Brutális brazil reváns a régi riválisnál

Földrészenként változó, hogy hol milyen ütemben zajlanak a labdarúgó-világbajnokság kvalifikációs küzdelmei. A 2010-es vb előtt – nem számítva a pótselejtezőre váró Új-Zélandot – leghamarabb Ázsiában jutottak el a végső fázisig, ahol pontosan egy éve, 2009. június 6-án kissé faramuci módon a japánok ünnepelhették meg elsőként a partraszállás napját – no nem Normandiában, hanem a távoli Üzbegisztánban, ahol egy másik szárazföld, Dél-Afrika meghódítására is esélyt kaptak 1–0-s sikerükkel. A távol-keletiek rettentő elszántan harcoltak, hogy zsinórban negyedszer is ott lehessenek a nagy seregszemlén: öt sárga és egy piros lapot szedtek össze Taskentben a szír Baszma játékvezetőtől. Viszont 2005-höz hasonlóan megint ők nyerték meg a gyorsasági különdíjat!

Néhány órával később követte őket az egyaránt Arábiában fellépő Ausztrália (a japánok csoportjának másik nagymenője), illetve a kettővel ezelőtti vb-n (hazai pályán...) elődöntős Dél-Korea is. Az ázsiai együttesként e sorozat keretében debütáló Socceroosnak megfelelt a döntetlen is Katarban (0–0), míg a másik ágon Pak Dzsi Szungék 2–0-ra diadalmaskodtak az Emírségekben.

Mellettük északi, kommunista testvéreik és a szaúdiak vetélkedtek a másik továbbjutó pozícióért, amelyet később a KNDK legjobbjai vívtak ki – soha annyi koreai futballista nem szerepelt még vb-n, mint majd ezúttal fog (csak győzzünk kiigazodni a sok Kim és Li között – mindkettőből több mint tízen lesznek ott a tornán...).

Európában hosszabb „akadálypályán" kell megfelelni a kvótáért, ezért itt csak egészen jó mérleggel lehet annyira hamar hátradőlni, hogy már az őszre se maradjon tét valamely együttes számára. Három klasszis csapat is hatból hat sikerrel állt e játéknap után, de míg az ezúttal pihenő Európa-bajnok spanyolok, illetve a Fabio Capellótól szárnyra kapó, Kazahsztánban nyögvenyelős kezdés után (Barry, Heskey, Rooney és Lampard révén) 4–0-ra felülkerekedő angolok ennyitől még nem váltak behozhatatlanná – a létszám és a riválisok szereplése miatt –, addig a hollandok igen.

Tökéletesen bejött ugyanis Bert van Marwijk váratlan húzása. A tegnap óta általunk is jól megismert(...) oranje szövetségi kapitánya úgy döntött, hogy Huntelaar nagyszerű formája ellenére is maradjon csak a kispadon, és inkább Van der Vaart kezdjen. A Real Madrid középpályásának szánta az összekötő kapocs szerepét De Jong, Van Bommel és a csatársor között – márpedig ők hárman (kiegészülve a támadó Kuyttel) 16 perc alatt eldöntötték a reykjavíki mérkőzést, és ezzel a csoportelsőség sorsát.

A házigazda izlandiak tüze túl sokáig szunnyadt, és mire a 87. percben Sigurdsson szépítő góljával kitörtek (szorult helyzetükből), már késő volt, hogy elhomályosítsák a németalföldiek derűjét és kilátásait, s megakadályozzák, hogy immár 11 (!) ponttal vezető vendégeik elrepülhessenek – előbb haza, majd most a vb-re.

Földrészünkről érdemes még kiemelni Szlovákia győzelmét San Marino felett, amely nem egyedül a különbség (7–0) miatt volt meglepő, hanem hogy északi szomszédaink átvették vele az első helyet csoportjukban. Mint azóta kiderült, remekül éltek azzal a ritka adománnyal, hogy igazi nagyágyúk helyett az észak-írekkel és három szláv rokonnép – korántsem verhetetlen – csapatával (Csehország, Lengyelország, Szlovénia) kellett megvívniuk történetük első önálló világversenyes szerepléséért.

Ami a mieinket illeti, Magyarország már túl volt a két könnyű ellenfél (Albánia, Málta) elleni négy kötelező(?) diadalán, és számszakilag nézve elég jó helyről várhatta az őszi kemény erőpróbákat. E hétvégére csak a drukkolás maradt, de az nem ment valami jól: Tiranában még a 92. percben is döntetlenre állt az albán–portugál meccs, amikor Bruno Alves megmentette a látogatók reményeit (1–2) – glóbuszunk számottevő része (plusz az afrikai rendezők, szponzorok, na meg a FIFA) áldotta a hátvéd nevét, hogy az egyik legpiacképesebb futballsztár, Cristiano Ronaldo személyesen is emelheti hamarosan a világbajnokság fényét.

