Elrabolt hősök nyomában, avagy nem mind arany, ami labda

Lássuk csak… Szilveszteri afterparty-k? Ajjjajj… Karácsonyfa leszedés? Ez is megvolt. Vizsgaidőszak? Túléltük! Elrabolva3? Ezt is láttuk! Hát akkor mi hiányzik még 2015-ből?Ja igen, pll blog, ez még nem volt idén. S bár kereshetném a kifogásokat (szilveszteri afterparty-k, karácsonyfa leszedés, vizsgaidőszak, Elrabolva 3…) nem teszem, inkább idén először billentyűzetet ragadok, s kicsit még visszatérve az előző esztendőre, az év első hónapját is összefoglalom. Lássuk csak… Szilveszteri afterparty-k? Ajjjajj… Karácsonyfa leszedés? Ez is megvolt. Vizsgaidőszak? Túléltük! Elrabolva3? Ezt is láttuk! Hát akkor mi hiányzik még 2015-ből?Ja igen, pll blog, ez még nem volt idén. S bár kereshetném a kifogásokat (szilveszteri afterparty-k, karácsonyfa leszedés, vizsgaidőszak, Elrabolva 3…) nem teszem, inkább idén először billentyűzetet ragadok, s kicsit még visszatérve az előző esztendőre, az év első hónapját is összefoglalom.

Én nem tudtam, hogy ez a Liam Neeson ekkora spíler… Igaz, korábban csak az Igazából szerelemben láttam, ahol rátermettségét csak a reménytelenül szerelmes fiával való kapcsolatában kellett bizonyítania, ám az Elrabolva trilógiában már az apaságon kívül az erejét, s hősies jellemét is bőven megmutatja. Újév táján azért néztem meg az első két részt, hogy mire kijön a harmadik, befejező epizód, már mindennel képben legyek (ehhez képest nem sok köze volt az első kettőhöz…), s igen felejthetetlen filmélményekkel gazdagodtam. Aztán a Batman sorozatban sem egy limonádét szürcsölő lúzert alakít, igaz, itt már korántsem ő a központi figura, hanem Christian Bale. Ebben hangzik el éppen Neeson szájából ez a mondat: „Miért zuhanunk a mélybe? Hogy megtanuljunk kimászni belőle!” Tanulságos és elgondolkodtató kijelentés, melyet nem csak sportkedvelőként vagy sportolóként raktározhatunk el magunkban. A filmvászon után idei első posztomban is hősöket kerestem – s tudjuk, aki keres, az talál… A hosszúnak ígérkező poszt előtt mi mást is kívánhatnék, mint az albán maffiafőnök Liam Neesonnak a telefonba: sok sikert – az elolvasáshoz…

Elrabolva, avagy volt egyszer egy Aranycsapat…

Sajnos a szomorú közelmúlttal kell, hogy kezdjem: 89 éves korában elhunyt az Aranycsapat utolsó élő tagja, Buzánszky Jenő. Így múlik el a világ dicsősége – 2006-ban Puskás Ferenc, tavaly nyáron Grosics Gyula, „a Fekete Párduc”, utolsóként pedig a legendás dorogi hátvéd költözött a Teremtőhöz. Vidékről akkor nagy kiváltságot jelentett bekerülni a válogatottba, ezért is nagy szó, hogy Buzánszky a bányászvárosból is rendszeresen meghívót kapott – 1950 és 1956 között 49-szer lépett pályára a válogatottban, játszott az évszázad mérkőzésén, az 1954-es vb mind az öt meccsén, s a helsinki olimpiai döntőben is. Január 30-án helyezték örök nyugalomra a Szent István Bazilika altemplomában csapattársai, Puskás Ferenc, Kocsis Zoltán és Grosics Gyula mellé.

