Egy nap, két meccs – kijutottunk a vb-re!

A magyar labdarúgás történetében 1934 tavaszán fordult elő harmadszor, hogy egyazon napon válogatottunk két hivatalos mérkőzést is játszott – különböző helyen, más-más ellenféllel. Akkoriban még bőven volt itthon akkora választék, hogy egyszerre két, nemzetközi mércével is elfogadható garnitúrát állítsunk ki. Ráadásul még azt is megtehettük, hogy a gyengébbik csapat vívja meg a vb-selejtezőt, miközben legfőbb ászaink külföldön „barátkoztak". Más kérdés, hogy mint az előző két hasonló alkalommal (1927, 1928), most sem sikerült mindkét meccset győzelemmel letudnunk.

Persze az imént nem mondtunk teljesen igazat, hiszen az A-csapatunk Prágában az Európa-kupa keretében lépett fel, és ennek nagy presztízse volt: a közép-európai futballhatalmakat összefogó ötcsapatos torna amolyan kisebbfajta Eb-vel ért fel. Mi a csehszlovákok elleni meccs előtt egy-egy hazai győzelemmel (Svájc) és vereséggel (Olaszország) álltunk.

Az adott esztendőben pedig volt két idegenbeli – ténylegesen is csak felkészülési – kudarcunk (nem akárhol: Németországban és Ausztriában), míg a kettő között lejátszottuk a honi labdarúgás első vb-selejtezőjét – merthogy az 1934-es világbajnokság előtt már kvalifikációs sorozatot is kiírtak, lévén kétszer annyi nevező, mint részvételi lehetőség az olaszországi 16-os döntőben. Hárman voltunk egy csoportban két továbbjutó helyre, ezért az érintett felek előre megegyeztek, hogy a favoritok egymással nem is játszanak, csak mi és az osztrákok is Bulgáriával. Nos, március végén Szófiában gond nélkül győztünk 4:1-re, és a visszavágóra a Hungária úton került sor, mérsékelt érdeklődés, mintegy 10 ezer néző előtt.

Budapesten

A bolgárok négy nappal korábban Bécsben léptek fel, és 6:1-es ruhát kaptak úti csomagjukba. Osztrák szakértők szerint elsősorban a védelmük volt sebezhető, de mondjuk ez látszik is az eredményeikből. Várható volt viszont, hogy összekapják magukat, és nem csupán a becsület, hanem az önvédelem jegyében is: leghevesebb szurkolóik, amikor a helyi sportlap szerkesztőségétől frissiben értesültek az ausztriai zakóról, átmentek a szövetség irodájához, és heves kőzáporral négy ablakot is betörtek... A játékosok, akik közül Sztoicskov ismét a cserepadra, Pancsev pedig a kezdőbe került, nem akartak újabb nagy verésbe beleszaladni, semmilyen értelemben.

Magyar oldalon hét helyen is kicserélődött az odavágón látott együttes, hiszen az ászokra szükség volt a „cseh fronton". A Fábián József szövetségi edző által irányított csapat Szabó – Mándi, Kis – Laky, Szűcs, Szalay – Tamássy, Avar, Solti, Cseh, P. Szabó felállásban játszott, azaz három veterán segítette a többségében tapasztalatlanabb társakat: a (búcsú)meccsére visszahívott 35 éves Mándi Gyula (a Hungária védője később az Aranycsapat mellett edzősködött), illetve két újpesti csatár, Avar István (félelmetes gólmutatóval) és P. Szabó Gábor.

A 9. percben P. Szabó remek gólt lőtt, ám aztán nagy bolgár rohamok kezdődtek; Szabó többször bravúrral hárított, és szinte örülnünk kellett a már meglévő előnynek, mert a magyar csapat tagjai egyik bosszantó hibát követték el a másik után – még azután is, hogy Gabrovszkit kisebb sérülése miatt pár percre le kellett vinni a pályáról, és a létszámhátrány visszafogta az ellenfelet. A 37. percben P. Szabó beadását Avar az alapvonalról okosan visszafejelte Solti elé, aki kapásból a hálóba vágta a labdát. Azonban az osztrák Frankenstein bíró szörnyen elnézett valamit, mert a hátra játszás után (!) lesállásra hivatkozva nem adta meg a gólt... Riválisunknak ezzel szerencséje, a helyzeteivel viszont peche volt ebben a periódusban.

