Semmi kétség, a világ legjobbjai voltunk

Elöljáróban arról, mi támasztja alá az iménti megállapítást. Ezekben a hetekben is látjuk, hogy minden más (sport)eseménynél nagyobb érdeklődést vált ki bolygónk egészén a futball-vb, amely a játék ünnepén túl a nemzeteknek is amolyan közös fesztiválja. Hiszen a műélvezet mellett a torna rendkívül koncentráltan egyazon vetélkedésre, ugyanazokra a szereplőkre irányítja a figyelmet – ráadásul hatalmas médiaháttérrel megtámogatva.

Ezért a helyszíneken kívül a tévék és kivetítők előtt is óriási a felhajtás, járjunk szinte bárhol. Az olimpiákon viszont elsősorban egyének versengenek, és azok is „szanaszét", különböző sportágakra tagolva – az egészből mindenütt más-más csapódik le. Legnagyobb ötkarikás bajnokainkat épp ezért messze nem ismerik (el) annyira, mintha fociban ér(t)ünk el valamit.

A labdarúgáson belül pedig értelemszerű a választás, mivel az 1938-as vb-ezüstérmünket kisebb mezőnyben, kevésbé globális tálalás mellett szereztük, ráadásul legyőzőink megérdemelték a sikerüket. Az Aranycsapat pedig hiába nyert olimpiát és vert meg rengeteg riválist, ezek csak barátságos meccsek voltak, beleértve az '53-as „Évszázad mérkőzését is". A vb azonban akkor is vb volt, és tán nem is hinnénk, hogy televíziók – vagyis a részt vevő csapatok és sztárok alaposabb, vizuális szintű ismerete – nélkül is mennyire foglalkoztatta ez az embereket. Nem új dologról van tehát szó, a futball már több mint száz éve elképesztően népszerű. Az 1954-es vb-n pedig a magyar válogatott a teljesítményével végképp lenyűgözte a közvéleményt és örökre belépett a legendák sorába!

A várakozások

Svájcban a mieink négy találkozón 25:7-es gólaránnyal érkeztek meg a július 4-i fináléba. Ilyen erős mezőnyű torna korábban még nem volt – az európaiak zöme nem kelt át Dél-Amerikába, onnan pedig a fénykorát élő Uruguay nem jött át emide, de Anglia is csak most másodszor indult –, ezért hazánkban is átérezték az emberek, hogy már a döntőbe jutás is mekkora dicsőség. Ahogy a végső nagy nap beharangozójában is olvasni lehetett, már a londoni 6:3 idején is a majdani berni összecsapás sejlett fel a távolban, és „akár kimondták, akár nem, a magyar válogatott előtt ez a cél lebegett, amelyet annyi siker után még el kell érni".

Ehhez azonban felül kellett múlni a legerősebb ellenfeleket, az előző vb két tengerentúli döntősét. Az Aranycsapat meg is tette, két, egyaránt 4:2-re megnyert gigászi csatában eltakarította az útból Brazíliát és Uruguayt is (az előbbieket egy híresen kemény, sőt durvaságba hajló botrányos meccsen, a címvédőt pedig a négy között hosszabbításban – sajnos sokba került még nekünk ez a két hősies helytállás...), amiért egy neves angol szakíró szerint hálás lehetett Európa, hiszen tulajdonképpen a mi együttesünk hozta vissza kontinensünkre a Rimet-kupát. A végén ugyanis a szintén a földrészünket képviselő Nyugat-Németország következett.

Az NSZK a csoportkörben még nem mutatta a valós tudását, nem igazolta azokat a nagyszerű eredményeket, melyeket a megelőző időszakban elért. Aztán azonban két olyan értékes győzelmet aratott, amely kivívta a szakemberek elismerését, egyúttal lázba hozta hazai közvéleményét. Mi a rajt előtt eredetileg az osztrákoktól féltünk a legjobban, erre a negyeddöntőben a tehetséges jugoszlávokat kiejtő németek az aranymérkőzés küszöbén megsemmisítő fölénnyel 6:1-re kiütötték Ausztriát...

Ők időzítették legjobban a formájukat: a kifogástalan erőnlét mellett igen szellemesen, ötletesen és sok meglepő húzással is futballoztak (leszámítva a magyarok elleni első erőpróbát, amikor tartalékosan-tartalékolva álltak ki), csatáraik pedig nagyszerűen alkalmazták a helycserés, korszerű, sok mozgásos támadójátékot. (Azaz már akkor sem volt kristálytisztán érvényes az a  vélemény, ahogy Dél-Afrikában fokozottan kiderült, hogy csak ötlettelen zakatolásra lennének képesek...)