Buzánszky Jenő játékáról, mint ahogy az egész Aranycsapatról személyes élményeim nem lehetnek (Grosicsot élőben egyszer láttam, Varga Zoltán temetésén a Szent István Bazilikában). De a korabeli videók és írott anyagok, tudósítások arról árulkodnak, s azt hangsúlyozzák, hogy a magyar válogatottnak akkor nem volt párja a világon, minden idők egyik legjobb futballcsapata volt – amely soha nem nyert világbajnokságot. Nem állítom, hogy alapjaiban más lenne ma a focink, ha megnyerjük a berni döntőt (belegondolni is rossz, hogy 2-0-ra is vezettünk azok ellen a nyugat-németek ellen, akiket néhány nappal korábban még 8-3-ra elkentünk, s a hajrában Puskástól elvettek egy szabályos gólt…), de szerintem hatással van a jelenünkre. Múltunkra méltán lehetünk büszkék, a fiatal generációnak (ahova én is tartozom) tudnia kell arról, hogy volt az Aranycsapat, mely négy éven keresztül veretlen maradt, mely a futball feltalálóinak két meccsen tizenhárom (!) gólt vágott, s mely máig megdönthetetlen rekordot jelentő 27 gólt szerzett öt mérkőzésen az ’54-es vb-n. Közeledve nemzeti ünnepünkhöz, aktuálisnak érzem Petőfi Sándor szavait, s csak bizakodhatunk abban, hogy „a magyar név megint szép lesz, méltó, régi nagy híréhez”, akár már a jelenlegi EB sorozatban Dárdaival (akinek innen gratulálok a Hertha BSC élére történő kinevezéséhez!!!!). De addig is marad az emlékezés, maradnak a hősök, s az Aranycsapat névsora, mely egyébként ebben az összeállításban mindössze négyszer kezdett: Grosics Gyula, Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály, Bozsik József, Zakariás József, Budai II László, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán. (Itt szeretnék megemlékezni még két szomorú évfordulóról. Fehér Miklós immár 11 éve, hogy összeesett Portugáliában a Guimaraes-Benfica találkozón, s életét vesztette, s tíz éve már, hogy kedvenc kézilabdázóm, Kulcsár Anita, aki a világ legjobbja volt akkortájt, halálos kimenetelű autóbalesetet szenvedett. Szörnyű, hogy ilyenekre kell emlékeznünk, ugyanakkor tanulságos, s az idő múlását jelzi, hogy már ennyi idő eltelt a tragédiák óta. Becsüljük meg és használjuk ki jobban a Fentről kapott időt!)

Elrabolva, avagy velük ( vagy inkább nélkülük…) lettünk szegényebbek

Az év végi összefoglalóból kimaradt, de hullajtsunk néhány krokodilkönnyet a tavaly visszavonult játékosokért is – íme, egy veretes névsor, a teljesség igénye, s a felsorolás szempontjából mindenféle logika nélkül!

Marco di Vaio éveken keresztül az egyik legkiegyensúlyozottabban szereplő olasz csatár volt, címeres mezben mégsem jött ki neki a lépés. Megfordult a Juventusban is, de főleg kisebb csapatokban villogott. Christian Chivu a keménységért nem ment a szomszédba, de egy védőnek tekintélyt parancsolónak is kell lennie: a román hátvéd az AS Roma és az Internazionale csapataiban a Serie A legjobb hátvédjei közé tartozott, s ha sérülések nem hátráltatják, aligha vonul még vissza. Landon Donovan sokat tett az Egyesült Államokban a futball felemelkedéséért, érthetetlen, hogy tavaly miért nem vehetett részt a világbajnokságon. Pak Dzsi Szung Hidetoshi Nakata után a második leghíresebb ázsiai labdarúgó, aki még a japánnál is nagyobb karriert futott be, évekig alapember volt a Manchester Unitedben.

A fiatalabb generáció aligha emlékszik arra, milyen jó is volt a kétezres évek elején a Valencia: az ezredforduló környékén három év alatt két BL-t bukó (majd 2004-ben UEFA kupát nyerő) csapat gerincét a Canizares – Ayala – Mendieta – Aimar tengely adta, de egy évtizeden keresztül a csapat középpályáját erősítette a szimpatikus fizimiskájú Vicente Rodriguez, aki szintén tavaly vonult vissza az aktív játéktól. Olof Mellberg azon kevés hátvédek egyike, akikről még Zlatan Ibrahimovic is elismerően beszélt– ez azért jelent valamit. Sajnos nemzetiségükön kívül az is közös bennük, hogy mindketten többször elbántak a magyarokkal… Ugyanez elmondható Gabriel Heinzéről is, aki néhány nap különbséggel betalált argentin mezben a magyar válogatottnak, Manchester United szerelésben pedig a Debrecennek – na ez se fordul elő többé, mert ő is szögre akasztotta a stoplist. S ha már United… Ryan Giggs-et se látjuk már a partvonal mellett sprintelni (így a mi Dombi Tibink az utolsó mohikán a Krisztus előtti korokból), legfeljebb edzőként; az azóta a Real Sociedaddal egyszer már a Barcelonát megfricskázó David Moyes kirúgása után kapott néhány meccset játékosedzőként, most Van Gaal mellett tanulhat. Már ha van mit… Clarence Seedorf is megkapta a lehetőséget álmai klubjánál, az AC Milannál, de kirúgták – nem akarom elkiabálni, de Filippo Inzaghinak is ez a sors néz ki lassan, de erről majd később. S ha már újra Csizmaország területére tévedtünk: a világbajnok Zambrotta, Camoranesi és Iaquinta is befejezte, akár csak az AC Milan egykori csapatkapitánya, Massimo Ambrosini.

