Farkasával az afrikai felfalta a mezőnyt

A szezon hatodik futamát rendezték Monacóban, és már előtte is meglehetősen kiegyenlített küzdelem zajlott: az első öt versenyt négy különböző pilóta nyerte. A másodikat, majd a Tom Pryce borzalmas és morbid halálát hozó harmadikat egy-egy Ferrari (Carlos Reutemann, illetve Niki Lauda), a negyediket és az ötödiket pedig a következő esztendő legjobbjának bizonyuló lotusos Mario Andretti.

Az 1977-es nyitó viadalt szándékosan hagytuk ki a sorból, mert annak győztese igazi bravúrt hajtott végre. Egy bizonyos Walter Wolf nevű, osztrák származású kanadai olajmilliomos gondolt egyet, és beszállt a száguldó cirkuszba (évtizedekkel később érkező honfitársával, Dietrich Mateschitzcel ellentétben ő tisztán hobbiként ugrott fejest az F1-be, nem pedig a cégét „szerepeltette", s bár neki hamarabb jöttek a sikerek, mint a Red Bull-tulajnak, az energiaital-mágnás valószínűleg nagyobb eredményekre lehet büszke a Formula–1-ből, ha egyszer majd visszatekint). Első évében, 1976-ban Frank Williams istállójához csatlakozott, de csúnya, pont nélküli leszereplés lett a kísérletből.

Ekkor Wolf úr gondolt egyet, és 1977-re önállósult. Elhozta magával a kiváló tervezőt, Harvey Postlethwaite-et, aki megalkotta a főnökről elkeresztelt, Ford-Cosworth motorral hajtott Wolf nevű autót (pontosabban először annak első változatát, a WR1-et), valamint szerződtetett egy nagyszerű pilótát (és csakis egyet): a dél-afrikai Jody Schecktert, akinek a tyrrelles éveiből már volt három futamdiadala, valamint az első teljes idényéből, 1974-ből, illetve 1976-ból is egy-egy világbajnoki összetettbeli 3. helye!

Így indultak neki az idénynyitó Argentin Nagydíjnak, amelyen csodák csodájára a Wolf (magyarul ugyebár farkas) elhappolta a győzelmet a komplett mezőny elől! Ilyen debütálásra korábban csakis az Alfa Romeo, értelemszerűen az induló szezonban, továbbá 1954-ben a Mercedes ezüstnyila volt képes... A vb következő állomásain a fentebb mondottak szerint mások kerültek előtérbe, de Scheckter éllovasként érkezett Monte-Carlóba.

A hercegségben aztán az évad legértékesebb pole pozíciója az előtte folyamatosan pechszériával küzdő John Watsoné, a Bernie Ecclestone-féle Brabham pilótájáé lett, akinek csak meg kellett (volna) tartania a helyét, és arra építeni, hogy azon a pályán már akkor is szinte lehetetlennek számított előzni. Ám a mellőle induló dél-afrikai lehajrázta őt az első kanyarban, és most már Jody kezében volt a nagy lehetőség. Watson később a váltója miatt megint nem tudott végigmenni, így 1975 világbajnoka, a hatodik kockából startoló ferraris Lauda került Scheckter mögé.

Az 1976-ban a Nürburgringen szörnyen megégő – és az újabb vb-címét részben amiatt elbukó – osztrák folyamatosan tapadt a Wolfra „ágaskodó lovas" márkájú vörös kocsijával, ám az „állati erőviszonyok" megmaradtak a hagyományos keretek között, és a „Farkas" erősebbnek bizonyult – igaz, csak 0.89 mp-cel előbb ért célba (a többieket pedig mind legalább fél perccel később intették le).

Az újonc kanadai istálló tehát a legillusztrisabb GP-n aratta a második sikerét, és majd később a hazai nagydíján, Mosportban a harmadik is meglett, ám az idény eleji vezető szerepét nem tudta megtartani. Csapatban, ahol egyetlen autóval nehéz is lett volna élen zárni, a Wolf negyedikként végzett a nagy hármas (Ferrari, Lotus, McLaren) mögött, de csak hét pontra a másodiktól, míg egyéniben Schecktert kizárólag Lauda tudta megelőzni, aki ebben az évben a biztonságos futammásodik helyekre specializálódott (hat volt neki, szemben a fele annyi elsőségével).

Ami a folytatást illeti, a Wolf a következő esztendőben még be tudott gyűjteni egy-két dobogós helyet dél-afrikai ásza révén, de miután az távozott (és lett majd világbajnok a Ferrarival 1979-ben, a Schumacher-féle aranykorszak előtti utolsó maranellói „pilótakirályként"), a roppant gyengére sikerült újabb fejlesztésű autóval a '76-os bajnok James Hunt – aztán a szezon felétől a második idényét futó, '82-es vb-első Keke Rosberg – már nem volt képes elérni semmit. (A pilóták nevét látva tényleg a kocsiban lehetett a hiba...) A harmadik szezon után ezért a sértődött osztrák-kanadai „kalandor" fogta magát és feloszlatta a csapatát...

Visszatérve az 1977-es Monacói Nagydíjra: ezen a versenyen mutatkozott be Riccardo Patrese, aki Shadow-jával rögtön 9. tudott lenni (egyszer sokára pedig az élre állt a legtöbb nagydíjrészvétel örökranglistáján), míg a máig legendás emlékezetű Tyrrell P34-esek közül mindkettő idő előtt feladni kényszerült a körözést. Pedig hat kerekük ellenére nem bohócautók voltak ezek a (bizonyos vélemények szerint az F1 történetében a legradikálisabb) járgányok: 1976-ban és 1977-ben is több dobogós helyet szereztek, sőt az előbbi esztendőben kettős győzelmet arattak a Svéd GP-n.

