Női röpi: „Talán nem érzi rangnak minden játékos a válogatottat”

– Meggyógyult már a lába?
– Dehogy – felelte Bokorné Liliom Rita, aki a kontinensviadalon, a baki hotelben találkozott úgy egy ajtóval, hogy levált a körme, s a lengyelek és a németek ellen egyaránt 3:1-re elveszített mérkőzést is fájdalomcsillapítókkal játszotta végig. – Kezelgetem, kenegetem minden jóval, de még fáj. Ettől függetlenül már francia klubcsapatomban, a Stade-Francais Paris Saint-Cloudban edzek, a hétvégén felkészülési tornát játszottunk, szóval jól halad a munka.

– A dolgos mindennapokban követte az Európa-bajnokságot?
– Figyeltem az eredményeket, a szerbek nagyon erősek voltak, nem lep meg, hogy ők nyertek. Örültem annak, hogy a törökök nagyon megverték első csoportellenfelünket, az azerieket a bronzmeccsen, mert ők azért nagy mellénnyel érkeztek, azt gondolták, a dobogó tetejéig meg sem állnak. Jó volt látni, hogy nem mindig a nagyok – például az oroszok – győznek, hanem azok, akik képesek csapatként egymásért küzdeni.

– Azzal nálunk sem volt gond.
– Hajtottunk egymásért, de mégis, maradt hiányérzet, hiszen ebben a tornában több volt. Amikor augusztus közepén elkezdtük a felkészülést, úgy csináltunk, mintha nem tartottunk volna két-három hetes pihenőt a győztes World Grand Prix-sorozat után, s bár jól sikerült a fizikai munka, a regenerálódással voltak bajok. Talán ez is visszaköszönt a meccsek végjátékában, azonban nekünk, akik ott voltunk a pályán, jobban kellett volna reagálnunk a kiélezett és fontos szituációkban.

– És mi a helyzet azokkal, akik nem voltak ott?
– Sokan nem jöttek el, és ez nem jó. Valamelyest persze megértem azokat a játékosokat, akik több időt szeretnének a családjukkal, a barátaikkal tölteni, hogy ne elsősorban munkával teljen a nyár, de közben mégis az a kérdés: akkor nem a röplabda az első? Vagy néhányan arra gondolnak, inkább megvédik magukat a csalódástól, nem akarnak úgy járni, hogy végigdolgozzák a felkészülést, és az utolsó rostán hullanak ki. Új volt a szövetségi kapitány, nem értem, néhányan miért nem akarták kipróbálni a közös munkát vele. A válogatott szereplés különben is jó alapot ad a klubszezonra is, felkészít, hiszen aki dolgozott a nemzeti csapattal, magasabb szintről indul ősszel.

– Ön szerint miért nincs megfelelő presztízse a válogatottságnak?
– Talán nem érzi rangnak minden játékos, hogy hetedik, nyolcadik, kilencedik embernek jöjjön, esetleg fél, hogy a klubjában háttérbe szorul, ha lemarad a felkészülés kezdetéről. Nehéz megváltoztatni ezt a mentalitást. Furcsa egyébként, hogy míg külföldön van egy olyan passzus a szerződésben, hogy tíz nappal a verseny előtt kötelező elengedni a játékost a válogatottba, otthon nincs ilyesmi. Értem én, hogy mindenki a klubjától kapja a fizetését, de a válogatottban adhatja el magát, ott hívhatja fel magára a figyelmet! Egyébként velem például a klub korrekt volt, a vezetők gond nélkül elengedtek, úgy gondolták, hogy a válogatottban megfelelően felkészülök, és erősen térek vissza a csapathoz.

– Az utolsó Európa-bajnoki mérkőzés után keményen kritizálta a televízióban a hazai egyesületeket, játékosokat. Kapott utána hideget-meleget?
– Csak néhány visszajelzés ért el hozzám, a többség azt mondta, ha szókimondó is voltam, van igazság abban, amiről beszéltem. Lehet csendben maradni, vagy haragudni arra, aki nem fogja be a száját, de tegye mindenki a szívére a kezét, és döntse el, hogy az önös érdekeit nézte-e, vagy sem. Muszáj a játékosoknak, a kluboknak és a szövetségnek együtt gondolkodni és a közös cél, a válogatott érdekében dolgozni, mert különben nem tudunk előrelépni.