Az 1999-es Aranylabdás Rivaldo már régen lelépett a futballtérképről, de hivatalosan csak most fejezte be, s a világ legjobb szabadrúgáslövője (aki szerintem CR-nél, Messinél, de még Dzsudzsinál is jobban lőtte a szabadokat!), Juninho Pernambucano is most tette ki a stop táblát. Wayne Bridge hiába volt évekig a Chelsea, a Manchester City és az angol válogatott játékosa, róla mindenkinek a John Terry-s afférja ugrik be először: nem fogott vele kezet, miután Terry kikezdett a barátnőjével. William Gallas és Éric Abidal pótlása sem lesz könnyű feladat hosszabb távon a francia válogatott számára; utóbbi mellett Liam Neeson is elbújhat, mert ő legnagyobb harcát nem a csatárokkal, hanem a rák ellen vívta – sikeresen! Kapusok közül talán a Sevillával címeket nyerő Andrés Palop a legnagyobb visszavonuló, de a Barcában VV Victor mellett másodhegedűsként időnként beugró, majd a Real ellen rendszerint betliző José Pinto, a karrierjét immár testépítőként építő, egykor brémai kedvenc, Tim Wiese, illetve a francia élvonal pályára lépési rekordere, Mickael Landreau is megérdemli, hogy megemlítsük őket. Craig Bellamy többet balhézott, mint futballozott (visszaszívom, még mielőtt egy golfütővel rám támadna…), Ivan Klasnic még a veseátültetése után is visszatért, s Miro Kloséval jó kis csatárkettőst alkottak a Bundesligában, a Mennyeiből pedig nekem a debreceni és paksi közönségkedvenc, Éger László fog a leginkább hiányozni.

S ezzel elérkeztem személyes kedvenceimhez – három olyan nagy betűs Hőshöz, akik általam gyűlölt csapatokban vívták ki az elismerésemet. A franciák sosem tartoztak kedvenceim közé, minden világversenyen ellenük szurkolok. Az aranycsapatuktól (Barthezzel az élen…) meg egyenesen kirázott a hideg. De volt egy játékosuk (Zidane mellett), akit nem lehetett nem tisztelni és elismerni az eredményeiért (kivéve persze a vb pótselejtezős gólpasszát, amiért szó szerint ő kezeskedett, s ami az írek kiesését jelentette). Ez pedig Thierry Henry, aki a kétezres évek első évtizedének egyik (ha nem a) legjobb csatára volt. Az Arsenalban vált legendává, a Barcelonánál pedig BL győztessé, s mivel címeres mezben is mindent megnyert, szinte tökéletes karriert zárhatott le az Egyesült Államokban. Egyedül az Aranylabda hiányzik – mint például Raúlnak, Roberto Carlosnak, Xavinak, Ibrahimovicnak, Buffonnak vagy Újvári Jocinak…

A franciákon kívül az Intert se szerettem soha. Igazából nincs oka; ha Olaszország, akkor inkább a Milannak szurkolok (életem legközömbösebb BL döntője az Inter – Bayern München volt 2010-ben, nem tudtam, melyik csapatnak szurkoljak kevésbé…). Ám volt egy szélső, aki klubhűségével, sportszerűségével a kedvenceim közé tartozott: Javier Zanetti! Megjelent tavaly az önéletrajzi könyve, szerintem el fogom olvasni!

Mindenki tudja rólam, mennyire szeretem a Barcelonát: semennyire. De puli kutyája, Carles Puyol a szívem csücske volt. Ő is igazi klublegenda volt, aki szintén mindent megnyert klub – és válogatott szinten. Egyre kevesebb az egy csapathoz köthető emblematikus alak, amilyen Casillas a Realnál, Xavi és Iniesta a Barcánál, Totti az AS Románál (nyárig még Gerrard is ezt a vonalat képviseli, de ő végre lelép Liverpoolból) – meg kell becsülni az igazi Hősöket, akiket nem csak a pénz motivál, hanem inkább a klubhűség vezérel. Zanetti és Puyol ilyenek voltak – hiányozni fognak!

