Turistaúton Isztambulban – Malonyai Péter publicisztikája

Jól érzi magát Magyarországon Alessandro Chiappini – ennek jó hazafiként roppant örülök. Az értesülés nem új, tavaly kürtölte világgá, amikor három évvel hosszabbított női röplabda-válogatottunk kapitányi posztján. Az érzés aligha változott, hiszen még az sem tántorította el tőlünk, hogy az Európa-bajnokságon alaposan leszerepelt csapatával, a 24-es mezőnyben megcsípte a 23. helyet.

Azaz megcsíptük, mert az én szégyenem is a blama, lévén régi híve a sportágnak. Láttam már szebb napjait itthon is, így aztán nem dőlök be a kapitányi magyarázatnak, mely szerint: „Ez a fiatal, rutintalan csapat sajnos nem tudta átugrani ezt a magasságot. Igazából még hiányoznak a karakteres játékosok, de remélem, hogy ez csak idő kérdése.” Ez a ködösítés, ám a leginkább megbotránkoztató mondat: „Egyébként a játékkal összességében elégedett vagyok.”

Senki nem várja egy több lovat (nyilván nem ingyen) megülő, meglett (57) férfiembertől, hogy önmaga ellensége legyen, dicséretes, hogy az Eb-búcsú után néhány nappal már megjelent Athénben a Panathinaikosznál, a helyi közlemény szerint „a magyar válogatott Eb-kiesése után tért vissza klubfeladataihoz”. Tanítani való (miért nem tanítja?) szorgalom, és az ottani munkája is (a csapat döntős volt idén a Challenge-kupában), de talán nem ártott volna előbb itthon elszámolnia a magyar röplabda Európa-bajnoki lejáratásával, már csak az illendőség kedvéért is.

Más kérdés, hogy a szövetség nyilván mindenben partnere az olasz edzőnek, megnyilvánulásai egyértelműen erre vallanak. Amikor éppen a lengyelek győzték le a csapatot simán (0:3), náluk az volt a lényeg, hogy „kevés hiányzott a második játszmában a szettrabláshoz”. A későbbi értékelés szerint ugyan „csalódás, hogy nem sikerült mérkőzést nyerni, így a továbbjutást és a 2027-es világbajnoki kvalifikációt sem sikerült elérni” az Eb-n, de csak ennyi a kudarcról, s máris jönnek az állítólagos mentségek.

A legerősebb, hogy a legfiatalabb átlagéletkorú keret volt a magyar, tizenegy játékosnak ez volt az első felnőtt Európa-bajnoksága. Nálam ez felelőtlenséget takar, nem feltétlenül jó, úgymond, vágóhídra küldeni azokat, akikre a jövő épülhet(ne), másként: kikérem magamnak, hogy az év fő eseményén, egy Európa-bajnokságon kísérletezgessenek. Az pedig jellemző, hogy a törökök elleni meccs (0:3) után a lányok önfeledten szelfizgettek az ellenfél klasszisaival. Mint egy osztálykiránduláson. Egyébként társasutazásként csillagos ötösre értékelhető a távollét, lévén Törökország a harmadik leglátogatottabb turisztikai célország.

A magyar női röplabda-válogatott legutóbb 2021-ben nyert Eb-n meccset (Szlovákia, 3:2), azóta 15 vereséget számlál – sorozatban. Mondják, már az is nagy dolog, hogy ott lehetett a csapat a tornán, ám ezzel is óvatosan. Az Eb-n 24 csapat indult, az európai szövetség ranglistáján 48 ország szerepel, tehát a létszám fele ott lehetett. Arról nem beszélve, hogy a tagok között van hét nem szuverén állam (Nagy-Britannia országai, Feröer, Grönland, Gibraltár) is.

A röplabdának 2017-ben sikerült bekönyörögnie magát a látványsportok (labdarúgás, kézi-, kosár-, vízilabda, jégkorong) közé. Azóta – olvasom egy összesítésben – 30 milliárd forint jóváhagyott taotámogatásban részesült. A szövetség jóval rövidebb idő alatt gyűjtötte össze ezt az összeget a cégek társaságiadó-felajánlásaiból, mint a 2011 óta támogatott alapító sportágak. Az pedig kérdésem (és persze nem csupán itt), hogy azok a firmák, amelyek hozzájárultak a költségvetéshez, mit szólnak ahhoz, hogy a megtérülés enyhén szólva is ellentmondásos.

Ha már a pénznél tartunk, márciusban az volt a hír, hogy a korábbi operatív igazgató, Slenker Gergely feljelentést tett az ügyészségnél, tanúként már ki is hallgatták különösen nagy vagyoni hátrányt okozó költségvetési csalás ügyében, előtte tavaly októberben öten törvényességi felügyeleti eljárást kezdeményeztek az ügyészségnél „átláthatatlan és aggályosnak minősíthető működés” miatt. A szövetség cáfolt, közleménye szerint nincs semmilyen tudomása arról, hogy ellene bármilyen nyomozás, vagy rendőrségi eljárás zajlana, a híresztelések valótlanok. „A tudatlanság is egyfajta kiváltság” – idézem Jodi Lynn Picoult amerikai írót, kommentár nélkül.

