A vb-siker volt az igazi spanyol vigasz

AZ ELSŐ MÉRKŐZÉS – A LA FURIA ROJA MEGSZÜLETÉSE

A Spanyol Labdarúgó-szövetség (RFEF) közgyűlése 1920. május 21-én döntött úgy, hogy megalapítja a spanyol válogatottat, hogy részt vegyen az 1920-as nyári olimpiai játékokon a belgiumi Antwerpenben. A nemzeti csapat a korábbi futballista Francisco Bru vezetésével el is utazott az ötkarikás játékokra, és augusztus 28-án lejátszotta első hivatalos mérkőzését. A spanyolok győzelemmel debütáltak: Dániát verték meg 1:0-ra a baszk Patricio Arabolaza találatával (akinek ez volt az egyetlen gólja a nemzeti csapatban). Bár egy nappal később a házigazda belgák 3:1-re legyőzték a spanyolokat, az ibériaiak mégis sikeresen zárták első nemzetközi tornájukat, mivel megszerezték az ezüstérmet. Igaz, ehhez az is kellett, hogy a döntőben elbukó csehszlovákok kizárása miatt új viadalt hirdessenek meg a második és a harmadik hely megszerzéséért, és ezen Spanyolország diadalmaskodott.

A spanyol csapat – amelyben olyan futballisták szerepeltek, mint Ricardo Zamora (a Primera División legjobb kapusának járó díj névadója) vagy a Pichichi becenévre hallgató Rafael Moreno Aranzadi (aki a Primera División legjobb góllövőjének járó díj névadója) – egyik legemlékezetesebb meccse az 1920-as olimpiáról a Svédország elleni 2:1-es győzelem marad. A nem éppen a kíméletes játékukról ismert svédek vezetést szereztek az első félidőben, aztán jött Belauste (teljes nevén José María Belausteguigoitia), aki egy szabadrúgásnál odaordított Sabino Bilbaónak (aki klubtársa is volt a Bilbaónál): „Sabino, hozzám lődd, áttörök rajtuk!”

És így is történt: Belauste a svéd védők gyűrűjében gólt fejelt Sabino beadásából. A szintén bilbaói Domingo Gómez-Acedo Villanueva pedig nem sokkal később a győztes gólt is megszerezte. Másnap egy holland újság az ibériaiak és főleg Belauste tüzes, elszánt játékára utalva a La furia espanola (A spanyol düh) címmel jelent meg, utalva a spanyol zsoldosok 1576-os antwerpeni fosztogatására, amely a nyolcvanéves háború egyik legnagyobb vérengzése volt: 8000 polgárt öltek meg az elmaradt bérük miatt feldühödött spanyol katonák.

Egy nappal később az olaszok elleni mérkőzésen sem tört meg a spanyolok lendülete: Félix Sesúmaga duplájával 2:0-ra megverték Olaszországot. Egy olasz újságíró a találkozó után az ezúttal is igen tüzesen, bátran játszó spanyol csapatot a furia rossa néven emlegette (magyarul vörös düh), és ebből született meg a selección ma is gyakran használt beceneve, a La Furia Roja. A spanyol együttes az utolsó találkozón Hollandiával mérkőzött meg az ezüstéremért, és Sesúmaga duplájával, valamint Pichichi találatával 3:1-re megnyerte mérkőzést. Az olimpiai siker nemcsak a spanyol válogatott megszületését jelentette, de a labdarúgás népszerűségét is megalapozta Spanyolországban.

AZ ELSŐ HAZAI TALÁLKOZÓ ÉS AZ ELSŐ VILÁGBAJNOKI SZEREPLÉS

Az antwerpeni olimpia után több mint egy év telt el a spanyol válogatott következő mérkőzéséig. A selección a hollandok ellen megnyert ezüstcsata után 1921. október 7-én lépett újra pályára, és az első hazai mérkőzésen, a bilbaói San Mamésben visszavágott a belgáknak az ötkarikás játékokon elszenvedett vereségért. A La Furia Roja Paulino Alcántara duplájával nyerte meg 2:0-ra a találkozót. Két hónappal később a fővárosban is bemutatkozott a nemzeti együttes, és a Portugália elleni barátságos meccsen is kétgólos sikert aratott: a 3:1-re megnyert összecsapáson Alcántara ismét két gólt szerzett a mindössze ötezer férőhelyes O’Donnell-stadionban.

