Tudod, fiam, Ronaldinhónál sosem láttam jobb futballistát

Tudod, fiam… Ő volt az, akinek Madridban is tapsoltak.

Ő valahogy más volt, mint a többiek. Iskolás srác voltam, amikor a csúcson volt. Nagyapád sokat mesélt azokról a klasszisokról, akiket nem láthattam futballozni, Maradonáról, Platiniről, Van Bastenről, Matthäusról. Dédapád pedig Puskásról, Peléről, Cruyffról tudott órákon át megállás nélkül társalogni. A futball sokat változott az idő előrehaladtával, de én sosem tudtam elképzelni, ki lehetett az, aki jobb Ronaldinhónál.

Tudod, fiam… Tizenéves gyerekek voltunk, amikor szinte minden nap lent rúgtuk a bőrt a parkban, ám amikor a Barca találkozója kezdődött, mindig szedtük a lábunkat hazafelé, hogy lássuk a katalánok mérkőzését. Ronaldinho miatt. Egyikünk sem szurkolt a katalán csapatnak, azonban az ő játéka akkor tömegeket vonzott a televíziók elé.

Csodáltuk őt. Azt, amit ő tudott a labdával, senki más nem tudta. Bármit megcsinált. És nehezére sem esett semmi. Technikai tudása kimagasló volt az akkori kortársai közül. Minden percét élvezte a futballnak.

Vártuk, hogy hozzá kerüljön a labda, mert tudtuk, akkor valami káprázatos dolognak leszünk a szemtanúi másodperceken belül. Zsonglőr volt. Ő volt a hanyag elegancia tökéletes megtestesítője.

Széles mosollyal az arcán húzta el jobbra a labdát, aztán hirtelen balra. Utánozhatatlanul csinálta. Laza volt, mondhatni, vérbeli brazil, az utolsó mohikán a futball azon korszakában, amelyben a szín, a mosoly, a szív és az ész egyszerre volt jelen a pályán ugyanabban a labdarúgóban.

Ronaldinho maga volt futballromantika. Elbűvölő mozdulatai mindenkit magával ragadtak, addig színezte a játékot, hogy képes lett volna belehalni a szépségbe. Henrique bácsi, a brazil barátom, aki egyáltalán nem szerette a focit, azt mondta, a cseleit kívülről fújja az egész ország. Egytől egyig. Mindenki.

Tudod, fiam… A világ ma már másról szól. Másról szólt akkor is, és másról szólt azelőtt is. Akkoriban egyre nagyobb teret nyert ebben a sportágban is a marketing, a személyes márkaépítés. Rengetegen karaktereket találtak ki maguknak, vagy éppen mások nekik, sokan pedig termékké váltak a piacon a még nagyobb bevétel érdekében.

Ronaldinho e korszak kicsúcsosodásának hajnalán futballozott. Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő. Fellép és lelép – írta Shakespeare. Ronaldinho azonban a saját darabjában a saját szerepét játszotta. Akkoriban a legtöbb nagyágyú mások darabjában másokat alakított… De ő nem. Ő őszinte volt, s ennek jele volt a pályán.

Tudod, fiam… Ő azt csinálta, amit a legjobban szeretett, amihez a legjobban értett: játszott.

Egykori irodalomtanárom mondta, olvass, mert arra csak az ember képes. Mindig úgy éreztem, hogy Ronaldinhónak mintha állandóan azt mondták volna: játssz, mert arra igazán csak te vagy képes.

Amikor aztán már lefelé ívelt a pályafutása és a televízió sem közvetítette aktuális csapatának mérkőzéseit, úgy éreztem, hatalmas űrt hagyott maga után a futball világában. Űrt, amelyet azóta sem töltött be senki, és talán soha nem is fog. A pályáról eltűnt az a szavakkal aligha leírható csoda, amelyet Ronaldinho testesített meg.

Antoine de Saint-Exupéry tollából származó szavak, hogy ha hajót akarsz építeni, ne küldd el fát gyűjteni az embereket és ne oszd szét köztük a feladatokat, hanem tanítsd meg őket vágyakozni a végtelen tenger után. Fiam, én azt mondom neked, ha valakivel meg szeretnéd szerettetni a labdarúgást, mutass neki videofelvételeket Ronaldinhóról.

Tudod, fiam… Ronaldinho boldog volt, mert ott volt neki a labda. Mi pedig boldogok voltunk, mert ott volt nekünk Ronaldinho.