a csúcskategóriás sportágban felbecsülhetetlen érték. Amit sokan szeretnének őrizni, elapadhatatlan büszkeségforrásként gondozni, és igen, van az eredményesség is – tudjuk, nagyon nem elhanyagolható szempont mifelénk.

Ennek persze egyetlen versenyző sem rendelhető alá parancsszóval. Maradnak az üzenetek, egy része reménybeli motivációébresztőként, egy része „mi idejében szóltunk” alapon.… Bónuszként megy a háttérben a csendes konfliktus, hogy persze azért engedheti meg magának, mert senki sem mer igazán ráreccsenni, hiszen… Viszont meglehet, nem is úszna, ha nem fogná féltőn a kezét az, aki. Itt igen fontos, hogy ez nem egy megnyerendő csata, nincsenek lövészárkok, elvek vannak, vélelmek, remények, amiről lehet, érdemes beszélgetni, nagyon befeszülni miatta biztosan nem. Nem állítom, hogy elhanyagolható szempont a csúcsra vezető út vizsgálata kapcsán – elvégre Kós Hubertnél tökéletesen tiszta a kép; Miláknál pedig semmihez sem fogható, milyen sok a rejtett árnyalat. Jó lenne egyszer megvilágítani mindent – de ez sem élet-halál kérdés; elhangzott most is a régi pólós bonmot, fel kell nézni a táblára, a többi csak duma.

És ha már duma: a főhős médiához fűződő viszonyát nem keverném ide – függetlenül attól, hogy 1896 óta nagyjából az első olimpiai bajnok, akitől az aranyérme után nem hangzott el egyetlen mondat sem (nem, Darnyi Tamás is beszélt, ő ’94-es visszavonulása óta mond nemet a megkeresésekre). A nagy képet nézve ez nem elsődleges Milák Kristóf megítélése szempontjából, még ha jelezném is: sohasem bújt közhelyek mögé, olykor szenzációs szövegekkel szórakoztatta a sajtómunkásokat, azaz valamiféle hiányérzet persze motozhat bennünk – ám ez valóban lényegtelen. A szintén igencsak hallgatag teniszlegenda, Pete Sampras kedvenc szövege volt: „Let my rocket do the talking” – azaz az ütőm beszéljen helyettem; Kristófnál egyértelműen az úszótempói mondanak el mindent.

Azt, milyen elképesztő klasszis, aki az évszázados kereteken átlépve is képes a világ tetejére érni, újra és újra. Hogy olyan tehetsége és adottságai vannak, amelyek mellett az is belefér, amiről senki sem hitte el, hogy beleférhet. Ugyanakkor csak neki, kizárólag (lásd még: otthon senki se próbálja ki). Igazából mindegy is, mi a folytatása a mesének – ő tényleg egy hős, akit nem lehet nem szeretni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!