S akkor egy álomcsapat a tavaly visszavonultakból…

Andrés Palop – Gianluca Zambrotta, Carles Puyol, Olof Mellberg, Javier Zanetti – Ryan Giggs, Juninho Pernambucano, Mauro Camoranesi, Clarence Seedorf – Rivaldo, Thierry Henry

Nektek kik fognak hiányozni?

Elrabolva, avagy CR és Messi mellett tényleg nem rúghat senki labdába?

A Bayern München „Jokerje”, Franck Ribéry azt nyilatkozta a közelmúltban, hogy amíg Ronaldo és Messi játszik, addig senki más nem fog Aranylabdát kapni. Igaza lenne a franciának? Ki volt a tavalyi év legnagyobb hőse? Cristiano Ronaldo, aki a Real Madridot hozzásegítette a tízedik BL győzelméhez, rekordot jelentő 17 góllal lett a sorozat mesterlövésze, s emellett spanyol gólkirály és európai aranycipős lett? Lionel Messi, aki az argentin válogatott húzóembere volt a vb-n, s az ősszel rekordot döntve ő lett minden idők legjobb góllövője a Primera Divisionben? Manuel Neuer, aki forradalmasította a kapusposztot, világbajnok lett, s lehozta összesen négy kapott góllal a Bundesliga őszt? Nos, utóbbi bármennyire is szimpatikus és kétségtelenül a világ legjobbja a posztján, kapusként alapból hendikeppel indult – nem véletlenül Lev Jasin az egyetlen aranylabdás kapus. Egy mezőnyjátékos sokkal látványosabb produkcióra képes, s ha már a világbajnok csapatból kell választanom, én inkább Lahm-ot vagy Kroos-t díjaztam volna. Lionel Messinek végre volt egy jó világversenye, ám nem nyerte meg azt, s a Barcával sem hódított el egyetlen trófeát sem – hiába a világ legjobb játékosa még mindig, a tavalyi éve után biztos, hogy nem érdemelte meg a díjat. Mert a foci egyéniségekből álló csapatjáték – azért került jó helyre a díj, mert Ronaldo egyéniségének köszönhetően rendezett egész évben gólparádét, ugyanakkor klubcsapatával is tarolt. S a Messi fan nyavalygóknak üzenem, a „Bolha” még zéróbb világbajnoki teljesítménnyel lett Aranylabdás 2010-ben. CR immár háromszoros Aranylabdás, illusztris társaságba került Johan Cruyff, Marco van Basten és Michael Platini mellé, egyedül Lionel Messi nyert többször, s bár magaviseletből még mindig nem jeles (BL döntős gólöröme és a Sociedad elleni ámokfutása, ami után megúszta két meccses eltiltással, visszataszító volt), sokak szemében még mindig provokatív személyiség, vitathatatlan, hogy a tegnap 30. születésnapját ünneplő Ronaldo élő legenda. Hogy újra a Batmanből idézzek: „Mindegy, mi van elrejtve, csak az számít, amit teszel!” CR pedig sok jót tesz, magánemberként is… Válaszolva Ribéry felvetésére: a pályája csúcsán lévő Ronaldo és Messi mellett tényleg nem sok esélye van bárkinek az Aranylabdára – csak a tavalyi felhozatalt nézzük meg! Arjen Robben néha már önzőségét levetve, csapatjátékosként futballozik, s a hollandok vezére volt Brazíliában (én inkább neki adtam volna a vb aranylabdáját, mint Leónak). Di Maria a BL döntő legjobb játékosaként szintén villogott Brazíliában – ha nem sérül meg, s játszhat a fináléban, talán máshogy alakul a meccs. Így azonban Toni Kroos nyert, aki tavasszal a Bayernnel, ősszel a Reallal halmozta az élvezeteket, a kettő között pedig világbajnokságot is nyert. Szóval ők azok, akiknek annyi esélyük van Aranylabdát nyerni, mint benevezni egy hóember építő versenyre – akik szimplán „csak” hétköznapi hősök…

Elrabolva, avagy Benyát és Bale-t miért nem rabolja el senki???

Már hivatalosan is beindult a futballtavasz, így túl a féltávon érdemes megnézni, mi a helyzet arrafelé, ahol nem csak a múltukra büszkék.

