Osztály, vigyázz! – Vincze András publicisztikája

Tanár úr, én készültem! Na jó, azért puskáztam is egy kicsit, pontosabban a mellettem, mögöttem és előttem ülő kollégákat kérdezgettem, ugyan már, kapásból mondjanak olyan fiatal, lehetőleg az ifikorból épphogy kilépő vagy extrém esetben a magyar futballban szinte a semmiből felfedezett labdarúgókat, akik az idényben a stoplissal már kiszakítottak néhány fűszálat az NB I-es játékterek gyepéből.

Nem titkoltan azzal a céllal kérdezősködtem, és írok most valamiféle dörgedelmet, hogy kérem, micsoda szervezett és összehangolt áltatás ment fociberkekben hosszú-hosszú éveken át, ugyanis bárki bármit beszélt vagy írt arról, talán ideje lenne kinyitni az öltözőajtót a magyar srácok előtt, rögvest érkezett a riposzt, hogy márpedig nincsenek ügyes, azonnal pályára küldhető fiatalok labdarúgásunk hátországában. Hát ezen olykor eldünnyögtek kicsit a sportról író krónikások, s valami olyasmit dörmögtek az irgum-burgum cikkekben, talán ezért is kell ezerszeres köszönetet mondani a lelkes fociapukáknak, valamint azon kevés edzőnek, aki minden ellenkező és ledorongoló vélemény ellenére látott fantáziát néhány, az NB I-től messzire zavart „nyakiglábban”.

Szóval a vizsgakérdés így szól: most valóban több a magyar fiatal az NB I-ben?

Az elmúlt években (évtizedben) száznál is több légiós ügyetlenkedett az NB I-től az NB III-ig (!) – no igen, az NB III idővel mániám lett, s az idények végén lajstromozni kezdtem, vajon a magyar harmad­osztályban hány külföldit küldtek pályára a klubok, s bizony a tekintélyes névsorban mindig akadt olyan „spíler” is, aki még ezen a szinten sem volt képes beverekedni magát a kezdőbe, sőt olyan is, aki értékelhető játékperc nélkül tudta le karrierjének kétségtelenül jól jövedelmező, de a zsoldosképességeiről meglehetősen borús képet festő időszakát (magya­rán: végig padozott – mondom, illetve írom még egyszer: az NB III-ban!).

Tehát: szakmai oldalról nézve a történteket, súlyos hátrányt jelent a magyar focinak, hogy a jelek szerint szép számmal voltak azok, akik hagyták, hogy a pályán (és azon kívül is) sok-sok karrierhuszár az amúgy sem túl acélos profi futballunkat amortizálja, s miközben ezeken a hasábokon gyakran füstölt a tinta, hogy legyenek inkább főszereplők a magyar gyerekek, más nem történt, mint hogy értelmetlen hadakozás ment a közhelymagyarázatokkal szemben (úgymint: fiataljaink nem elég érettek az NB I-re; a magyar játékosok túl drágák; az ifikorból kilépők nem bírják a terhelést; a légiósok képzettebbek, olcsóbbak – és még sorolhatnánk). Még tömörebben: a szakmai pazarlás gátlások nélkül zajlott (és kérdezem csendben: netán zajlik is még?), s egyértelműen látszott, milyen érdekek vezetik a klubfutballt. 

Példa is akad: azt a focirajongói gondolataimba biztosan nem égetik be, hogy egy légiósokkal agyon­terhelt magyar klub – jelesül a ZTE FC – mindenfajta össz-szakmai kontroll nélkül tök utolsó helyen állhat az élvonal tabelláján, illetve azt sem nyomják le a torkomon, hogy olyan külföldi edzők magyarázhatják a bizonyítványukat fordulóról fordulóra (a már említett ZTE-nél, valamint az idényt gyengén kezdő (ám most Pakson megtáltosodó) DVSC-nél, és a feljutó csapat státuszát nyögő Honvédnál), akik még laikusabb szemmel nézve sem hoznak Guardiola/Mourinho/Tuchel-szintet, ám eközben olyan határtalan türelmet kapnak, amiről magyar szakember még csak álmodni sem merhet – nemhogy az NB I-ben, hanem az előbb már említett harmadosztályban sem. S még mielőtt súlyos félreértés lenne: a profi focis, azaz üzleti oldalról nincs olyan érv, amivel kívülről bárki is „belekukorékolhatna” az ügymenetbe, a baj így inkább egyetemes (s lehet, kissé demagóg) ihletésű.
Az egerszegi légiósáradat legnagyobb gondja (legalábbis nekem, és persze előfordulhat, hogy ebben nincs és nem is lesz igazam), hogy a nyugati országrész jelentős sze(g)lete szenvedheti meg a szemléletet, ugyanis nem hiszem, hogy a magyar utánpótlás érdekét szolgálná, hogy rövid távon igazoltak és kiárusítottak egy, de lehet, inkább másfél játékoskeretet. A nagy kiáramoltatásban nem is az „egynyári” külföldiek távozását sajnálhatjuk, hanem az tűnik aggályosnak, hogy olyan magyar játékosok is távoztak, akik a városnak és a környéknek valódi futballkohéziót jelentettek, s nem mellékesen oroszlánrészt vállaltak abban is, hogy a csapat az előző bajnoki idény végén ötödik helyen végzett az NB I-ben, s kupadöntőt is játszott. Az ilyesmi (mármint az eredményes, jó foci) elég erős mágnes a magasabb szinten focizni vágyó srácoknak, az viszont már kevésbé (sőt, semennyire sem), ha azt látják, hallják, olvassák, hogy gyengén teljesítő és a klubhoz, a futballunkhoz semmilyen szinten sem kötődő, átutazó külföldiek miatt esélytelen az útjuk a pálya felé…

