Az időkérés ideje – Ballai Attila publicisztikája

Ezúttal frappáns felütésen sem kell gondolkodni, köszönet érte Hollósy Lászlónak. A Nyíregyháza női röplabdázóinak vezetőedzője ugyanis minden idők legformabontóbb időkérésével rukkolt ki a minap a Magyar Kupa Vasas elleni döntőjében, amikor játékosai felé fordulva a következőt találta mondani: „Ezúton jelentem a Magyar Röplabda-szövetségnek, hogy Adler László négy-öt éve folyamatosan ellenem fúj. Nevetséges, hogy egyszerűen nem képes három érintést befújni egy kupadöntőben.” Szíves közléséről a címzett mellett a sportág minden híve azonnal, első kézből értesülhetett, hiszen a mérkőzést a televízió közvetítette Nyíregyházáról, a zajmikrofon már nem is közelmúltbeli bevezetése pedig az időkérést végképp kimozdította eredeti helyéről, a magánszférából a nagy nyilvánosság elé. Szűk szakmai fórumból mini valóságshow-vá torzította.

Az időkérés hajdan afféle titkos tanácskozásnak, szeánsznak, egyrészt taktikai-stratégiai egyeztetésnek, a „csodafegyver” bevetéséről szóló elhatározásnak, másrészt fogadkozásnak számított. Az összeboruló beavatottak még az első sorban ülő nézőket is kizárták az információból, aki ebbe az intim közegbe kívülállóként behatolt, az retorzióra számíthatott. A Fradi pólósainak legendás mestere, Szívós István például egy ízben a margitszigeti nyitott medence partján, több ezer szurkoló biztatása mellett üldözte a Vasas odalopakodó, hallgatózó drukkerét, és amikor utolérte, majd fenéken billentette, addig sem csekély népszerűsége csúcsára jutott. A görög Olympiakosz vízilabdázóinak szerb trénere, Nikola Sztamenics ennél súlyosabb elégtételt vett a Szőnyi úton, a BVSC elleni Bajnokok Ligája-rangadón a hazaiak kabalaállatán, a kék-sárga szamáron. Szegény pára viccesen odasettenkedett a kétgólos hátrány miatt amúgy is igen zilált Sztamenics mögé az időkérésnél, mire ő első felindulásból még csak elzavarta, másodjára azonban egy fejtépés-jobbegyenes kombinációval lepofozta. Az amúgy joviális Vasutas-drukkerek részéről ez egyszer tapasztaltam lincshangulatot.

Természetesen korábban is akadt szakember, aki egyéb célokra is használta a time outot. Az ismert fővárosi kosárlabdaedző egyik-másik játékosa nyílt színi megszégyenítésére. Már a pályáról lefelé tartó áldozattal üvöltözni kezdett, a hangerőt egyre fokozta, a publikum is elhűlve hallgatott és sajnálkozott, a csapat pedig a társ egyperces talajba döngölése végén egyéb érdemi információ, utasítás, muníció nélkül visszatért a parkettre. Mivel az illető tréner nem kifejezett ösztönlény, valószínűleg előre kiszámított műsort adott elő, amelyet a motiváció sajátos formájának tekinthetett.

A zajmikrofon és a televíziós nyilvánosság beköszönte óta pedig még sokkal szélesebb az elérhető közönség, így az időkérés funkciója is jelentősen módosult. Nem is szereplési lehetőség, inkább kötelesség az edzőknek, akik ezzel készakarva vagy kénytelen-kelletlen PR-feladatot is vállalnak. Számosan ezért is érzik úgy, hogy nem végezték el maradéktalanul a munkájukat, ha nem kérték ki a rendelkezésükre álló időt. Emiatt akkor sem hagynak ki egyetlen alkalmat sem, ha éppen szárnyal a csapatuk, és az ellenfélnek van nagyobb szüksége szusszanásra. De nincs mese, beszélni, kommunikálni kell. Többet és másként, mint hajdan, „húszszemközt”. A meccs hajrájában, kiélezett állásnál, a játékosok száznyolcvanas pulzusa vagy lankadása mellett persze elegendő lenne a támadófigura vagy a követendő védekezési formáció – akár csak a kódja – bemondása, néhány lelkesítő vagy korholó, olykor a nyomdafestéket nem tűrő indulatszó, ám a televízió mást kíván.

