Andrés Iniesta álomszerű utazása Fuentealbillából Johannesburgig

Október 7-én bejelentette visszavonulását Andrés Iniesta, akit minden idők egyik legjobb középpályásaként tartanak számon. A 40 éves spanyol legenda minden jelentős trófeát megnyert, világbajnok és Európa-bajnok, többszörös BL-győztes és spanyol bajnok, a futballtörténelem egyetlen játékosa, akit vb-, Eb- és BL-döntőben is a mérkőzés legjobbjának választottak. Október 8-án nagyszabású gálaeseményen búcsúzott el a profi labdarúgástól, most az ott készült sajtónyilvános beszélgetés alapján idézzük fel pályafutása legfontosabb állomásait, a Barcelonával elért sikerektől a vb-győzelmen át a visszavonulásig.

A KEZDET ÉS AZ FC BARCELONA

– Mit javasolna most a kis Andrés Iniestának?
– Bár sokszor tévedtem, mégis azt tanácsolnám neki, hogy mindent ugyanúgy csináljon, ahogy én. Gyakorlatilag semmin sem változtatnék. Képzeljék el, mennyi esélye van egy kis srácnak Fuentealbillából arra, hogy profi futballista legyen. Nekem sikerült, büszke vagyok arra, amit kemény munkával elértem. Az álmok tényleg valóra válhatnak.

– Noha 1996-tól a La Masián nevelkedett, előtte az Albacete utánpótlásában játszott. Hogyan emlékszik vissza arra az időszakra?
– A történet valójában Fuentealbillában kezdődött, az ottani pályán, aztán az iskolában, majd következett a sok utazás Albacetébe. Szívesen emlékszem vissza ezekre az évekre, azt is nagyon élveztem, hogy láthatom az Albacetét az élvonalban. Bár sohasem játszottam az első csapatban, mindig két klubcsapat volt, amit a szívemben őriztem: a Barcelona és az Albacete. Nagyon hálás vagyok az akkori edzőimnek és csapattársaimnak, rengeteget segítettek az út elején.

– Aztán az FC Barcelona legendás utánpótlásbázisára került, ami alighanem örökre megváltoztatta az életét.
– Ez volt életem utazása. Fuentealbillából Barcelonába. Szerencsésnek mondhatom magam, mert most, harminc évvel később is együtt lehet az a négy ember, aki ezt az utazást végigélte. A szüleim, a nagypapám és én. Nagyon sok munkát, lemondást, alázatot és erőfeszítést igényelt az az időszak, de a La Masia örökre megváltoztatta az életemet. Ez a legjobb hely a világon arra, hogy valaki elsajátítsa azokat az értékeket, amelyekre szükség van az életben. Nem tudom szavakkal kifejezni, mennyire hálás vagyok, hogy ott nevelkedhettem. Hatalmas álmom volt, hogy odakerülhessek a Barcelonához, és mindent megtettem azért, hogy ez valóra váljon. Csak arra koncentráltam, hogy mit szeretnék elérni, és mindent ennek rendeltem alá.

– Tizennyolc évesen pedig végre bemutatkozhatott a nagycsapatban.
– Tizenhat éves voltam, amikor először felvittek a La Masiáról, és együtt edzhettem a nagyokkal, Xavival, Carles Puyollal, Pep Guardiolával, Rivaldóval… Elképesztő volt. Remegett mindenem. Beléptem az öltözőbe, és meg sem tudtam szólalni. A bajnokságban Luis Enrique adta nekem az első gólpasszt, később az edzőm volt, és sok szép dolgot értünk el együtt. Éppen ezért talán ő szimbolizálja azt az utat, amelyen gyerekként elindulva, végigjárva a ranglétrát eljutottam a nagycsapatig.

– A La Ligát kilencszer, a Bajnokok Ligáját négyszer nyerte meg a Barcelonával. Megannyi emlékezetes pillanat közül kit tudná emelni a legszebbet?
– Kettő ilyen volt. Amikor az FC Bruges ellen bemutatkoztam a felnőttcsapatban, és amikor nem sokkal később először léptem pályára a Camp Nouban. Utána történt, ami történt, de ezzel valóra vált a gyerekkori álmom, és bár sok szép pillanatot átélhettem, az a két nap felejthetetlen marad.

– Sokan úgy tartják, hogy a 2008 és 2012 közötti Barca minden idők egyik legjobb csapata volt. Megismételhető az akkori sikerkorszak?
– Az életben és a futballban sincs lehetetlen, de nagyon nehéz lesz. Az elképesztően erős csapat volt, úgyhogy fel van adva a lecke, de a rekordok és az ilyen sikercsapatok azért születnek, hogy majd túlszárnyalják egyszer. Nagyon élveztem a futballt az akkori Barcelonában, varázslatos, amit együtt átéltünk, a klub megváltoztatta az életemet, sosem felejtem el azt az időszakot.