Szünet után a feljavuló fedezeteink egyre biztosabban szereztek labdákat, és folyamatosan dobták támadásba a továbbra is sokat ügyetlenkedő csatárokat, miközben a bolgárok keményen rakkoltak. Az 58. és a 61. perc között aztán gyors gólváltással eldőlt a mérkőzés: előbb újra P. Szabó, majd a Phoebus újonca, Solti volt eredményes, aztán Todorov szépített. Később megsérült Szabó kapus, akit le kellett cserélni, de a 73. percben a szintén duplázó Solti révén így is 4:1-re módosult az állás. A hajrában a vendégek elfáradtak és visszaestek, ám a magyar rohamok is egyre kevésbé bizonyultak veszélyesnek. Maradt tehát a 8:2-es összesítés, ellenben nem maradt el a fanyalgás.

„Nagyon örülök a csapat küzdőszellemének és a második félidőben megnyilvánuló összjátéknak. A második garnitúrától senki ne kívánjon többet" – mentegetőzött egyszerre Fábián, míg a látogatók elsősorban a kondicionális különbségben találták meg vereségük okát. A nagy tekintélyű és nemzetközi kitekintésű FIFA-alelnök, Fischer Mór próbált pozitívan hozzáállni a látottakhoz: „Ez a mérkőzés megmutatta, hogy a szófiai 4:1 milyen szép eredmény volt. Hiába, szomszédaink feltörnek hozzánk."

A Népsport az ellenfélről azt írta: „játéka már egyáltalán nem mozog balkáni nívón, sőt sokszor kitűntek az iskolázottság első jelei. Nincs cicoma a futballjukban, nem cseleznek – ha megkapják a labdát, már rúgják is előre. Sokszor ugyan nem pontos a passz, de ezekkel a hosszú indításokkal nemegyszer veszélyesebbnek bizonyultak a magyaroknál". A mieink közül Szabó, Mándi, míg a csatársorból P. Szabó kapott (a többieknél több) dicséretet, összességében azonban az jött le, hogy „a budapesti 4:1 nem ér fel a prágai 2:2-vel, amely igazi nemzetközi siker", és a magyar meg a bolgár labdarúgás közti tudáskülönbségnek is több, kétszer ennyi gólos differencia felelt volna meg. A második számú csapattól a lap többet szeretett volna kapni a mutatott döcögős játéknál, különösen a vb-szereplére való tekintettel.

Prágában

A csehországi meccsre rátérve, az ottani lapok úgy várták a csatát, hogy a „magyarok elbizakodottak voltak és főként ez okozta a hónap közepén az 5:2-es bécsi vereségüket" a Wundermannschaft ellen. Most viszont szerintük inkább a csehszlovák együttes elbizakodott – tudniillik a zsinórban aratott három győzelem miatt (a lengyelek elleni vb-selejtezőkön oda-vissza, valamint Franciaországban) –, éppen ezért nagyon kell vigyázniuk a mieinkkel. Aránylag jó előjel volt számunkra, hogy korábban kétszer játszottunk Prágában Ek-mérkőzést, és mindkettő döntetlent hozott (a pesti találkozókat pedig megnyertük), míg az utolsó négy egymás elleni összecsapás magyar sikerrel zárult.

Hatalmas áprilisi kánikulában érkezett meg válogatottunk a göröngyös, fűvel alig borított – ráadásul a régi Üllői útinál 8-10 méterrel szélesebb, tehát szokatlan – Sparta-pályára, ahol a 35 ezer nézővel tömött lelátókról jól kivehetően hallatszott a helyi magyarok „huj, huj, hajrá" biztatása is. Nádas Ödön együttese ekképp állt fel: Háda – Sternberg, Bíró – Palotás, Móré, Lázár – Markos, Vincze, Sárosi Gy., Toldi, Kemény.