Madridban a jelenre is azok lehetnek, lévén a Real a BL-ben, az Atletico a hazai porondon címvédő. A Real 22 meccs után kikapott január elején a Valenciától, s közben kizúgott a Spanyol Kupából is, de azért nincs komoly baj: ha valamelyik trófeáról szívesen lemondanak Ronaldóék, az éppen ez, tavaly már úgyis megnyerték… S ha már Cristiano, nagyon tetszett a kupa kiesést követő nyilatkozata: „Tisztában voltunk vele, hogy az Atlético kedvezőbb helyzetben várja a mérkőzést. Hamar gólt kaptunk, ez is benne volt a pakliban. Csalódottak vagyunk, de az első félidőben látottak bizakodásra adnak okot. Balszerencsések voltunk, mert mindkét félidő elején gólt kaptunk. Az Atlético nem a látványos futballra törekszik, de el kell ismerni, nagyon jó abban, amit csinál – ez az edzőt és a játékosokat dicséri. A szurkolóktól bocsánatot kérünk, mert a második félidőben jobban kellett volna játszanunk. Nem vagyok földönkívüli, nekem is lehetnek formaingadozásaim, de hamarosan újra a csúcson leszek, miképp a gárda is. Nem mondom, hogy jelentéktelen a Király-kupa, de a bajnokság és a Bajnokok Ligája sokkal fontosabb. Nyilván mindig nyerni szeretnénk, de a vereségekből is lehet tanulni. Olykor jobb egyet visszalépni, hogy később kettőt tudj előrelépni” Ritka tőle az ilyen sportszerű nyilatkozat… S az is ritka mostanában, hogy Ramos hiba nélkül lehoz egy meccset: ez az év eddig nem róla szól. S nem is Gareth Bale-ről, aki lehet, gyorsabb, mint Christian Bale a batmobilban (bár ezt is kétlem), de hogy kevesebb esze van, mint Batmannek, az a napnál is világosabb. Ha igaz, hogy Reus érkezik a nyáron Dortmundból, nem fogom sajnálni, ha a wales-i eligazol. Szerintem nem én vagyok az egyetlen Real szurkoló, akit irritál a jelenléte, meg az a semmi, amit produkál. Próbálna ő vezéregyéniség lenni, de ami nem megy, azt nem kell erőltetni... Aki felett még nem tudok napirendre térni, az Karim Benzema. Gyakran az az érzésem, nem Madrid szintű játékos, a legegyszerűbb helyzeteket is képes gyalázatos módon elpuskázni – mint tette azt a hétvégén a Sociedad ellen is, ahol viszont rúgott egy félelmetesen nagy bombagólt is. A mezőnyjátéka viszont bámulatos; ő nem az a csatár, aki csak a kapu előtt várja a labdát, tesz is azért, hogy hozzá kerüljön; visszalép érte, s kiveszi a részét az összjátékból. Egy ilyen típusú játékosra mégis csak szüksége van a csapatnak – ettől függetlenül gyakran idétlenebbek a megmozdulásai, mint Joker vihogása…

Négy pont előnyben a Real, de most már nem írhatjuk le a Barcát sem: egyre inkább összeáll a támadótrió. Bár kevés Barca meccset nézek, de ez alapján úgy tűnik, Suarez még mindig nem mozog igazán otthonosan a csapatban. Furcsa lehet számára, hogy életében először nem rá épül a csapat támadójátéka, s lehet, csak a beilleszkedés megy nehezebben, de egyelőre még messze van liverpooli formájától. Persze, amíg Messi és Neymar ennyire megértik egymást, addig nincs szükség egy parádézó (se harapó) Suarezre… Az Atletico Madridba visszatérő Fernando Torres három gólt szerzett januárban (kis túlzással többet, mint egész 2014-ben), mindhármat a kupában – az első kettővel kiejtette a Realt, a harmadikat a Barca bánta. Nincs Diego Costa, de a hosszú szezonban nagyon jó, hogy Simeonénak lesz variációs lehetősége: Griezmann, Mandzukic és Torres személyében három igen gólveszélyes csatár áll a rendelkezésére. Ők lehetnek az Atletico hősei! Holnap a tavasz legfontosabb meccse vár rájuk, egyben talán az egyetlen esélyük a címvédésre: hazai pályán fogadják a városi rivális Realt, amivel mostanában rendre kibabrálnak. A tavalyi BL döntő óta ötször találkoztak, s a királyi gárda egyszer sem győzött – na majd most… (Nem könnyíti meg a helyzetet, hogy Marcelo, Pepe és Ramos se játszhat a védelemben, James Rodriguez pedig lábközépcsonttörés miatt fog hiányozni két hónapot. Nagyon nehéz hetek elé néz a Real Madrid, akár el is dőlhet a bajnokság...)