– Egyetért Ivan Rakitic kritikájával, miszerint 2015 után sokkal több trófeát nyerhetett volna a Barcelona, de nem volt meg a kellő motiváció és önbizalom a játékosokban?
– Akkoriban a dolgok nem úgy alakultak, ahogy terveztük, és ebből mindenki olyan következtetést von le, amilyet szeretne. De sohasem szoktam a motivációhiányról vagy rossz hozzáállásról beszélni. Minden profi sportoló nyerni akar, de időnként van, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy az ember szeretné.

VB-GYŐZELEM ÉS ARANYLABDA

– Pályafutása két legemlékezetesebb gólja közül melyik a kedvesebb: a 2009-es, Chelsea elleni BL-elődöntő hajrájában lőtt, továbbjutást érő gól, vagy a 2010-es, Hollandia elleni vb-fináléban szerzett győztes találat?
– Nem tudok közülük választani. Mindkettőnek megvan a maga története és varázsa. Nagyon sok mérkőzést játszottam, de ez két meghatározó pillanata az életemnek. Szerencsés vagyok, hogy a Barcelonával és a válogatottal is megadatott ilyen gól. Nyilvánvalóan ezek voltak pályafutásom legnagyobb megmozdulásai.

– Fel tudja idézni, mit érzett a 2010-es vb-győzelem utáni percekben?
– Még most, ennyi év elteltével is elérzékenyülök, ha visszagondolok rá. Amikor azt mondom, hogy azt a gólt közösen szereztük, és mindenki benne volt, komolyan gondolom. Mennyei pillanat volt. Valami olyasmit tapasztaltam ott, ami túlmutatott a fizikai határokon. Abban a pillanatban egyszerre mindannyiunk erejét éreztem. Egészen különleges volt.

– A válogatottal sorozatban három világversenyt nyert meg, ami hihetetlen teljesítmény. Miként tekint vissza arra az időszakra?
– A válogatott más szint. Több ezer futballista közül kerülhettem oda, és abban a hatalmas megtiszteltetésben volt részem, hogy a spanyol válogatott történetének legsikeresebb időszakában lehettem a csapat tagja. Senkit sem felejtettem el, aki akkoriban a válogatottban játszott, és hozzájárult ahhoz, hogy elérjük ezeket a sikereket. Mégis ki kell emelnem Luis Aragonést, Vicente del Bosquét és Julen Lopeteguit azért a támogatásért és tiszteletért, amit tőlük kaptam. A győztes gólomról készült fotó pedig nagyon jól összefoglalja azt az időszakot. Szerencsés voltam, hogy abban a pillanatban én voltam ott, és én lőttem a kapuba a labdát, de annak a varázslatnak mindenki részese volt. Dani Jarque (az Espanyol 2009-ben, 26 évesen szívrohamban elhunyt futballistája – a szerk.) is segített nekünk fentről.

– Nincs hiányérzete amiatt, hogy 2010-ben nem ön kapta meg az Aranylabdát?
– A trófeákat nézve csak az jut eszembe, mennyi szeretetet kaptam az emberektől. Szerencsés vagyok, hogy profi futballista lehettem, és a munkámmal sok szurkolót boldoggá tehettem. Egyáltalán nem bánkódom az Aranylabda miatt. Az igazi díj az volt, hogy Lionel Messivel és Xavival együtt állhattunk a színpadon a díjátadón. Három La Masia-növendék végzett az első három helyen. Ez volt az igazi elismerés. Teljesen mindegy volt, melyikünk nyeri.