Már a 2. percben potya gólt kaptunk – szinte leállt a védelmünk, így Sobotka könnyen talált a hálóba –, majd váltakozó támadások következtek, azonban a tudósító szerint klasszis centerünknek, Sárosinak nagyon nem ment a játék. Főleg talán azért, mert Zenisek személyében rettentő szigorú őrzőt kapott. Ettől függetlenül a 30. percben ő volt az, aki nagy hidegvérrel, okosan emelt át az elé kivetődő hírneves kapuson, Planickán. Megérdemeltük az egyenlítést, ám a 42. percben megint mi kaptunk gólt, amely védhetetlen volt, mivel a lesgyanús helyzetben kilépő, túlságosan szabadon hagyott Puc lövése a kapufáról pattant be.

Szünet után az 55. percben Markos sérülten lesántikált a pályáról (később visszatért), de egy perccel később így is sikerült egyenlítenünk Sárosi találatával. Egyre keményebb lett a küzdelem (sorjáztak a szabadrúgások), aminek csúcspontjaként előbb Puc megrúgta emberfogóját, Sternberget, majd amikor az nemsokára visszaadta a kölcsönt, a nézőtéren kitört a vihar. A felizgatott közönségből többen söröskorsókat dobáltak be, melyeket a mi hátvédünknek szántak, ám az egyik az olasz Mattea bírót találta hátba.

Ekkoriban ilyesmi miatt még nemigen fújtak le meccset, és az egyik partjelző sietve elhárította az akadályt a folytatás elől: nagy buzgalommal kihajigálta a korsókat a játéktérről. A rend aztán hamar helyreállt. A magyarok a végére fölénybe kerültek, ám a 80. percben Toldi egy méterrel mellégurított két védő és a kifutó kapus mellett, s ezzel elment a meccslabda. A legvégén még Hádának kellett nagy védéssel kiütnie egy, a jobb felső sarokra tartó cseh bombát. Maradt 2:2.

A Népsport szerint csapatunkon belül ezúttal nem lehetett rangsort felállítani, nem akadt kimagasló teljesítmény, de leginkább Hádáról, a középpályán jól osztogató Móréról és talán még (a helyzeteivel balszerencsésnek mondott, de a faultoktól ezúttal dicséretesen tartózkodó) tankszerű támadónkról, Toldiról jelent meg a legtöbb elismerő szó. A kétgólos Sárosi „szintén remek volt, de lövéseiből hiányzott az erő – valami alig észrevehető bágyadtság ütött ki rajta". A házigazdáktól a mi Gyurkánk életét kullancsként megkeserítő Zeniseket, valamint a védelmünkre félelmetes nyomást gyakorló Kopecky, Puc balszárnyat emelték ki.

Az összegzés pedig az volt, hogy „a mérkőzés lendületéből sokat elvett a nagy meleg, és a játék nem volt olyan magas nívójú, mint a bécsi találkozó első félidejében, de elmaradt az a katasztrofális összeroppanás is, amely az akkori második játékészt oly kínossá tette. A magyar csapat jobb, egységesebb volt, szebben kombinált", csak a döntő pillanatokban, a helyzetkihasználásnál gyengélkedett kissé. A vb előtt főleg a gólképességet vélték fokozandónak.

A folytatásban

A prágai lapok a magyarokról alapvetően kedvezően nyilatkoztak, de nem fenntartás nélkül. Ők Móréról és Toldiról írtak a legszebben, valamint az egyik vezető lapot leszámítva Sárosiról is. Az itt-ott elhangzó kritikák ugyanakkor kemények voltak, és ezzel részben csatlakoztak küldöttségünk egyik tagjának meglátásával, aki úgy fogalmazott: „ezzel a játékkal érzésem szerint nincs sok keresnivalónk Olaszországban, bár a gyenge teljesítmény nagy részben a meleg rovására írandó".

