Nyilasi tíz év után felemelte a Fradit

A Magyar Kupa 1990–91-es kiírásának elődöntőjében két másodosztályú csapat keresztezte az élvonalbeli ellenfelek útját. A Paksi Atom azonban 4–1-re kikapott az Üllői úton, így a fővárosiak nagyon magabiztosan, egyszersmind túlzottan kényelmesen játszottak a Tolna megyei visszavágón. Ennek következtében a paksiak megérdemelten nyertek 2–1-re, másrészt a Fradi – 5–3-as összesítéssel – ugyancsak nem érdemtelenül lépett tovább a fináléba.

Eközben a másik ágon a Vác ugyanezzel addigi történetének legnagyobb sikerét érte el – a publikum mégis végig tüntetett, végig elégedetlenkedett. Mégpedig azért, mert a szezon meglepetéscsapata nem volt igazán jó formában, és a Kazincbarcika ellen sem futballozott jól – ha nem Koszta áll a kapuban, másképp is végződhetett volna... A mérkőzés döntő részében ugyanis a lőtt góljai számával az NB II-ből kiemelkedő vendég kiscsapat volt fölényben, és kapura is veszélyesebbnek bizonyult. Nem tudott viszont gólt szerezni, ezért a váciakat a borsodi odavágó 1–0-s sikere továbbjuttatta.

Viszont mielőtt visszatértek volna a keleti országrészbe, az 1991. június 18-i diósgyőri finálét megvívni, mindkét érdekeltre várt még a bajnoki záró forduló. Ebben a Vác 0–0-ra végzett Pécsett, így nem sikerült megelőznie a baranyaiakat és fellépnie a dobogóra, míg az FTC egy igen színvonaltalan találkozón Dzurják „Csöpi” 87. percben szerzett góljával 1–0-ra megverte a IX. kerületbe látogató Vasast – amely könnyen bajba kerülhetett volna, ha a Szeged ugyanakkor nem 4–1-re, hanem négy találat különbséggel múlja felül az ETO-t (így ugyanis az angyalföldiek ha csupán több lőtt góllal is, de megúszták az osztályozót...).

A Ferencváros és a Vác mindkétszer döntetlent játszott egymással a bajnokság keretében, ez tehát nem tett köztük különbséget. Hiányzók is egyformán voltak: a zöld-fehéreknél például az utolsó héten megsérült Keller és Báder is, míg a Duna-partiaknál Feketét, Talapát, Nagy Tibort, Csimát, valamint Zombori Andrást (aki hosszú évek óta a Nemzeti Sport futballszakírója) kellett nélkülözni.

És végül a motivációt is hasonló gyakorlati megfontolások befolyásolhatták, mivel mindkét gárda kivívta már a nemzetközi kupaszereplés jogát („mázsás kő gördült le a szívemről a pécsi mérkőzés után" – mondta Csank mester, hiszen ha ott nem tudnak pontot szerezni, a Tatabányán 3–3-on ragadó Veszprém még kiszoríthatta volna őket az európai porondról), és most egyaránt azon ment a feleknél a dilemmázás, hogy vajon jobban járnának-e a KEK-részvétellel, mint a már zsebben lévő UEFA-kupa-indulással. Végül persze arra lyukadtak ki a megkérdezettek, hogy az MK-t megnyerni mégiscsak dicsőség.

„Jó és friss lesz a Fradi a döntőben" – ígérte meg közvetlenül az NB I-es zárás után Pintér Attila csapatkapitány. Egyértelmű, hogy az utolsó tétmérkőzésére alaposan rákészült a Ferencváros, amely még elemeiben sem nagyon hasonlított arra az együttesre, amely a Paks, majd a Vasas ellen futballozott az előző héten. Az összeállítás a következő volt: Balogh – Limperger, Pintér, Telek – Páling, Topor (Fischer, 85.), Vanicsek, Patkós (Szekeres T., 23.) – Naszer, Dzurják, Keresztúri. A Vácé pedig: Koszta – Bánföldi, Kosztolnik, Sándor N. (Kerekes Cs., 63.), Szalai – Zirko, Gyimesi, Víg, Romanek – Füle, Répási.

Néhány veszélyes lövéssel gyorsan letette névjegyét az FTC, amely gyorsabb volt, mint az egyébként lelkes és harcos ellenfele. A csapat átvészelte azt a rövid sokkot, amelyet a 21. percben megsérülő Patkós Csaba esete okozott (a középpályásért mentőautó érkezett, hogy kórházba szállítsa, de szerencsére nem törött el semmije, csak a bőr repedt fel a sípcsontján – a meccs végén már csatlakozhatott is társaihoz), és hamarosan meg is szerezte a vezetést: a 27. percben a bal oldalon felfutó Telek a tizenhatos sarkától középre adott, Koszta és Szalai egymásra várt, a labda pedig elment közöttük és a jobbösszekötő helyén érkező Naszer az ötösről a kapu bal oldalába lőtt.

