A ceausescui Románia tündöklő ékessége

Az 1975-ös tornász Európa-bajnokságot meglehetősen eldugott helyen, a norvégiai Skienben rendezték. Rosszul tippeltek, akik az előző két Eb összetett győztese, a szovjet (orosz) Ljudmila Turiscseva újabb diadalát várták, mert a müncheni olimpia, illetve az 1970-es és 1974-es vb legjobbja már a felemáskorláton (9.35 pont) és a gerendán (9.25) szinte behozhatatlan hátrányba került. A legnagyobb meglepetést azonban nem az ő (le)szereplése okozta, hanem egy mindössze 13 éves román versenyző elsöprő sikere: Nadia Comaneci az előző évi világbajnokságon még ott sem volt, most viszont hihetetlenül szép sorozattal ő bizonyult a legjobbnak – toronymagasan!

A kolozsvári születésű tréner ez idő tájt persze még csak a húszas éveit taposta, és az első tanítványai közé tartozott Comaneci, akinek szerencséje volt, mert sok más társával ellentétben nem kellett messzire költöznie, hiszen az őt is foglalkoztató kísérleti tornásziskola – melyet Károlyi Béla és felesége, Márta hozott létre – éppen szülővárosában, Gheorghe Gheorhiu-Dejben, a mai Onesti-ben működött. Az ifjú tehetség már nyolcesztendősen 13. volt az országos bajnokságon, 1970-ben pedig az első aranyérme is meglett ugyanott – mondani sem kell, a valaha volt legfiatalabb nyertesként.

A különböző nemzetközi juniorsikerek után aztán a skieni Eb jelentette a nagy kiugrást. Nézzük, hogyan is zajlott a viadal. A román klasszis(jelölt) a nyitó napi összetett versenyben minden szeren a legjobbak közé tartozott – ugrásban 9.70-et, felemáskorláton és gerendán 9.75-öt, talajon pedig 9.65-öt kapott, ami együttesen 38.85 pontot tett ki  –, és egyedül a korszak másik feltörekvő zsenije, a szovjet színekben szereplő (nemzetiségét tekintve koreai-tatár) Nelli Kim tudott vele lépést tartani (38.50), aki már egy évvel korábban, a világbajnokságon feltűnt. Az utóbbinál öt, Nadiánál pedig kilenc évvel rutinosabb Turiscseva még a dobogóra sem fért fel, mert megelőzte őt az 1974-es vb felemáskorlát-bajnoka, a keletnémet Annelore Zinke (37.95).

Másnap került sor a szerenkénti finálékra. Comaneci folytatta bámulatos szereplését: szinte teljesen hibátlan gyakorlataival nemcsak a pontozóbírákat, hanem vetélytársait is lenyűgözte. Mindent meglepő nyugalommal, magabiztossággal és tökéletes technikával hajtott végre (miközben Turiscseva ismét csupán árnyéka volt önmagának).

Ugrásban 19.50-nel (ez a két napon kiérdemelt pontszámok összege) nyert, majd felemáskorláton valóságos nyújtógyakorlatot mutatott be, és a végén egy addig még nem látott csavart szaltóval érkezett le. A bírák ezt 9.9-cel, az Eb legmagasabb pontszámával jutalmazták! Gerendán sem volt ellenfele a románnak, és nem sokon múlott, hogy megismételje Turiscseva 1973-as londoni bravúrját, amikor az orosz mind az öt aranyat bezsebelte. Kim azonban 9.85-tel végzett talajon, és így kis különbséggel megelőzte Comaneci-et (9.75).

A pontszámok ismertetésének „hasznát" mindjárt megértjük, ha az 1976-os olimpiával folytatjuk a meseszerű történetet és összehasonlítást akarunk tenni. Románia büszkesége a montreali játékok sztárja lett, és nemcsak mert három arany-, illetve egy-egy ezüst- és bronzérmet nyert (Kim is háromszor állhatott a dobogó tetejére, de egyszer a szovjet csapat tagjaként, míg riválisa egyéni számokban, köztük összetettben jutott fel a csúcsra). Ő volt ugyanis az első tornász, akinek ötkarikás seregszemlén megadták a maximális, 10-es pontszámot –­ mégpedig hatszor is! Még az eredményjelző sem volt erre felkészítve, ezért a hibátlan produkcióknál 1.00-t mutatott...

Comaneci a kanadai diadalmenetéért megkapta Romániában a Szocialista Munka Hőse kitüntetést, a legfiatalabb díjazottként a Ceausescu-korszakban. Ezenkívül természetesen mindenféle szavazásokon az év sportolónőjévé választották, és a montreali szereplése nyomán általában is a média figyelmének középpontjába került, a tengerentúlon is. Folytatta persze a sportolást, és 1977-ben megint ő nyert összetettben az Európa-bajnokságon, ám utána a románok a diktátor személyes parancsára visszaléptek a további küzdelmektől a pontozás körül kirobbant viták nyomán.

Erről a blamáról nem a versenyző tehetett, ahogy a következő impotens felsőbb döntésről sem: Károlyiék mellől Bukarestbe rendelték. Az eredmény: 1978-ban túlsúlyosan, formán kívül csak gerendán győzött a vb-n (plusz volt még két ezüstje), míg a felemáskorlátról leesett.