Az egyik cseh zsurnaliszta szerint hiba a mieinknél, hogy csatársorunk munkája kizárólag Sárosira van felépítve, és az összekötők nem segítenek eléggé. A Prager Montagsblattnak pedig „tetszettek a magyarok, és ugyanakkor csalódást is keltettek. Jók, de megközelítőleg sem annyira, mint ők hiszik", majd még hozzátette a mieinkről: „Mindenesetre gyorsabbak és technikásabbak, mint a csehszlovákok".

Ez utóbbi mondattal már át is tértünk a csehek saját jövőjüket érintő jóslataira. Az egyik lap szerint a „csehszlovák futball hanyatlásban van", míg a Ceslé Slovo úgy fogalmazott: az a generáció került be csapatunkba, amely nem tud küzdeni. Hiányzik a kitartás, a komoly és céltudatos játék." Mit gondolnak, ezek után meddig jutott észak szomszédunk együttese a nyári vb-m? Az ezüstéremig... Romániát és Svájcot egy, majd az elődöntőben Németországot két góllal verték meg, és az olaszok elleni fináléban sem vallottak szégyent, csupán hosszabbításban maradtak alul 2:1-re. És bár igaz, hogy a Kopecky posztját átvevő vb-gólkirály Nejedly nem volt ott ellenünk, vele tehát jócskán erősödtek, azért a fentebb tárgyalt találkozóhoz képest így is mindössze három helyen cserélődött ki a csapatuk.

Na és hogyan tovább, Magyarország? Főpróba gyanánt a vb-től arisztokratikus módon elzárkózó Angliát fogadtuk május 10-én, és míg két évtizeddel korában többször is gólzáporos vereséget szenvedtünk a futball tanítómestereitől, ezúttal szenzációs játékkal 2:1-es győzelmet arattak Sárosiék (noha néhány helyen még mindig kísérletezett a kapitány). Persze hogy megnőttek az elvárások!

A vb-keretbe a prágai alakulatból nyolcan (plusz ketten tartaléknak), a bolgárok elleniből öten kerültek be. A hónap utolsó napján aztán a (sérülésektől megtizedelt) együttes 4:2-vel búcsúztatta Nápolyban Egyiptomot (visszavágva az 1924-es csapásért, a párizsi olimpián elszenvedett 0:3-ért), majd hősiesen küzdött Ausztria ellen is a negyeddöntőben. Kétgólos hátrányba került (közben egy nyilvánvaló kezezésért nem kapott tizenegyest), majd miután Sárosi az 56. percben büntetőből szépített, Markos indokolatlan kiállítása miatt az utolsó fél órát emberhátrányban küzdötte végig a gárda. A finisben pedig már csak kilenc emberrel Avar sérülése miatt, és így is a mieink rohamoztak a világbajnokság talán legnagyobb favoritja ellen!

A 2:1-es eredmény sajnos már nem változott, s ezzel búcsúztunk. Jó azonban arra gondolni, hogy futballunk nem válságba került ezután, hanem még magasabbra emelkedett, és négy évvel később már világbajnoki döntőt játszhatott.     

1954-ben e napon számolt be lapunk arról, hogy az angol labdarúgó-bajnokságban, története során először, a Wolverhampton Wanderers lett a bajnok. A „farkasok" az utolsó kör előtt két ponttal vezettek, de egyetlen olyan üldözőjük, amely még befoghatta volna őket, vagyis a szomszédvár West Bromwich meglepetésre kiütéses vereséget szenvedett másik regionális vetélytársától, az amúgy középmezőnybeli Aston Villától. Úgy látszik, ebben az idényben minden lényeges kérdés Birminghamben, vagy közvetlen szomszédságában dőlt el... A Manchester United 4. lett a mára már elfeledett Huddersfield mögött, az Arsenal, Chelsea páros a tabella középső régiójában kötött ki, a Liverpool pedig sereghajtóként kiesett. A Wolves egyébként 1953 végén megmérkőzött az Aranycsapat vázát adó Honvéddal is több más neves gárda után, és 3:2-re megverte. A 3:6 miatt frusztrált angol sajtó ezután kiáltotta ki a Wandererst a klubcsapatok „világbajnokának" – ami közvetve hozzájárult, hogy Franciaországban megszülessen a BEK ötlete, és aztán hamarosan maga a BL elődsorozata is.