Ezután is a Fradi maradt aktívabb, többet kezdeményezett, és végig irányított. A Vác visszafogottabbnak, bátortalanabbnak és ötlettelenebbnek tűnt, akciói nem sok veszélyt jelentettek, inkább csak védekezett. A Csank-csapat úgy gondolta, hogy a rohanó Fradit talán sikerül kicsalogatnia, és akkor hatásos fegyver lehet a kontrázás. Aztán a második félidőben az idő teltével egyre inkább érezte, hogy ezzel a játékfelfogással nem tud egyenlíteni, így már bátrabban támadott.

Csakhogy az Izzó későn ocsúdott, és erre rá is fizetett (ráadásul ha előbb próbál meg javítani, talán még izgalmasabb lehetett volna a Magyar Kupa döntője). A viharos végjáték alatt – amelyet a néhány percig zuhogó eső „festett alá" – Nyilasi Tibor alig bírta idegekkel, a partvonal mellett toporogva várta a hármas sípszót. Amikor aztán a bíró lefújta a mérkőzést, a kupagyőztes játékosai a nézők közé dobálták a mezüket (utóbbiak nagy része meg is érdemelte a köszönetnyilvánítást a buzdításért, ellentétben azzal a tizennyolc „drukkerrel", akit a délután folyamán garázdaságért állítottak elő).

Miután a zöld-fehér játékosok (nem egykönnyen...) befejezték az örömtáncot a gyepen és a salakon, szép lassan csak-csak besétáltak az öltözőbe. A gólszerző Naszer Buis (vagy ahogy az azon a nyáron Franciaországba igazoló algériai légióst annak idején az újságok írták: Nacer Bouiche) markolta a kupát, és Dzurjáknak meg Pintérnek nem kis munkájába került, hogy kicsavarják a kezéből. Azonnal a csap alá tették, s miután már ivásra alkalmassá vált a serleg, csupán akkor döbbentek rá a keserű igazságra: nincs pezsgő... Miután pedig a fiatalabbakat a büfébe menesztették, hogy íziben hozzanak annyi nedűt, amennyit találnak, a többiek, szeretetüktől vezérelve, Balogh Tamás kapust paskolták, ahol csak érték, ekképp hálálkodva bemutatott bravúrjaiért.

„Gratulálok a Ferencvárosnak a kupagyőzelemhez, de nagyon sajnálom, hogy a második félidőben három ziccert is kihagytunk. Nem vallottunk szégyent" – nyilatkozta Csank János, az előző évben még a kiesés ellen küzdő Vác mestere, akivel az együttes története legnagyobb sikereit elérte aztán: még kétszer jutottak el az MK-fináléig (tovább viszont egyszer sem...), míg az élvonalban előbb kétszer másodikak lettek (s léphettek így ki ismét a nemzetközi színtérre), majd 1994-ben bajnoki címmel koronázták meg a kilencvenes évek eleji aranykorszakukat.

„Azt hiszem, kevés nagyobb öröm érheti az embert, mint az, hogy edzősége első esztendejében ezüstérmet szerez a csapattal és megnyeri a Magyar Kupát" – értékelt tömören Nyilasi Tibor, akit bizony az előző hetekben sok inzultus ért: rajta (is) kérték számon az FTC tavasz végi kudarcait (melyekkel összefüggésben – ekkor még – a Mezey György-edzette Honvéd lett a bajnok).

Ami tény: tíz évvel előző trófeája, az 1981-es bajnoki elsőség után a Fradi rászolgált a kupagyőzelemre, hiszen minden csapatrészében jobb volt a Vácnál – jobban védekezett, erőszakosabban futballozott, bátrabban megharcolt a labdákért. És nem utolsósorban értékesítette az egyik helyzetét... A következő szezonban pedig már az NB I trónját is megszerezte, majd (hogy csak a Nyilasi-érát említsük) 1993-ban és 1994-ben újra diadalmaskodott a kupában.