Ezenkívül szokásos alaposságukkal készültek a „visszavágóra", kielemezték az addigi mérkőzéseink tapasztalatait, továbbá hatalmas becsvágy is tüzelte őket – amit csak növelt az a mintegy 30 ezer szurkolójuk, aki átkelt a határokon, hogy a helyszínen szurkolhasson. Sőt egyre többen most már – a részvétel örömén túllépve – direkt győzelmet is vártak (el) a nationaleftől; Németországban el is halasztottak mindenfajta egyéb sportrendezvényt, hogy mindenki rádión követhesse a döntőt.

Vittorio Pozzo, az olaszok legendás, kétszeres világbajnok exkapitánya azt mondta, együttesünk kimagaslik a mezőnyből, és a nemzetközi sajtó általában is Magyarországot tartotta esélyesebbnek, de azzal, hogy csapatunk nem mehet biztosra. Itthon persze óriási volt a várakozás: a pályaudvarokon, számos kórházban, szinte valamennyi italboltban, étteremben, cukrászdában és szórakozóhelyen, a strandokon és több fővárosi fürdőben, sőt nem egy városban a forgalmasabb tereken is lehetővé tették, hogy az emberek hallgathassák a közvetítést, míg a kisebb vasútállomásokon, a mozielőadások szünetében és azokban az üzemekben, ahol vasárnap is műszak volt, bemondták az állást.

A kezdés előtt a legfőbb kérdés Puskás játéka volt. A 8:3-as (megtévesztő...) csoportbeli diadalunk során Liebrich által lerúgott balösszekötőt megvizsgálta a stáb a meccs napjának délelőttjén, és ő határozottan vállalta a játékot – noha előző nap még nem tagadta, hogy ha ráhelyezi a testsúlyát vagy hirtelen rajtoláskor és irányváltáskor még belenyillalt a fájdalom a bokájába. Mindenki nagy reményeket fűzött a visszatéréséhez, mert bár a dél-amerikai favoritokat nélküle is felülmúltuk, azokon a meccseken inkább védelem tűnt ki, és csak időnként fordultak elő azok a villanásszerű, kiszámíthatatlan támadások, amelyek a magyar csatársort híresé tették. A csapattól azt a sokrétű, ellenállhatatlan futballt várták újra, amelyet fél esztendővel korábban a Wembleyben „forradalmi bemutatónak" neveztek el.

A mérkőzés

Már a meccs napjára virradó éjjel esni kezdett az eső, és estig sem állt el. Vigasztalanul szürke volt minden, a nézők nagy része (köztük Sepp Blatter, a FIFA mostani elnöke) ernyő alatt vagy esőkabátban foglalt helyet a Wankdorf Stadion lelátóján. Ennek a legtöbb német szakember örült: azt tippelték, hogy a nedves gyep a jobb erőnlétű(nek vélt) övéiknek kedvez majd, egyúttal meggátolja a magyarok (Bázelben a 8:3 során megtapasztalt) technikai fölényének teljes érvényesülését. A felsorakozás után együttesünk tagjai kiintettek a nézőtéren tartózkodó hozzátartozóiknak, akik kis zászlócskákkal integettek vissza – a riválisért szorító tömegben szinte elveszett a magyar miniküldöttség, amely előző este érkezett meg Svájcba.

Az összeállításokat sokan ismerik, de azért emlékeztetőül: Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Czibor, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Tóth M., illetve Turek – Posipal, Liebrich, Kohlmeyer – Eckel, Mai – Rahn, Morlock, O. Walter, F. Walter, Schäfer. Azaz Sebes Gusztáv kísérletezett: Budai II helyére átvitte Czibort, míg a balszélre (inkább védekező feladattal) Tóth Mihályt tette be. Úgy indokolt, hogy Czibor voltaképpen jobblábas, azaz jól megél majd a lassú Kohlmeyer mellett. Puskáson kívül amúgy Bozsik sem volt százszázalékos állapotban. A kapitány a következő szavakkal engedte útjukra tanítványait: „Jobbak vagyunk ellenfelünknél, ezt nemcsak mi, hanem az egész világsajtó írja, ez azonban még nem jelent győzelmet is. Azt szívvel-lélekkel kell kiharcolni, mint az eddigi mérkőzéseken."