Nézegetem a szövetség honlapját, rajta talán a Szervezet kitétel a legérdekesebb – nem kevesebb mint tizenkettő (éppen egy tucat) megkülönböztetett szervezeti egység áll a sportág rendelkezésére, úgy mint: elnökség, sportigazgatóság, versenyiroda, MRSZ-iroda, versenyigazgatóság, nemzetközi igazgatóság, gazdasági iroda, taoiroda, szervezési és műszaki iroda, kommunikáció és marketing, IT és még a bizottságok (négy). Mindez 89 (nyilván) nevesített hozzáértőt jelent, ha ingyen viszik a hátukon a szövetséget (amit nem hiszek), akkor is vízfej a javából.

Közbevetőleg rögzítem, hogy a férfiak még úgy sem állnak, mint a nők, de maradok aktuális. Az Eb-értékelések egyike-másika azt sugallja, hogy a keret fiatal átlagéletkora (21.1) miatt a jövő nekünk dolgozik, ám eloszlatnám a félreértést, mert a felvetés úgy helyes, hogy nekünk (pontosabban „nekik”) kell dolgoznunk a jövőért. A szövetség által közzétett szövegből így csak a zárszóval értek egyet: „Hajrá, magyar röplabdázás!”

Bevallom, elfogult vagyok vele, főként azért, mert – maradva a nőknél – tanúja lehettem szép napoknak. Gyerekkoromban ünnep volt, amikor a Marczibányi téren a Ganz-Villany bajnokiját figyeltem, és a sportág legendáját, Radó Luciát. Azt persze csak később tudtam meg, hogy az edzőjük Kotsis Attiláné (Kincsesy Gabriella) volt, akinél többet senki sem tudott a haláláig, ugyanis még 90 esztendősen is követte a szakmai újdonságokat. Nem volt könnyű ember, de az általa kiválasztottak – hol könnyebben, hol nehezebben – beálltak a sorba. A vége siker lett (olimpiai és vb-4., Eb-ezüst- és bronzérem), de leginkább az, hogy sikeres tanítványai, köztük Radó Luci mellett Bardi Gyöngyi, Eichler Katalin, Lengyel Gabi, Makláry Ilona, Schlégl Judit, Torma Ági (jut eszembe hirtelen) a tenyerükön hordozták haláláig. Gabi néni megjárta a hadak útját, legyen elég, hogy az 1976-os olimpia negyedik helye után azért menesztették a válogatott éléről, mert egyik játékosa pártközponti közreműködést kért sérelmei orvoslására. 

„Engem rákényszerítettek erre a sportágra, kezdetben rettenetesen nem szerettem, nagyon unalmas játéknak tartottam, de meg akartam tanulni, ezért ellestem mindenkitől mindent” – mesélte később, s azt is, hogy azért nem vallhattunk vele szégyent, mert „igyekeztem keverni az erőre épülő európai stílust a gyors ázsiaival”.

Nem mellesleg előtte kosárlabdázott, és amíg csak tudott, teniszezett, olyan jól, hogy a férfiakat is gyakran legyőzte, például tanítómesteremet a Magyar Nemzetnél, Zsolt Róbertet. Nem véletlenül hozom elő, hiszen ő is válogatott röplabdázó volt, később edző – az újságírás mellett. Könyve (Labdarúgók, sportolók, 1978) nem mai, de korszakos darab, amit a röplabdáról ír, helytálló. E szerint „ha a röplabdát rosszul játsszák, elrémítő látvány”. Nos, a törökországi együttes látszatra megvolt, ám már tartunk ott, hogy kilenc­évnyi kivételezettség (látványsport) után elvárjunk némi eredményt. 

Azt vallom, hogy egy film vagy legyen jó, vagy legyen benne heppiend. Nos, esetünkben szó sem lehet Oscar-díjas alkotásról, ezért jöjjön a boldog vég: az idei U18-as Európa-bajnokságon kilenc meccsből hetet megnyerve lettek bronzérmesek a magyar lányok. Nem csupán takarózniuk kellene velük a mentegetőzőknek, hanem kiemelni a szürkeségből. Hogy mesterükkel, Kőnig Gáborral együtt, nálam magától értetődő. Legfeljebb signor Chiappini csak Athénban lesz boldog. De nincs baj, ott legalább annyian érzik magukat jól, mint nálunk, ráadásul Görögország is turisztikai célpont, mint volt neki(k) Isztambul.

Bosszantó, hogy volt ott egy fránya Európa-bajnokság is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!