1930-ban a spanyol szövetség – mérlegelve a hosszú hajóút nehézségeit – úgy döntött, hogy Spanyolország válogatottja nem vesz részt az első, uruguayi labdarúgó-világbajnokságon. Négy év múlva azonban Olaszország rendezte a vb-t, így már nem volt akadály a távolság, ezért a spanyol csapat is elindult a világversenyen. A részvételhez azonban selejtezőt kellett játszani, de a korábban több alkalommal megvert Portugália ellen nem volt nehéz dolga Zamoráéknak, akik kettős győzelemmel, 11:1-es összesítéssel jutottak ki a világbajnokságra. A debütálás jól sikerült: a brazilok 3:1-es legyőzésével mutatkozott be Amadeo García csapata a világeseményen.

A negyeddöntőben azonban a házigazda olaszok következtek, és az ellenük vívott két meccsre nem szívesen emlékeznek vissza Spanyolországban. A La Roja Luis Regueiro góljával vezetést szerzett, majd Itália Giovanni Ferrari révén egyenlített, de a beszámolók szerint az olasz játékos találata előtt szabálytalankodtak Zamorával szemben.

A döntetlennel záruló mérkőzés után újrajátszás döntött a továbbjutásról. Mindkét csapatban több hiányzó is volt sérülés miatt, Zamorát Juan José Nogués helyettesítette. Az egyetlen válogatott meccsén pályára lépő kapus gólt kapott Giuseppe Meazzától, aki spanyol források szerint szabályosan felmászott Noguésra a találatnál, ám a svájci Rene Mercet játékvezető nem ítélt szabálytalanságot. Az Iváncsics Mihály személyében magyar partjelző segítette bíró megkapta méltó jutalmát: örökre eltiltották a játékvezetéstől, de ez valószínűleg nem vigasztalta a későbbi vb-győztes olaszokkal szemben kieső spanyolokat.

A LEGTÖBB GÓLLAL MEGNYERT MECCS

A spanyol válogatott történetének legeredményesebb mérkőzése mind a mai napig a Bulgária elleni 1933. május 21-i találkozó. A selección nem kevesebb, mint 13 gólt szerzett a madridi barátságos mérkőzésen, míg a vendégek egyszer sem tudták bevenni a legendás Zamora kapuját.

A találkozó valószínűleg a Chacho becenévre hallgató Eduardo González Valino számára maradt a legemlékezetesebb, aki mindössze háromszor szerepelt a nemzeti csapatban, de ezen a meccsen hatszor volt eredményes. A Deportivo La Coruna és az Atlético Madrid egykori futballistája a portugálok elleni, 9:0-ra megnyert vb-selejtezőben is gólt szerzett, majd pályára lépett az 1934-es világbajnokságon is az olaszok elleni második, vesztes találkozón. A bolgárok ellen egyébként Julio Antonio Elícegui triplázott, míg Luis Regueiro két gólt szerzett.

A LEGNAGYOBB VERESÉG(EK)

Bár a spanyolok 1920-ban, első olimpiájukon jó eredményt értek el, és megverték Olaszországot, az ezüstéremért vívott tornán Itália azonban keményen visszavágott ibériai riválisának. Az 1924-es ötkarikás játékok előtti felkészülési mérkőzésen még gól nélküli döntetlen született a két együttes között, ám a párizsi olimpián az olaszok már az első körben búcsúztatták Zamoráékat, akik Pedro Vallana öngóljával szenvedtek vereséget.

Néhány barátságos mérkőzést követően 1928-ban ismét találkozott a két mediterrán ország nemzeti csapata az olimpián Amszterdamban. A La Roja az első fordulóban Mexikóval csapott össze, és a selección nagyon simán, 7:1-es eredménnyel jutott tovább. José María Yermo háromszor is bevette a közép-amerikai ellenfél kapuját, míg a később a Real Madriddal két bajnoki címet is nyerő Luis Regueiro kétszer volt eredményes. A neheze azonban csak ezután következett a nagy rivális olaszok ellen.