Rettentő csúszós volt a pálya talaja, a játékosok nagyokat bukdácsoltak rajta, míg a labda földre érkezéskor mindig erősen megugrott – sok hiba fordult elő. Ennek ellenére, vagy éppen emiatt tíz perc alatt két gólt is rúgtunk! A 7. percben Puskás talált be nyolc méterről, majd mindjárt a 9. percben a kapus kezéből kicsúszó labdát a szemfüles Czibor gurította három méterről a hálóba. 2:0 ide! A németek azonban (természetesen...) nem adták fel, és gyorsan meglett a jutalmuk: a 11. percben Morlock közvetlen közelről rúgta a szépítő gólt.

Hullámzó volt a játék, és sajnos a 18. percben egyenlített az NSZK: egy szöglet után Grosics fölött átszállt a labda, amelyet lepattanása után Rahn az ötös túlsó sarkáról, kapásból lőtt a kapuba – 2:2! Ellenfelünk tagjai minden labdán rajta voltak, védőik rendre szerelni tudták csatárainkat, és időnként viharos ellentámadásokat vezetek. A 37. percben viszont Kocsis ugrott ki, nagy helyzetbe került, de Fritz Walter a tizenhatoson belül elhúzta a lábát – a játékvezető azonban továbbot intett.

A szünet és a csuromvizes mezek kölcsönöse lecserélése után váltakozó támadások folytak, aztán kihagyott nagy magyar helyzetek következtek: Tóth lövésénél Kohlmeyer a gólvonalról vágta ki a labdát, majd nem sokkal később Kocsis három méterről a lécre fejelt. A második félidő második felében a német játékosok óriási elánnal küzdöttek és szinte lélegzethez sem engedték jutni a mieinket. Többet és veszélyesebben támadtak, majd a 84. percben megszerezték a sorsdöntő gólt is. Bozsikot buktatták (ahogy a korabeli szakzsargon fogalmazott: dancsolták), ám az akció tovább folyhatott, Rahn pedig behatolt a tizenhatosunkra, ott még két jó cselt csinált, aztán mintegy tizenkét méterről a jobb alsó sarokba vágta a labdát (3:2)

A stadionban leírhatatlan volt az öröm, ám az Aranycsapat nem adta fel, sőt nemsokára Puskás betalált a német kapu bal oldalába – közben viszont megszólalt az angol Ling bíró sípja és a walesi Griffiths partjelző jelzésére (s a magyarok legnagyobb döbbenetére) lest ítélt. Nem maradt több puskapor, véget ért az 1954-es vb fináléja. Sok száz nyugatnémet szurkoló futott be a játéktérre, hiába vontak a rendőrök kötélkordont a pálya köré. Az ünneplés csak lassan csitult – Puskásék sportszerűen gratuláltak a győzteseknek –, majd a felsorakozó csapatok átvették az érmeket, illetve Fritz Walter a névadó Jules Rimet-től a diadalárt járó serleget is.

A magyarázatok

A Népsport első reakciója a következőképpen hangzott a másnapi címek formájában: „a gólhelyzeteit jobban kihasználó nyugatnémet csapat legyőzte a fáradtan, formán alul játszó magyar válogatottat", illetve „a németek ezen a vébén most futballoztak a legjobban, a magyarok pedig a leggyengébben". A tudósításban pedig ott volt elrejtve a szomorú tény: négyéves veretlenségi sorozatunk akkor szakadt meg, amikor a győzelemre a legnagyobb szükségünk lett volna...

Játékosaink közül Buzánszky és Lóránt kapta a legjobb bírálatot, és Grosicsot is megdicsérte a lap, azzal a kitétellel, hogy bizony egyetlen nagy hibát követett csak el, abból viszont gól született. Kocsis és Tóth is viszonylag jól szerepelt az értékelés szerint, és még Lantos, Bozsik, Zakariás, illetve az állapota alapján kevés mozgásra kárhoztatott, így szokatlan szerepkörbe kényszerülő Puskás kapott néhány jó szót is.  