Andrés Iniesta visszavonulásával kapcsolatban megkerestük Büki Pétert, hiszen a 2014-ben Barcelonában, a Camp Nou közelében feleségével, Beke Erikával alapított Futballárium étterem és kocsma tulajdonosa személyesen ismeri a legendás középpályást. „Eredetileg magyar borokkal foglalkoztunk, de a helyiek erre nemigen voltak vevők. Egy véletlen folytán megtudtuk, hogy Andrés Iniestának van saját bora, és mivel Barca-futballista, azonnal megtaláltuk a kötődést. Egyeztettem a borászatával, kiküldtek egy munkatársat, aki mint kiderült, Iniesta sógora. Azonnal megvolt közöttünk a szimpátia, s mivel gyakran beszéltünk üzleti ügyekben, lassan kialakult egyfajta baráti viszony. Egyre több olyan ötletem támadt, amely Iniesta személyével volt kapcsolatos, ezekkel egyetértett, így közel kerültünk egymáshoz. Elmentünk a Barcelonától 200 kilométerre, Iniesta szülőfalujában található borászatba, megismerkedhettem a nagypapájával, az édesapja pedig végigvezetett a fia barcelonai házán, ahogy később Iniesta is.” Büki Péter eddig négyszer találkozott a világbajnok futballistával, aki már a második alkalommal úgy üdvözölte, mint egy rég nem látott ismerőst. „A sógora szólt, hogy Andrés épp hazatért Barcelonába Japánból, és lenne lehetőség találkozni vele személyesen. Már évek óta mondtam neki, milyen jó lenne összefutni, úgyhogy gyorsan bezártam az éttermet, és indultam. Nagyjából háromnegyed órán át beszélgettünk, s a következő alkalommal már szinte régi ismerősként üdvözölt minket, még a gyerekeinknek is hozott ajándékot. A harmadik és a negyedik alkalom pedig teljesen baráti hangulatban telt. Ő is végigvezetett a házán, megmutatta az ereklyéit, az évek során összegyűjtött meccslabdákat, a barcelonai búcsúmeccse emlékeit, de a japán rögbimeccsekről összeszedett mindenféle tárgyat is. Videón keresztül körbekalauzolt az épülő házában, megmutatta, merre lesz a gyerekszoba, mit hogyan rendeznek be. Meg kell jegyeznem, hogy ez a kapcsolat a munka iránti szenvedélyen keresztül alakult ki. A mi hírünket az vigye, hogy milyen jól dolgozunk, ne pedig az, hogy telefonálgatok Iniesta sógorának. A bor miatt könnyebben kialakult ez a jó viszony, megismert, megkedvelt minket, de nem erőltettünk semmit. Én évente négyszer járok Magyarországon, hogy Iniesta borait mindenfelé értékesítsem, és ezt szeretem személyesen felügyelni.” M. D.

JAPÁN, SZAÚD-ARÁBIA ÉS A JÖVŐ

– Mennyire volt nehéz döntés, amikor 2018-ban úgy döntött, hogy elhagyja a Barcelonát és Japánba, a Vissel Kobéba szerződik?
– Életem egyik legnehezebb és legkockázatosabb döntése volt. Öt évet töltöttem Japánban, és utólag azt mondhatom, hogy nagyszerű élmény volt. Büszke vagyok arra, amit felépítettünk, a klub akkoriban egyáltalán nem olyan volt, mint manapság. A családommal is gyönyörű időszakot éltünk át ott. A klubban nagyon kedvesen fogadtak minket, otthon éreztük magunkat Japánban. A következő lépés az volt, hogy az Emírségekbe igazoltam, és közben már a következő lépésen gondolkodtam.

– Utólag nem érzi úgy, hogy néhány évig még maradhatott volna a Barcában?
– Az utolsó mérkőzésem után nyilván sok gondolat kavargott a fejemben. Mindig is a Barcelonából szerettem volna visszavonulni, de a helyzet úgy hozta, hogy nehéz és kockázatos döntést kellett hoznom. Úgy távoztam, hogy a szurkolók fantasztikus játékosként emlékeztek rám. Azok után, hogy annyit küzdöttem és dolgoztam, nem akartam egy gyengébb időszakban búcsúzni, úgy, hogy a drukkerekben negatív emlékek maradjanak utoljára rólam.

– Mik a tervei a visszavonulása után?
– A futball az életem, nem távolodom el tőle. Mostantól elkezdem az edzői képzést, folyamatosan tanulok, és igyekszem ezen a téren is minél jobbá válni. Így képzelem el a következő időszakot. Aki ismer, az tudja, hogy elég makacs vagyok, és amit a fejembe veszek, azt véghez is viszem. Ha megtehetem, legszívesebben ­kilencvenéves koromig játszottam volna. Ha egy szóval kellene jellemeznem a pályafutásomat, a büszkeség lenne az. Büszke vagyok arra, hogy profi futballistaként mindig az utolsó pillanatig küzdöttem. A többi történelem. Nyertem sok trófeát, voltak szép és kellemetlen pillanatok, de a büszkeség az, ami megmarad és boldoggá tesz.

– El tudja magát képzelni a jövőben a Barcelona edzőjeként?
– Egyelőre az első órámon sem vagyok túl, de hosszú távon ez a cél. Egy nap szeretnék majd visszatérni a Barcelonához. Ha minden adva lesz ehhez, akkor örömmel fogadok egy ilyen lehetőséget. Egyelőre viszont azt remélem, hogy Hans-Dieter Flick sokáig marad, mert az azt jelenti, hogy sikeresen szerepel a csapat.