A másik találkozó, a skandináv rangadó is balul sült el, elsősorban persze a közvetlenül érintett svédeknek, akik Ibrahimovic, Henrik Larsson csatársoruk dacára is képtelenek voltak bepréselni egyetlen gólt a Stockholmban vizitáló dánok kapujába, pedig Källström még tizenegyest is rúghatott. Kahlenberg egy ijesztő védelmi hibasorozat után betalált Isaksson kapujába, és mivel az Olsen-banda kibekkelte a hátralevő 68 percet, Dánia nagyon jó helyzetbe került (miközben nekünk a döntetlen lett volna a legkedvezőbb kimenetel).

És akkor az ígért távoli csemegéről. Az össz-délamerikai gigamezőnyben második helyen álló brazilok úgy mentek a hárommal hátrébb – tehát már nem egyenes kijutást érő pozícióban – található Uruguayhoz, hogy még sohasem nyertek vb-selejtezőt Montevideóban. Ennél a párharcnál kevés nagyobb hagyományú vetélkedés van a világon, különösen amióta az uruk 1950-ben a döntő meccsen elorozták (2:1-gyel) a braziloknak „járó" vb-aranyérmet a riói Maracanából.

Bár a selecaót azóta már ötször is megkoronázták, míg sokszorosan kisebb (területű és lakosságú) szomszédaik leragadtak ennél a bizonyos második trófeájuknál, a felek máig úgy élik meg minden egyes randevújukat, mint amely életről-halálról szól. „Az összes uruguayi kisgyereknek kötelező feladat, és sohasem múló élmény megtekinteni az 1950-es mérkőzés fellelhető filmkockáit" – érzékeltette az iméntieket Abreu, az uruk csatára.

Aztán a Centenario Stadionban hiába állt csatasorba az aranycipős, no meg spanyol gólkirály Forlán is, és hiába lépte át időnként a sportszerűség határát a házigazda válogatott, senki és semmi nem tudta feltartóztatni a brazilokat. Míg a helyiek őket, ők a gólokat rugdosták, és mivel időközben az addigi éllovas Paraguay elhasalt otthon Chile ellen, Dunga alakulata – immár stabilan Ronaldo és Ronaldinho nélkül – élre állt a Daniel Alves, Juan, Luís Fabiano és Kaká találatával kivívott 4–0-s siker révén. (1976 után győztek újra ebben a párosításban, aminek értékéből az sem vont le, hogy az első két góljukat közepes képességű európai kapus aligha nyelte volna be...).

Azóta tudjuk, hogy pótselejtezőn végül az uruguayiak is kijutottak Dél-Afrikába, és mialatt Brazília az egyik fő favorit, nekik az a megtisztelő feladat jutott, hogy már a nyitó napon, jövő pénteken megmutassák magukat Franciaország ellen.

1949-ben e napon a Pünkösdi Torna döntőjében (ekkor még nem szüntette meg ezt a vallási gyökerű ünnepet a Rákosi-rezsim...) a Ferencváros 4:3-ra legyőzte az Üllői úton az Újpestet. A Népszava serlegéért rendezett mérkőzésen a Fradi félelmetes csatársorral állt ki (Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor), és Mészáros kivételével valamennyien be is találtak egyszer, míg a negyedik gólt a jobbhátvéd Rudas jegyezte. A liláktól Várnai egyszer, Szusza kétszer volt eredményes – utóbbi ezzel kiharcolta a helyét Sebes Gusztáv olaszok ellen készülő keretében (amely még csak kicsit hasonlított a hamarosan megszülető Aranycsapathoz). A Megyeri úti válogatott találkozó aztán hat nappal később 1:1-gyel zárult, a mieink gólját Deák szerezte, de a Szusza, Puskás balszárny nem vált be – előbbi valójában jobbösszekötő volt, Öcsi pedig eggyel beljebb mozgott (volna) otthonosan. 