1964-ben e napon az MTK nagyszerű bravúrt hajtott végre a Kupagyőztesek Európa-kupájában: Glasgow-ban összeszedett háromgólos hátrányát (0:3) ledolgozva 4:0-ra kiütötte a Népstadionban a Celticet, és ezzel bejutott a sorozat döntőjébe! A 15 ezer néző előtt lejátszott találkozón a Hungária körútiak Kuti (2), Vasas és Sándor góljával nyertek, miután fergeteges támadásaikkal szinte lélegzethez sem hagyták jutni a beszoruló skótokat. A klubon belüli általános vélekedés szerint nagyon jót tett a csapatnak, hogy ismét játszhatott a hosszabb időt kihagyó Csikar. A korszak magyar futballjának nívóját egyébként jellemzi, hogy nem csak véletlenül kifogott jó napról volt szó: az MTK szakmai illetékesei már a meccs előtt is optimistán azt mondták, hogy nehéz, de nem lehetetlen behozni a különbséget. Igazuk lett!

1974-ben e napon megérkezett Budapestre a csehszlovák női teniszválogatott. A következő két napban játszották le a páros mérkőzés meccseit, és A-csapatunk csak 3:2-re maradt alul, miután az utolsó találkozón – az egész viadal csúcspontján – Szabó Éva 4:6, 7.6, 8:6-ra legyőzte a vendégek 18 éves bajnoknőjét, az első egyesét még gond nélkül megnyerő bizonyos Martina Navratilovát. Ez már akkor is nagy szónak számított, hiszen a legjobb csehszlovák teniszezők éppen egy két hónapos amerikai vendégszereplésből érkeztek, és amúgy is ismert volt, hogy előbbre tartanak a sportági rangsorban. Ahogy a szövetség főtitkára előzetesen nyilatkozta: „Tudjuk, hogy ki fogunk kapni". Ehhez képest kell értékelni a szoros végeredményt és Szabó sikerét a tenisztörténelem egyik (későbbi) legnagyobb alakja ellen.

1984-ben e napon jelent meg a hír, hogy a görögök kitartanak álláspontjuk mellett, és az olimpiai láng áruba bocsátása miatt nem járulnak hozzá, hogy a Los Angeles-i játékokra igyekvő staféta keresztülhaladjon az országukon. Más híradások ugyanakkor elképzelhetőnek tartották, hogy a NOB közreműködésével legalább a fáklyagyújtás nem marad el Olümpiában, ám a lángot e tervek szerint azonnal át kellett adni az olimpiai szervezőbizottság képviselőinek, hogy azok azt lézersugárral, műholdon keresztül egyből az Egyesült Államokba juttassák. Végül ehelyett az történt, hogy a szűk körű fellobbantás után a lángot helikopterrel Athénba vitték, onnan pedig repülővel New Yorkba.

2004-ben e napon olvashattuk az NS-ben, hogy nem sikerült az Orosz Úszószövetség élére kerülnie a négyszeres olimpiai bajnok Alekszandr Popovnak. A Barcelonában és Atlantában egyformán 50, illetve 100 méteres gyorson győztes úszólegenda a poszttal kapcsolatos szavazáson annak ellenére 40:33 arányban alulmaradt Gennagyij Aljosinnal szemben, hogy őt támogatta – igaz, csak erkölcsileg – Vitalij Szmirnov NOB-alelnök és Vjacseszlav Fetyiszov sportminiszter is. Popovnak nem kell(ett) elkeserednie, nem maradt fontos tisztség nélkül, hiszen immár 11 éve a NOB teljes jogú tagja (1999 előtt „csak" a sportolói bizottságban tevékenykedett).