Elrabolva, avagy hol vannak a dortmundi csatárok?

Nem áll ilyen jól gólvágók tekintetében a Borussia Dortmund: a Bundesliga-tavasz legnagyobb kérdése az lesz, hogy sima ügy lesz-e a bent maradás – mert ne legyenek illúzióink, kiesni azért nem fognak. Törvényszerű volt, hogy egyszer eljön ez a pillanat, a Dortmund két bajnoki címet ünnepelhetett és BL döntőt játszott az elmúlt négy évben, éppen ezért motivációs gondok is lehetnek a csapatnál, a példátlan sérüléshullám mellett, persze. Lewandowskit a nyáron messze nem sikerült pótolni Ciro Imobilével, s ha lehet hinni a híreknek, a nyáron Reus és Hummels is távozik. Kivételesen nem a Bayernbe… A „bőrnadrágosok” ettől függetlenül dörzsölhetik a tenyerüket, mert ha Dortmundban teljesen új csapat épül, évekig megint nem lesz igazi kihívójuk. Persze néha jólesik látni egy-egy olyan meccset, ahol van esélye az ellenfélnek – a hétvégén az ezüstre pályázó és a világbajnok Schürrlét klubrekordot jelentő összegért leigazoló Wolfsburg például tönkreverte a bajorokat… Két tavaszi forduló már lement, s a Dortmund még nem szerzett gólt, jelenleg utolsó a tabellán – így azért nehéz lesz…

Elrabolva, avagy show nélküli FA kupa és só nélküli milánói

„Ha nem a kellő tisztelettel közelítesz az FA kupa felé, megégetheted magad!” – az egykori focista, Chris Waddle megjósolta, a Manchester City és a Chelsea pedig valóban másod - és harmadfokú égési sérüléseket szenvedett; Mourinhóék a harmadosztályból kaptak ellenfelet, s hazai pályán búcsúztak a Bradford City ellen (nem akármilyen gólokat kapva, ráadásul 2-0-s vezetésről…), s a City-t is otthonában intézte el a másodosztályú Middlesbrough. Rajtuk kívül a Southampton, a Tottenham, a Newcastle, s az Everton is kiesett, s a Manchester United és a Liverpool is csak megismételt meccs után ment tovább. A United egy negyedosztályú csapat ellen szenvedett 115 percig, a Liverpool méregfogát pedig Bogdán Ádám húzta ki az odavágón, aki remekül védett. Mi ez, ha nem vérciki? A világ legrégebbi kupasorozatának még mindig nagy tradíciója van, s egy csapat sem engedheti meg magának, hogy félvállról vegye – de legalább idén a kicsik is nagyok, hősök lehetnek…

Olaszországban a helyzet változatlan – a Juventus uralja a mezőnyt, a Roma és a Napoli lőtávolon kívül, a milánói csapatokat pedig rossz nézni. Szomorú, hogy idáig süllyedt az Inter és az AC Milan, de ma mindkét együttes maximum középkategóriás csapat. Nem biztos, hogy Pippo Inzaghi hibája, de a rossoneri mai állapotában nagyobb vicc, mint a nem létező anatómiai tanulmányaimban megismert négyszögű ágyékizom latin megfelelőjének, a musculum quadratus lumborumnak a kiejtése (én kérek elnézést, ez véletlenül sem tartozik ide, de ez a kifejezés annyira megtetszett nekem, hogy muszáj voltam ellőni. Akár valami Harry Potteres varázsige is lehetne!) Roberto Mancini is hiába tért vissza az Inter kínpadjára, az öt évvel ezelőtti BL győztes egyetlen valamirevaló játékosa Mauro Icardi – ebből jövőre sem lesz nemzetközi kupaszereplés. Olaszországra pedig ráférne már a sikerélmény, mert a Juventuson kívül nincs nemzetközileg is versenyképes együttesük – igaz, ahhoz érkező, s nem csak távozó hősök is kellenének…

Idei első blogom végéhez érkeztél kedves Olvasó, s ha idáig eljutottál, nem csak futballhősöket ismerhettél meg, hanem bizony, Te magad is Liam Neeson és Christian Bale nyomdokaiba léptél. Talán nem üldözöd Párizs utcáin a lányodat elraboló albán maffiát, talán nem küzdesz életedet kockáztatva a bűnözés ellen Gotham városában, mégis egy hős vagy. Elismeréssel adózom előtted! Ha azonban érintett vagy a két téma egyikében - sok sikert!