1969-ben e napon derült ki, hogy az előző esztendőben Magyarország a hetedik legeredményesebb sportnemzet volt kontinensünkön. A francia L'Équipe sportlap ugyanis minden évben sportáganként rangsorolta az egyes európai országokat a legjelentősebb nemzetközi eseményeken elért eredményeik alapján. Az egyes részpontszámok összesítése után alakult ki a végleges lista, amelynek élén a Szovjetunió végzett, míg mögötte NSZK, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, NDK, Magyarország, Lengyelország, Csehszlovákia, Románia volt a sorrend. Jól megfigyelhető, hogy a szocialista tömb tagjai már ekkoriban is túlsúlyban voltak az államilag támogatott élsportjuk révén, ugyanakkor az NDK-ban még nem indult be az a tömeges (szervezett doppingolással megtámogatott...) elitképzés, melynek révén versenyzői a legszűkebb élmezőnybe kerültek majd az olimpiai vetélkedésben. Az első helyért járó trófeát egyébként a párizsi újság szerkesztőségében e napon adták át a szovjet nagykövetség képviselőjének.  

1979-ben e napon két, a száguldáshoz kötődő érdekes hír is megjelent a Népsportban. A Watkins Glen-i sportautóversenyen az amerikai filmcsillag, Paul Newman két futamban is győzött, a „C és B kategóriájú" viadalon is a leggyorsabbnak bizonyult Datsun típusú gépével. (Szenvedélye amúgy nem merült ki csak a vezetésben, hiszen később sikeres csapatot működtetett az IndyCar-sorozatban.) A neves Formula–1-es pilóta, a francia Patrick Depailler pedig sárkányrepülés közben bukott, kezét és lábát törte, és súlyos sérülései miatt az idény hátralévő részében már nem indulhatott F1-es nagydíjakon, holott éppen bő egy hónappal korábban aratta pályafutása második diadalát a Ligier-vel. Ez gyakorlatilag a karrierje végét is jelentette, hiszen 1980-ban már pontot sem szerzett, sőt egyetlen befejezett futama sem volt az akkoriban újjáalakult Alfa Romeo-istálló megbízhatatlan autóival (majd augusztusba tesztelés közben halálos balesetet szenvedett).

1989-ben e napon eldőlt, hogy az alaszkai Anchorage, a coloradói Denver és a nevadai Reno hiába igyekezett, az Egyesült Államok Olimpiai Bizottsága Salt Lake Citynek szavazott bizalmat, így az amerikai jelentkezők közül Utah állam fővárosa pályázhatott az 1998-as téli játékok házgazdai szerepére. Az előkészítő bizottság vezetője, Tom Welch felettébb derűlátóan nyilatkozott: két évig tartó tökéletes felkészülés, majd remek esély a NOB pozitív döntésére – vélte. A sportvezető úgy ítélte, az európai kandidálók hátrányban voltak, mivel a soron következő két seregszemlének a mi kontinensünk adott otthont (1992: Albertville; 1994: Lillehammer), ezért igazából csak Naganót kellett felülmúlniuk. Logikus gondolatmenetével végül is igaza lett, ám a japán jelentkező szoros küzdelemben, 46–42-es szavazataránnyal megelőzte őket. Az amerikaiaknak pedig 2002-ig várniuk kellett a rendezésre, melynek jogát 1995-ben, éppen Budapesten nyerték el – csak éppen Welchék a korabeli szokásoknak megfelelően (sőt: azok mértékét még fokozva) némi személyre szóló meggyőzéssel segítettek rá, hogy a NOB tagjai rájuk voksoljanak. Az amúgy remekül lebonyolított Salt Lake City-i esemény volt ugyanis az az olimpia, amelynek kapcsán 1998 decemberében kipattant az ötkarikás játékok odaítélését övező korrupciós botrány. A szervezet ennek nyomán változtatta meg a pályázó városok szemlézésének és elbírálásának máig érvényes rendszerét, csökkentve ezáltal a vesztegetések veszélyét.

1999-ben e napon, másfél évvel azután, hogy a világranglista 122. helyéig „süllyedt", megnyerte a Roland Garros küzdelmeit Andre Agassi. Ezzel ő lett az ötödik olyan teniszező, aki mind a négy Grand Slam-tornán diadalmaskodni tudott (azóta már csatlakozott hozzá Roger Federer is). A szédületesen nagy feltámadáshoz, amely az egykori „Paradicsommadárnak" a negyedik GS-diadala volt (az elsőt még 1992-ben, Wimbledonban aratta), Andrej Medvegyevet kellett felülmúlnia – ám hiába volt az ukrán a sportág addigi történetének legalacsonyabban jegyzett (100. a ranglistán) versenyzője, aki bejutott a párizsi fináléba, így is úgy tűnt, hogy Pete Sampras második körbeli kiejtése után a másik nagy egyéniséget sem kíméli majd, hiszen az első két szettet simán, 6:1, 6:2-re megnyerte. Az amerikai innen állt fel, és fordított 6:4, 6:3, 6:4-gyel. Ő egyébként ezután még további négy Grand Slam-viadalon zárt az élen, míg Medvegyevnek ez sohasem jött végül össze.