Naná, hogy erre fel a központból visszaengedték régi mestereihez Dévára, ahol újra visszanyerte formáját és motivációját. A soros kontinensviadalon három első helyet szerzett (összetettben ezzel zsinórban harmadszor koronázták meg), majd az 1979-es vb-n a kórházból kijőve segítette hozzá Romániát története első győzelméhez csapatban (utána kisebb vérmérgezése miatt nem folytathatta). Ott volt viszont a moszkvai olimpián, ahol újabb két-két arany- és ezüstérmet gyűjtött be, miközben összetettben szűken kikapott Jelena Davidovától. A versenyzéstől 1981-ben vonult vissza, ugyanabban az évben, amikor egy amerikai bemutatókörút során edzői megszöktek a Securitate „óvó tekintete" elől és kint maradtak az Államokban.

Comaneci-et a Ceausescu-féle vezetés presztízsokokból nagyon szigorúan felügyelte az elnyomó rendszerből hátralévő szűk évtizedben, külföldre alig engedték, miközben persze a tornasportban azért dolgozhatott. Végül 1989-ben, nem sokkal a romániai forradalom előtt, Magyarországon keresztül sikerült „disszidálnia". Montrealban telepedett le, ahol több mindennel is foglalkozott (reklámokkal, sportruházattal, stb.), majd újra találkozott Bart Connerrel, a Los Angeles-i olimpia bajnokával, akivel Oklahomában alapítottak családot. Azóta már kettős állampolgár – nagy visszhangja volt, amikor néhány évvel később először visszatért a hazájába –, és leginkább fiatal tornászok képzésében találta meg a hivatását, de jótékonysági akciókban és szervezetekben is sokszor részt vesz.

Pályafutásáért pedig 1984-ben és 2004-ben is megkapta az Olimpiai Érdemérmet – legfiatalabbként, egyúttal egyedüli személyként kétszer is! –, míg a Laureus-díjakat odaítélő akadémia (megosztva) a 20. század sportolójává választotta.

1955-ben e napon a magyar labdarúgó-válogatott hírverő mérkőzést játszott Székesfehérváron, a Videoton elődjének számító Vadásztölténygyári Vasas együttesénél. Az első félidőben az Aranycsapat klasszikus felállásától négy helyen tért el a nemzeti csapat: Grosics helyén a salgótarjáni Oláh I védett, míg Zakariás, Budai és Czibor helyett Szojka, Sándor és Szimcsák kapott szerepet (tehát a két szélen volt alapvető változás). A második félidőben majdnem minden poszton új játékos lépett pályára, Puskást viszont csak az 55. percben váltotta Tichy. A végeredmény 20:0 lett a válogatott javára, találatainkat Kocsis (5), Csordás (4), Sándor Csikar (3), Tichy (3), Hidegkuti (2), Puskás, Szimcsák és Palotás szerezte, de a gólt nem rúgó Bozsik is kitűnt a játékával.

1965-ben e napon jelent meg a Népsportban a hír, miszerint a Szovjetunióban is tért hódít az angolszász államok többségében oly divatos rögbi. Noha a hatalmas szocialista országban már 1934-ben megismerkedtek a sportággal, csak ekkor, bő harminc évvel később írták ki az első szakszervezeti bajnokságot, amelyben nyolc együttes vetélkedett két csoportba osztva. Összesen mintegy 120 szovjet rögbicsapat működött, de a színvonalat még nem tartották kielégítőnek az országos bajnokság kiírásához.

1975-ben e napon az angol FA-kupa-döntőben a másodosztályú Fulham vette fel a küzdelmet egy másik londoni csapattal, a West Hammel. A viszonylag alacsony színvonalú találkozón – amely nyolc év után volt ismét fővárosi belharc (1967-ben Tottenham–Chelsea meccsre került sor) – a WHU elsősorban Brooking kiváló játékával, illetve a 21 éves Alan Taylor két góljával nyert 2–0-ra (a televíziós szakértő Bobby Charlton szerint a mérkőzés hőse a két találatán kívül nem csinált semmit – mi tesszük hozzá: a „kalapácsosok" szurkolói valószínűleg ennyivel is beérték tőle...). Egy másik 1966-os vb-hős, Bobby Moore ekkor még aktívan futballozott (a Fulhamben), és ekképp nyilatkozott a lefújás után: „Régi csapatom ellen furcsa érzés volt ilyen fontos mérkőzésen játszani. Még egy-két évig szeretném folytatni, aztán edző leszek."

1985-ben e napon a nagy presztízsű hagyományos warendorfi öttusaverseny zárásaként magyar győzelmek születtek: egyéniben Fábián László nyert, és mivel Mizsér Attila harmadik lett, Demeter József pedig nyolcadik, a mieink biztosan, 239 ponttal előzték meg csapatban a szovjeteket (akiknél szerepelt az utóbb három ötkarikás seregszemlén három különböző ország színeiben szerencsét próbáló Vahtang Jagorasvili is). Mizsér a mindent eldöntő utolsó szám előtt még le volt maradva a későbbi ezüstérmes szovjet Szidorov mögött, de remek futásával saját magán kívül együttesünket is élre röpítette. A három évvel később Szöulban olimpiai aranyérmes magyar csapat (Fábián és Mizsér melletti) harmadik tagja, a '88-as játékokon egyéniben is csúcsra érő Martinek János ezúttal csak a 30. helyen végzett.

1995-ben e napon jelent meg a hír, hogy az előző hétvégi Benfica–Sporting portugál futballrangadó után inzultus érte Claudio Caniggiát, a Benfica 28 éves argentin játékosát, akit kiállítottak a csapata által végül elvesztett bajnokin. A meccs után egy szűk utcán szurkolók egy csoportja felismerte a stadionból kiautózó vb-ezüstérmes labdarúgót, akit megállítottak és megdobáltak. A kövek és egyéb támadó-alkalmatosságok betörték a kocsiüveget, és a szilánkok két mély sebet is ejtettek a szőke hajú támadó fején.