A találkozó elején Domingo Zaldúa megszerezte a vezetést a selecciónnak, és egy darabig tartotta az előnyt a spanyol csapat, ám a 63. percben Adolfo Baloncieri beállította az 1:1-es végeredményt, így újra kellett játszani a mérkőzést. A három nappal későbbi találkozón egy átalakított ibériai együttes futott ki a gyepre, és a jelét sem mutatta annak a játéknak, amelyet az első találkozón nyújtott. Az olasz az első félidő elején öt perc alatt három gólt szereztek, és Yermo szünet utáni gólja csak a szépítésre volt elég négygólos hátrányban. Olaszország hétig meg sem állt, és ez a spanyol csapata akkori története legnagyobb arányú vereségét jelentette az olimpiai búcsú mellett. Valószínűleg az sem vigasztalta a La Roját, hogy az olaszok a bronzmeccsen még nagyobb verést osztottak ki: Egyiptom ellen győztek 11:3-ra.

De nem ez volt a selección egyetlen hatgólos veresége: 1931 áprilisában Angliával csapott össze felkészülési mérkőzésen a spanyol együttes, és ekkor is 7:1-es vereséget szenvedett. A kudarcot talán enyhítette kissé, hogy két évvel azelőtt a La Roja vált az első nem brit válogatottá, amelyik képes volt megverni a futball szülőatyjait, igaz, a madridi meccsen csak 4:3-ra nyert Spanyolország. Hasonlóan nagy vereséget azóta sem szenvedett el a selección, bár Brazília közel állt hozzá, hogy szintén 7:1-re verje meg az együttest, amikor 6:1-re győzött az 1950-es világbajnokság négycsapatos, körmérkőzéses fináléjában (Spanyolország a negyedik helyen végzett).

A LEGSZERENCSÉTLENEBB HÚZÁS

A La Roját 1930-ban a távolság, 1938-ban a spanyol polgárháború tartotta vissza a világbajnokságtól. Az 1950-ben elért negyedik helyezés után azonban Fortuna babrált ki a selecciónnal. Történt ugyanis, hogy Spanyolország Törökországgal került szembe az 1954-es svájci világbajnokság selejtezőjében, és az első mérkőzésen – a papírformának megfelelően – a spanyolok győztek 4:1-re több mint százezer madridi szurkoló előtt a Nuevo Charmantín Stadionban. A visszavágón azonban a már Kubala Lászlóval a soraiban felálló La Roja nem bírt a törökökkel Isztambulban, akik 1:0-ra nyertek. A gólkülönbséget akkor még nem vették figyelembe, így harmadik találkozó döntött a vb-szereplésről.

Illetve csak döntött volna, ha nem 2:2-es eredménnyel ér véget a gól nélküli hosszabbítást hozó meccs Rómában. Az akkori szabályoknak megfelelően nem tizenegyesrúgások, hanem sorsolás döntött a párharcról. A húzás feladata egy 14 éves olasz fiúra, Luigi Franco Gemmára hárult, aki a római stadion egyik alkalmazottja volt. A bekötött szemű gyerek a Törökország felirattal ellátott papírost húzta ki, ezzel elbúcsúztatva Spanyolországot.

Pedig a selección már a meccsen eldönthette volna a továbbjutást, bár egy rejtélyes sürgöny is hátráltatta a spanyol együttest a római meccs előtt, amelyben a FIFA azt üzente, hogy Kubala nem játszhat, mert gondok vannak a játékengedélyével. Az utólagos vizsgálatok alapján kiderült, hogy a levél nem a nemzetközi szövetségtől érkezett, és a spanyolok azóta is a magyar szövetségre gyanakodnak. Kubalát egyébként Adrián Escudero helyettesítette, aki másodszor szerepelt a válogatottban, és be is talált a törökök ellen.

„Bezárkóztunk az öltözőbe, és teljesen le voltunk taglózva. Arra gondoltunk, hogy nem tudtunk többet tenni, hogy minden szörnyen alakult azzal, és a kölyök úgysem a mi nevünket húzza ki. És persze Törökországot sorsolta ki. Óriási volt a csalódottság, tehetetlennek éreztük magunkat. Drámai pillanat volt” – emlékezett vissza egy korábbi interjújában Escudero.

Ráadásul négy évvel később az 1958-as svédországi világbajnokságra sem sikerült kijutnia a többek közt Alfredo Di Stéfanót, Francisco Gentót, Luis Suárez és Kubala Lászlót is soraiban tudó spanyol csapatnak. Végzetesnek bizonyult ugyanis, hogy a La Roja nem tudta megverni Madridban az összes többi meccsét elveszítő Svájcot (2:2), így a Glasgow-ban Spanyolországot 4:2-re legyőző Skócia nyerte meg a csoport küzdelmeit és a vb-szereplést.