Ezúttal, Monte-Carlóban pedig Ronnie Peterson a 4., Patrick Depailler a 8. helyről rajtolhatott, és a videónkon is látható francia olyannyira jól ismerte a pályát, hogy egy évvel később meg is nyerte a hercegségbeli száguldást – persze azt már egy (újra csak) négykerekű Tyrrell-lel...

1957-ben e napon válogatott labdarúgó-mérkőzésen Skócia 3:1-re legyőzte a világbajnoki címvédő Nyugat-Németországot, amelyből Siedl szépített a szigetországiak három találata (Collins 2, Mudin) után. Ezzel egy időben az angol liga idénybeli győztese, a Manchester United idegenben, Koppenhágában nyert 3:2-re Dánia nemzeti csapata ellen, míg városi vetélytársa, a City súlyos, 4:1-es verésbe szaladt bele Dortmundban, a szezon leendő német bajnokcsapatánál. Végül egy számunkra érdekesebben hangzó eredmény: New Yorkban egy helyi magyarokból álló vegyes csapat az ötvenes évek első felének egyik német sztáralakulatát, a Kaiserslauternt látta vendégül, és kapott ki tőle ugyancsak 4:1-re.

1967-ben e napon lehetett olvasni azt a hírt, hogy a nemzetközi futballéletben kedvezően fogadták a megállapodást, mely szerint a néhány napon belül sorra kerülő lisszaboni Inter–Celtic BEK-döntőn helyettesíteni lehet a kapust, amennyiben ez sérülés miatt szükségessé válik. Ennek értelmében a csapatok mérkőzés előtt leadott összeállításában 11 helyett már 12 név szerepelhetett. A finálét végül 2:1-re a skótok nyerték meg – kapuscserére pedig nem volt szükség.

1987-ben e napon az örményországi Cahkadzorban rendezett atlétikai versenyen egy egészen elképesztő és váratlan eredményt született: a szovjet színekben szereplő Robert Emmijan 886 centivel nyerte meg a távolugrást! Ez minden idők második legjobb kísérlete volt, vagyis nagyobb, mint a korszak sztáratlétája, Carl Lewis egyéni csúcsa (879) – valamint négy centire megközelítette a több mint húsz évig megdönthetetlen „űrbéli" világrekordot, Bob Beamonnak a mexikóvárosi olimpián 1968-ban (magaslaton) elért 890 centiméterét. Az Eb-győztes Emmijan egyébként előzőleg 861 cm-rel tartotta az Európa-csúcsot, és új eredményét azóta sem tudták felülmúlni kontinensünk atlétái... A legendás beamoni világrekord évei is meg voltak amúgy számlálva, hiszen négy esztendővel később, a tokiói vb-n Mike Powell 895 centire repült az aranyért, szűken megelőzve Lewist (891). Na, ezt az eredményt ugyancsak hiába üldözik a távolugrók bármely földrészen – immár 19 esztendeje!  

1997-ben e napon az új-zélandi emberjogi bizottság elutasította a kanadai Megan McKenna kérését, hogy érdekében a szervezet járjon közbe a Nemzetközi Labdarúgó-szövetségnél (FIFA). A hölgy azt szerette volna elérni, hogy futballozhasson a Massey Egyetem fiúcsapatában. A FIFA korábban eltiltotta az Új-Zélandon tanuló nőt, mert szabályai nem engedélyezik vegyes csapatok részvételét a tagországok hivatalos bajnokságaiban. McKenna és egyesülete az emberi jogok megsértésének és a női nem hátrányos megkülönböztetésének minősítette a FIFA döntését.

2007-ben e napon számolt be a Nemzeti Sport két ragyogó tengerentúli atlétikai eredményről. Carsonban az amerikai Tyson Gay – a megengedettnél erősebb hátszél mellett – 9.79 mp-cel nyert 100 méteren, azaz két századra megközelítette a jamaicai Asafa Powell két évvel korábbi (és 2006-ban kétszer is beállított) világcsúcsát. Ez utóbbi esztendőben Justin Gatlin is megfutotta a 9.77-et, ám őt nem sokkal később doppingolás miatt eltiltották, így az Egyesült Államokban nagy örömmel fogadták, hogy ismét van egy sprinterük, aki felveheti a versenyt Powell-lel. Igen ám, de az azóta már teljesen „kivirágzó" Gay hiába lett méltó ellenfele a jamaicainak, a karibi országból azóta berobbant Usain Bolt is, aki a két legrövidebb táv rekordját egészen elképesztő módon „felsrófolta"... Szintén három éve történt, hogy a brazíliai Belémben a hazai színekben versenyző Jadel Gregório 17.90 méterrel győzött hármasugrásban, ami hat év óta a legjobb teljesítmény volt ebben a számban. Igaz, hogy a világ legjobbja (az 1995-ből származó 18.29) ennél sokkal többnek tűnik, de a 17.90 a valaha elért legkiválóbb délelőtti teljesítmény, és az se semmi, amilyen körülmények között született: 37 fokos meleg és 50 százalékos páratartalom volt, amikor az ugrásra sor került!