Az egyik hazai csatorna mikrofonállvány-felelőse rendre olyan ábrázattal sétált oda világszerte ismert edzők és játékosok mellé, mintha ezzel életre szóló szívességet tenne nekik ő, az esemény főszereplője, aki elviseli, hogy mellékesen még egy mérkőzést is szerveznek saját kiteljesedése köré. E szerepzavar ráadásul korántsem egyedi, többször irritáló, megbotránkoztató szintig jut. A 2018-as Európa-bajnokságon a norvég női kézilabdázók jogosan háborodtak fel, miután az időkérésüket rögzítő kameraman nem tudott közéjük férkőzni, ezért leguggolt, és alulnézetből, csupán deréktól lefelé mutatta néhány millió érdeklődőnek Oftedalt és társait. A 2016-os Eb-n a mieinket érte otromba méltánytalanság. Nem elég, hogy a csehek elleni csoporttalálkozón a kirívóan arcátlan riportersegéd egyetlen időkérés során háromszor lökte meg Kim Rasmussen szövetségi kapitány kezét és mágnestábláját, még a magyar szövetség kapott 1500 eurós büntetést, amiért az egyik stábtag határozott mozdulattal rakta odébb a mikrofont.

Csakhogy, miként Hollósy László magánszáma is mutatja, mindez az ellenkezőjébe is fordulhat. Az edzők felismerhetik, hogy páratlan információs csatornához jutottak, és használni kezdik. Emlékeimben kutatva itthon először Tone Tiselj, a Debrecen női kézilabdázóinak trénere lépett ki az időkérés hagyományos kereteiből. Igaz, ő egészen más típusú üzenetet fogalmazott meg; 2018 januárjában, utolsó mérkőzése hajrájában maga köré gyűjtötte játékosait, de nemcsak tőlük, hanem minden nézőtől e szavakkal búcsúzott: „Most a tévének fogok beszélni. Köszönöm, Magyarország, köszönöm, Debrecen és köszönöm nektek ezt a fantasztikus két évet. Boldog időszakot tölthettem el veletek, nagyszerű munkát végeztetek. Legyetek igazi csapat a jövőben, és játsszatok úgy, ahogyan ma! Ne legyetek átlagosak, és küzdjetek az utolsó pillanatig mindenhol, mindenki ellen. Most pedig cserélünk néhányat, köszönet még egyszer mindenkinek.”

A gesztus miatt akkor még senki sem érezte, értette meg, hogy az addigiakhoz képest valami merőben más történt. Hogy az érintettek közül valaki nem megszenvedte vagy elviselte a széles nyilvánosságot, illetve nem csupán alkalmazkodott hozzá, hanem az eszköztárába illesztette, működtetni kezdte. Mint az egyszeri drukker, aki észlelte, hogy a meccs után a lelátóról kifelé baktatókkal együtt őt is pásztázza a kamera, ezért belenézett, és bele is kiabálta: „Muter, melegítsd a lecsót, mindjárt otthon leszek!”

Hollósy László nyilván úgy vélte, az időkéréskor olyasmit is mondhat, amit hivatalos nyilatkozatában nem. Már csak azért sem, mert a játékvezető, szinte sportágtól függetlenül, napjaink közéletének legérinthetetlenebb alakja. Miközben gyakorlatilag mindenki, a csatornatölteléktől a Kossuth-díjasig illethető alaptalan, légből kapott vádakkal is, addig, ha a hibát hibára halmozó bíró tevékenységét a legárnyaltabb bírálat éri, a megfogalmazója, legyen az vezető, edző vagy játékos, következményekre számíthat. Sőt, a játékvezető még önkritikát sem gyakorolhat, saját tevékenységét sem véleményezheti, és az erre hivatott ellenőr, delegátus is a legritkább esetben teszi meg nyilvánosan.

Az időkérés viszont tv-közvetítés esetén hatvan másodperc szabad „szájmenést” kínál. Az edző, ha úgy találná helyesnek és üdvösnek, felhívhatná játékosai és az otthon, fotelban ülők tíz-, százezrei figyelmét a klímaváltozás vélt vagy valós veszélyeire, a nyers koszt előnyeire, vagy éppen pontos címmel és névvel arra, mely szaküzletben vásárolható a legnagyobb kedvezménnyel új mosógép.

A közszemlére bocsátott time out egyedi, máshonnan nem beszerezhető információval szolgál a nézőnek. Nem is csak az elhangzottak, hanem az, ki hogyan és mennyit beszél, ennek alapján mi a hierarchia a csapaton belül, a csapat és a tréner, illetve a szakmai stáb tagjai között, a játékosok az edzőt, a földet vagy a plafont figyelik-e. Egy bambulás vagy egy fintor olykor többet elárul, mint egy komplett kontrollált interjú.

Szóval, szakítsunk a régi megrögzöttséggel, hogy ekkor megyünk ki a konyhába sörért vagy kávéért. Arra ott a meccs!