A LEGNAGYOBB KUDARCOK

A FIFA 1976-os döntése értelmében az 1982-es világbajnokságnak Spanyolország adott otthont. Ez volt az első 24 csapatos vb, amelyen a házigazda a Kubala Lászlót váltó José Emilio Santamaría szövetségi kapitány vezetésével indult el. A tornát megelőző felkészülés felemásan alakult: a rengeteg előkészületi találkozó között akadtak fényes győzelmek (például a franciák legyőzése vagy Anglia megverése a Wembleyben), de vészjósló vereségek is (például a magyar válogatott elleni 3–0-s fiaskó Valenciában). A hullámzó teljesítmény miatt a spanyol sajtó keményen kritizálta Santamaríát, aki az angolok elleni meccs utánra rendkívüli sajtótájékoztatót hívott össze, hogy lemondjon a posztjáról, ám a 2–1-es siker és a jó játék miatt meggondolta magát.

A házigazda spanyolok a vb-n Észak-Írországgal, Jugoszláviával és Hondurasszal kerültek egy csoportba. A La Roja nagyon gyenge játékkal, Roberto López Ufarte tizenegyesből szerzett góljával 1–1-es döntetlennel kezdett az acélosnak nem mondható közép-amerikaiak ellen. A gyenge kezdés egyik oka az volt, hogy a spanyolok hosszú ideig edzőtáboroztak a Pireneusokban a vb előtt, és visszatérve nehezen viselték el a valenciai 35 Celsius fokos hőséget. A selección tagjai fizikailag nem tudták felvenni a versenyt a hondurasiakkal.

A jugoszlávok elleni, második mérkőzést már megnyerték a spanyolok, de nem lehettek büszkék az eredményre. A FIFA valószínűleg nem akarta, hogy a házigazda együttes idő előtt búcsúzzon, ezért bírói segítséget adott a selecciónnak. A találkozón Jugoszlávia szerzett vezetést, ám a dán Henning Lund-Sörensen játékvezető nem sokkal később büntetőt ítélt a spanyolok javára egy egyértelműen a tizenhatoson kívül elkövetett szabálytalanságért. Ráadásul López Ufarte kihagyta a tizenegyest, de a bíró újrarúgatta, és az ekkor a labda mögé álló Juanito (Juan Gómez González) már nem hibázott.

Az utolsó csoportmeccsen azonban a bíró sem mentette meg a spanyolokat, akik 1–0-ra kikaptak az esélytelennek tartott északírektől, akik arra számítottak a találkozó előtt, hogy biztosan kiesnek, ezért néhány órával a meccs előtt sörözéssel és fürdéssel töltötték az időt a szállodájukban. A második csoportkörben végül el is vérzett a spanyol csapat: a házigazda kikapott a nyugatnémetektől és ikszelt az angolokkal, így az utolsó lett a hármas csoportban. Santamaríának ekkor már nem kellett lemondania, mert menesztették.

Az 1992-es svédországi Európa-bajnokság selejtezője sem a spanyol szurkolók legkedvesebb emléke a válogatottról. A selección nem került a legnehezebb csoportba: bár a franciák is az 1. csoport tagjai voltak, Csehszlovákia, Izland és Albánia verhető ellenfél volt. Jobban mondva csak hazai pályán bizonyultak verhetőnek: a korábbi legendás futballista, Luis Suárez vezette La Roja idegenben egyik alacsonyabban rangsorolt riválisát sem tudta legyőzni, míg a Michel Platini irányította franciáktól kétszer is kikapott a spanyol csapat. Emilio Butraguenóék így a harmadik helyen végeztek a százszázalékos franciák és a csehek mögött.

Hat évvel később az 1998-as világbajnokságra csoportelsőként jutott ki a spanyol csapat, de a vb-szereplés gyengén sikerült. A D-csoportban Nigéria, Paraguay és Bulgária volt Javier Clemente együttesének ellenfele. Az első meccs rögtön meglepetéssel kezdődött az afrikaiak ellen: hiába szerzett vezetést előbb Fernando Hierro, majd Raúl, Nigéria 3–2-re győzött, miután Andoni Zubizarreta a saját kapujába ütötte a labdát, majd Sunday Oliseh győztes gólt szerzett. A Paraguay elleni második találkozón is hiába várták a szurkolók a feltámadást a spanyoloktól: gól nélküli döntetlen született, és a Bulgária ellen 6–1-re megnyert meccs már nem volt elég a továbbjutáshoz.