Ami tetézi a bajt, hogy a magyar futball bástyái amúgy is repedeznek (igaz, már évtizedek óta): északon, keleten, délen, délkeleten nincs meghatározó erőt jelentő csapat, nyugaton az ETO tartja a lépést, míg a Haladást a poraiból próbálják feltámasztani, most a ZTE (közel)jövőképe igencsak szomorúnak tűnik, még akkor is, ha üzleti vállalkozásként nyilván remek idea, hogy vannak piacképes légiósok. No de… Bennem azért mocorog a kisördög, hogy a sportág szervezési és irányítási szintjén csak fel kellene tenni a kérdést az egerszegi fociguruknak, hogy az előző idénybéli és a jelen bajnokságban mutatott ZTE-produkcióból akár rövidebb, akár hosszabb távon vajon mi kamatozik a magyar labdarúgásnak… 

S akkor itt ugranék is pár száz kilométert: arra is kíváncsi vagyok, hogy a papíron amúgy igencsak tisztes csatárerényeket csillogtató – 190 centiméter magas, Franciaországban pallérozódott, a belgáknál is profiskodó – és minap a DVSC-hez szerződő madagaszkári támadó, Bryan Adinany vajon miben lesz, lehet jobb a magyar futballközegben edződött gyereknél, s hogy vajon rá is érvényes lesz az a szabály (amit anno a még világbajnokságra kijutott korosztály hősei, majd utánuk még több generáció képviselői is hangoztattak: ha – például – Ausztriában, Belgiumban, Hollandiában, Németországban az osztrák, a belga, a holland, a német spíler 6-osra játszott, akkor az ott légióskodó magyarnak 8-asra kellett teljesítenie, hogy egyáltalán el- és befogadják odakint), hogy extra teljesítményt kell nyújtania már az első perctől fogva. Az ilyenkor szokásos nagy fogadkozások alapján a világ negyedik legnagyobb szigetéről, ugyanakkor a világfutball térképén azért picinyke ország válogatottjaként idetoppanó légiósnak illenék bemelegítésként pár gólt berámolnia az NB I-es meccseken, hogy róla valóban elhihesse bárki, a hazai lábak helyett az övét kell majd a magyar futballbiznisz forintjaival erősíteni… Azt azért nagy magabiztossággal látatlanban is jósolhatom, hogy akár passz-, akár lövéshatékonyságban aligha szárnyalja túl a negyvenesztendős Dzsudzsák Balázst, ám ehhez hozzáteszem, hogy ez azért tényleg magas léc, hiszen a jelenkori magyar futballmezőnyben kevesen vannak, akik átviszik.

Újabban látom a melldöngetést is, hogy egyre több magyar ifjú játékos szaggatja az istrángot az élvonalbeli meccseken, és magam is belelkesedtem, hogy hát tényleg, manapság már egész jó kis magyar dribli látható, csakhogy itt váltott a képbe a cikk elején említett „feleltetés” és „puskázás”, hogy ugyan egy dolgozatban írjuk már le, pontosan kik azok, akik mostanság a „mi futballunk kölykei”. 
Nos, tisztelettel jelentem, hogy az NB I magyar futballosztályában az igazán fiatalok létszáma harmincnyolc, és remélem, hogy nem hiányzik senki: Bagi Ádám, Barkóczi Barnabás, Cibla Flórián, Décsy Ádám, Engedi Márk, Erdélyi Benedek, Ésik Ákos, Galambos János, Garai Zétény, Girsik Attila, Győrfi Milán, Hős Zsombor, Lapu Andor, Lehoczki Bendegúz, Macsó Máté, Madarász Ádám, Máté Csaba, Mikolay Timóteus, Molnár Csaba, Molnár Mátyás, Mucsányi Miron, Nyers Ádám, Orján Roland, Patai Dávid, Pető Milán, Rab Boldizsár, Sarkadi Kristóf, Selyem Bálint, Somogyi Ádám, Somogyi Tamás, Szamosi Ádám, Szép Márton, Tercza Gergő, Ujváry Ferenc, Varga Zétény, Varga Zsombor, Wiesner Balázs, Zubor Ádám.

Ugye, hogy még mindig milyen kevesen vannak?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!