„Határtalan lelkesedéssel játszott a csapat, és olyan teljesítményt nyújtott, amilyet német labdarúgócsapat még soha" – osztotta meg boldogságát a győztes hadvezér, Sepp Herberger, és a német eufóriáról még csak annyit, hogy (amint azt a „Das Wunder von Bern", azaz „A berni csoda" című, néhány éve bemutatott film is feldolgozta) a világháborúban mind gazdaságilag, mind emberállományban, és főképp önbecsülés terén lerongyolódott ország számára a hamarosan beinduló újbóli felemelkedés mentális szimbóluma volt ez a vb-döntő.

„Rengeteg gólhelyzetet hagytak ki csatáraink, jó néhány játékos fáradtan játszott. A kezünkben volt a mérkőzés, hiszen 2:0-ra vezettünk, de utána a fiúk engedtek az iramból, és ez nagy hiba volt" – ez már Sebes Gusztáv kapitány véleményének kivonata.

Feleki László, lapunk akkori főszerkesztője, a legendás publicista és újságíró a vereség másnapján részletesen összefoglalta az okokat (majd állítólag a személyes bírálatot tartalmazó 3. pontba ő is belebukott, mivel hamarosan leváltották a pártközpont döntése nyomán...):

1. Külső körülmények: kimaradt helyzetek (balszerencsés mozzanatok), illetve téves játékvezetői ítéletek. Ő, és a legtöbb nyilatkozó három dolgot rótt fel Lingnek: a Kocsis felvágásáért meg nem adott büntetőt, a Rahn második találatát közvetlenül megelőző Bozsik-buktatást (amit szintén nem fújtak be), és legfőképpen Puskás tévesen érvénytelenített, egyébként szabályos egyenlítő gólját.

2. Fáradt volt a magyar csapat a brazilok és uruguayiak elleni csatákat követően. „A két, hatalmas idegfeszültséget és testi megerőltetést igénylő – tulajdonképpen egyaránt előrehozott döntőnek nevezhető – mérkőzés megnyerése után a csapaton a fáradtság jelei mutatkoztak. A döntőre elfogyott az erőnlét, az együttes nem tudott felemelkedni az átlagformájára."

3. A csapat összeállítása. Puskás szerepeltetését sem látta egyértelműen jó döntésnek a szerző, a két balszélső beállítását viszont egyenesen hibának nevezte.

4. Az első német–magyar meccsen szándékosan leterített Puskás sérülése. „Mint a pályán kiderült, Puskás mégsem volt teljesen rendben, és éppen, amit vártak tőle – hogy ismert sok mozgású játékával összefogja a csatársort – elmaradt.."

5. A németek jól játszottak. „Nem érdemtelenül lettek világbajnokok, mivel ők mutatták a legnagyobb javulást a világbajnokságon. Csatársoruk játéka például jobban hasonlított ezúttal a jó magyar csatársor játékára, mint a miénké."

6. Lehet-e elbizakodottságról beszélni? – tette fel végül a kérdést. Feleki szerint tudatosan semmi esetre, de „maga a tény, hogy ettől egyáltalán óvni kellett a csapatot, már arra vallott, hogy az NSZK-t nem tekintették annyira erős ellenfélnek, mint előtte a két dél-amerikai vetélytársat. Ezenkívül amikor már 2:0-ra vezettünk, „kétségtelenül látható volt a csapaton egy kis könnyítés", és a németek első gólját is „könnyelműsködés okozta".

A világ ítélete

Na és mit szólt a (többnyire) semleges külföld? Ernst Thomson FIFA-alelnök például ezt: „Magyarország balszerencséje, hogy ilyen hatalmas győzelmi sorozat végén olyan ellenféllel került szembe, amely nemcsak futballozni tud, hanem küzdeni is az összeesésig". Willy Meisl, a World Sports főszerkesztője pedig azt, hogy „az előző világbajnokság után azt mondtam, Uruguay a világbajnok és Brazília a világ legjobb csapata. Most ugyanezt kell mondanom, csak más szereplőkkel! Nyugat-Németország a világbajnok és Magyarország a világ legjobb csapata" – fejtegette az egykori osztrák „futballpápa", Hugo Meisl öccse, miközben a háttérben az ujjongó németek ugrálva, éljenezve, trombitálva ünnepelték övéiket, és látszott rajtuk, hogy mit sem bánják mindezt, ha úgy is van...