A LEGNAGYOBB SIKEREK

Bár Spanyolország az első Európa-bajnokságon politikai okokból nem jutott sokáig – Francisco Franco diktátor nem engedte el a lengyeleket magabiztosan kiütő csapatot a Szovjetunióba a negyeddöntőre –, az 1964-es második hazai rendezésű Eb már nagy sikert hozott. A sikeredző, José Villalonga vezette együttes magabiztosan kvalifikálta magát a tornára (ekkor még a házigazdának is kellett selejtezőt játszania) Észak-Írország, illetve Írország ellen. A Madridban és Barcelonában rendezett viadalon végül négy válogatott vett részt: a házigazda mellett Magyarország, Dánia és a Szovjetunió.

A La Roja a mieinkkel került szembe az elődöntőben, és hihetetlen izgalmak között jutott tovább. A Baróti Lajos vezette magyar csapat – amelyben olyan futballisták játszottak, mint Mészöly Kálmán, Bene Ferenc, Albert Flórián vagy Fenyvesi Máté – a 35. percben hátrányba került Jesús María Pereda gólja után, aki Luis Suárez nagyszerű passzát követően talált be. A 84. percben azonban Bene kihasználta José Iribar bizonytalankodását, és egyenlített. A spanyol kapus később kijavította hibáját, és nagyot védett, amikor Bene veszélyes helyzetbe került. A ráadásban aztán Amancio Amarónak sikerült bevenni Szentmihályi Antal kapuját, így a mieink a dánok ellen, a hosszabbításban megnyert bronzmeccsen vigasztalódhattak. A döntőben aztán már a politika sem állította meg a spanyolokat, hogy összecsapjanak a szovjetekkel. A madridi finálé gyors gólváltást követően csak a 84. percben dőlt el, amikor Suárez tette ki a labdát a jobb oldalra, majd Pereda középre ívelt, Marcelino Martínez pedig nagyszerű mozdulattal győztes gólt fejelt.

A következő (Eb-)sikerig sokat kellett várnia a spanyoloknak: bár Josep Guardioláék 1992-ben megnyerték az ötkarikás játékokat Barcelonában, a többek között Xavival és Carles Puyollal felálló együttes pedig a második lett a sydneyi olimpián, a felnőttek sikere csak 2008-ban jött el. A 2004-es portugáliai Európa-bajnokságon elszenvedett kudarc után Luis Aragonés vette át Inaki Sáez helyét. A keménykezű szakember kivezette a 2006-os világbajnokságra a La Roját, amely csoportelsőként jutott be a nyolcaddöntőbe Németországban Ukrajna Tunézia és Szaúd-Arábia előtt. A legjobb tizenhat között azonban a döntőig menetelő Franciaország útját állta a spanyoloknak: hiába szerzett vezetést David Villa, Franck Ribéry, Patrick Vieira és Zinedine Zidane találatával a „kékek” győztek.

A Spanyol Labdarúgó-szövetség a kiesés ellenére bizalmat szavazott Aragonésnek, aki tovább építette csapatát, és kijutott a 2008-as Európa-bajnokságra. A selección szereplése jól ismert: a La Roja százszázalékosan nyerte meg a D-csoportot Oroszország, Svédország és a címvédő Görögország előtt. A negyeddöntő hozta a legnehezebb meccset: Aragonés csapata tizenegyesekkel jutott tovább, majd az oroszok kiütése után legyőzte Németországot, és megszerezte története második Eb-címét.

A mögöttünk hagyott nyáron pedig az abszolút csúcsra is felért a La Furia Roja: Vicente del Bosque irányításával százszázalékosan jutott ki a dél-afrikai világbajnokságra a csapat, majd bár az első mérkőzését nagy meglepetésre elveszítette Svájc ellen, a hátralévő mérkőzéseit megnyerte, a döntőben pedig Andrés Iniesta hosszabbításban szerzett góljával megszerezte a világbajnoki trófeát, és ezzel minden idők legjobb spanyol nemzeti csapatává vált.