1931-ben e napon harmadik meccsét is megnyerte az Erdélyben túrázó Hungária. A budapesti nagycsapat előzőleg Aradon győzött 3:0-ra, majd Kolozsváron az Universitatea játékosaival megerősített KAC ellen 6:1-re. Ezúttal Nagyváradon lépett fel, és bizony a leendő (1944-es) magyar bajnokcsapattal már alaposan megszenvedett, csupán 4:3-ra kerekedett felül. A kék-fehéreknél mesterhármast ért el a helyi születésű Barátky Gyula, aki a magyar válogatottban kilencszer, később pedig a románban hússzor szerepelt, és akit a találkozó végén a vállán vitt le a pályáról a közönség. A NAC egyik gólszerzője pedig a még fiatalabb Bodola Gyula volt, aki – szintén két világbajnokságot megjárva – 48 román válogatottságig jutott (s közben 30 gólt rúgott!), majd a negyvenes években 13-szor a magyar nemzeti tizenegy mezét is magára öltötte (4 találattal)... A túra befejező állomásán aztán a kolozsvári románság alakulatával (Universitatea) csapott össze a vendég magyar együttes, és – kissé már tartalékosan, kissé már fáradtan – csak 1:1-re volt képes az időnként fölénybe is kerülő házigazdával szemben.

1941-ben e napon az MLSZ elnöksége kihirdette a katasztrofális vereséggel (0:7) záruló április 6-i kölni német–magyar válogatott mérkőzés (amellyel az adott napon részletesen foglalkoztunk rovatunkban) nyomán indított fegyelmi eljárás ítéletét. Eszerint Kiszely István játékost hat hónapra eltiltották és 200 pengőre megbírságolták, amiért a meccs előtti napokban nemcsak kimaradt éjszakára, de verekedésbe is keveredett, amelynek során megkéselték, így sérülése miatt nehéz helyzetbe hozta az emiatt (is) kísérleti összeállításra kényszerülő csapatunkat. Sárosi Béla, az „elítéltek" talán legnevesebbje szigorú dorgálásban részesült, amiért a találkozón felületes és a gárda egységét sok tekintetben megbontó módon játszott (nem fejtette ki teljes tudását, nem tartotta be a taktikai utasításokat), illetve a szövetségi kapitánnyal szemben sértő magatartást tanúsított. Lázár Gyula és Polgár Gyula egyaránt az összecsapást megelőző napokbeli kimaradásáért kapott dorgálást, míg Dimény Lajos edző azért, mert nem mindenben alkalmazkodott Fábián József szövetségi kapitány intézkedéseihez, munkakörét unottan, fásultan, látszólagos nemtörődömséggel végezte. Korányi Lajos labdarúgót felmentették.

1961-ben e napon eldőlt a labdarúgó NB I aranyérmének sorsa: az utolsóelőtti fordulóban Illovszky Rudolf együttese, az éllovas Vasas megnyerte a saját mérkőzését (Machos kettő és Mészöly egy góljával 3:2-re az alsóházi Pécs otthonában), miközben üldözője, az Újpest (Göröccsel, Káposztával, Sóvárival, Várhidival – az utóbbi kettő szerezte a lilák góljait) 4:2-re kikapott a középmezőnybeli Szeged vendégeként. Így az angyalföldiek behozhatatlan előnyre tettek szert. A nap meglepetésének számított, hogy a Ferencváros 2:1-re alulmaradt a búcsúzó Debrecennél, és az MTK hazai 2:0-s veresége sem volt papírforma a Tatabánya ellen.

1981-ben e napon jelent meg a Vasas SC nyári műsorfüzete, amelyben közölték az egyesület szurkolótáborának véleményét összegezve kiszámolt végeredményt, miszerint a piros-kékek híveinek szavazata szerint ki volt az akkor 70 éves angyalföldi klub történetének legjobb sportolója. Az élen nagy fölénnyel a kétszeres olimpiai bajnok Kozma „Pici" István végzett, megelőzve az ugyancsak ötkarikás, világ- és Európa-bajnok másik birkózót, Hegedüs Csabát, illetve a kalapácsvetésben olimpiai aranyérmes Németh Imrét.

2001-ben e napon tartotta búcsú-sajtótájékoztatóját a román labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya, Bölöni László. A sajtót rövid pórázon tartó erdélyi szakember fontosnak érezte, hogy legalább az elköszönés pillanataiban közlékenyebb legyen a megszokottnál. A kispadon először a francia Nancynál bizonyító edző elmondta például, hogy érkezésekor 2000-ben igencsak képlékeny helyzetet talált a szövetségben, és míg a válogatotton belül a játékosokkal sikerült rendeznie az ügyeket, addig az FRF vezetőivel nem – ezért is fogadta el a portugál Sporting CP ajánlatát. A magyar tréner végül rendezte az idő előtti távozása miatt felvetődő vitás kérdéseket Mircea Sandu elnökkel, s eszerint honoráriuma egy részét vissza kellett fizetnie a szerződés felbontásáért. Bölöni új lisszaboni klubjánál aztán rögtön az első idényében bajnokságot és kupát nyert, de ugyancsak érdemeként szokták emlegetni, hogy néhány más fiatal tehetséggel (mint például Ricardo Quaresma és Hugo Viana) együtt ő vitte fel a Sporting első csapatához az azóta globális megasztárrá fejlődő Cristiano Ronaldót is.