Hely- és időpazarlás lenne részletesebben belemenni a külföldi lapok értékeléseinek felsorolásába. Gyakorlatilag minden újság és szakértő azt állította, ami Bernben egybehangzó véleménykét csengett, hogy a magyar válogatott volt a világbajnokság legjobb csapata, függetlenül a döntő kimenetelétől. Sőt, a németeket általában a két dél-amerikai nagyhatalom mögé, a negyedik helyre rakták. „A magyar labdarúgás felsőbbségét semmivel sem kisebbítette a berni eredmény" – szólt az egyik francia vélemény, míg a másik szerint „soha még egyetlen csapat veresége sem látszott annyira igazságtalannak, mint ez".

Csak hát az Aranycsapat „nem tudta megismételni a Brazília és Uruguay elleni nagyszerű támadójátékát" (idézet egy svájci orgánumból), és „a szerencse a második félidőben különösen kedvezett a németeknek". A vb-fináléban „nem a legjobb, hanem a küzdőképesebb együttes szerezte meg a győzelmet" – az utóbbi két kiemelés osztrák forrásokból való. Egyedül a németek estek egy kicsit túlzásokba túláradó örömükben: „a művészek diadala", „Fritz Walter a világ első számú labdarúgója", „az egész világ Sepp Herbergerről, a világbajnokság nagy taktikusáról beszél" – ám azt ők is elismerték, hogy akár fordítva is alakulhatott volna, némi szerencsére is szükségük volt.

A már akkoriban is mértékadó L'Équipe összeállította a vb álomcsapatát, amelybe hat(!) poszton is magyar került be: Grosics és Bozsik, valamint az öttagú csatársor nyolcvan százaléka (Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor) is a mieink közül. A győztesektől egyedül a középhátvéd Liebrich fért be ebbe a virtuális gárdába...

Az Aranycsapat helye

A svájci vb-kudarc itthoni visszhangjának és következményeinek, utóéletének taglalása nem tárgya ennek az írásnak, az azonban igen, hogy Feleki László egykorú elemzése segítéségével megpróbáljuk elhelyezni az 1954-es tornát a futball történetében. Eszerint a magyar együttes addigi eredményeihez képest az jelentett számottevő haladást, hogy most végre szembekerült a legjobb két dél-amerikai riválissal is, és mind Brazíliát, mind Uruguayt felülmúlta. Előzőleg ugyanis akkor kapta fel igazán a magyarok hírnevét a világsajtó, amikor két évvel korábban végiggázolt a helsinki olimpia mezőnyén – beleértve a címvédő svédek megverését. Az elismerés hangja nem is elsősorban a győzelemnek szólt, hanem a mutatott játéknak.

A formálódó pozitív vélekedést azonban számos győzelemmel meg kellett erősíteni. Nagy visszhangot keltett a római stadion avatására minket „áldozatnak" kiszemelő olaszok látványos elverése, majd e „komoly figyelmeztetés" után Bécsben az osztrákok is behódoltak. „Ha valóban a világ legjobbjai akarnak lenni, fosszák meg a kilencven éve őrzött hazai veretlenségüktől az angolokat” – szóltak a mieinkről a szkeptikusok. Ezért volt kulcsmomentum a szigetországban „emberfeletti" jelzővel illetett szereplés a londoni 6:3 alkalmából, majd a „tanítómesterek" háttérbe szorítását a budapesti 7:1-gyel sikerült végleg hitelesíteni.

Már csak egyedül Dél-Amerikában nem voltak hajlandók elismerni a magyar futball világelsőségét, és bármennyire is elismeréssel nyilatkoztak Puskásékról, s főként az „Évszázad mérkőzéséről", mégis azt hangoztatták, hogy ez a győzelmi sorozat csak addig tart, amíg legjobbjaink össze nem találkoznak az ő földrészük két sztáralakulatával. Nos, a magyarok Svájcban mostoha körülmények között (csapatkapitányuk nélkül) összetalálkoztak velük, és Brazíliát, majd Uruguayt is elintézték!

A németek elleni 2:3-ről és annak helyéről már szóltunk. Az egykori neves futballtudor szavaival: „Meg kellett elégednünk az erkölcsi győzelemmel, de annak nagy az értéke. Megszerezte számunkra az egész világ fenntartás nélküli elismerését. Ez nem vigasz – ez tény!"    

1943-ban e napon került sor Kolozsváron 9000 néző előtt a Budapest–Vidék labdarúgó gálameccsre. A főleg a támadósorukat tekintve erősnek tűnő fővárosiaknál olyan nagyságok is játszottak, mint Rudas, Egresi, Zsengellér, Szusza és a két Sárosi, míg a vidék csapatából elsősorban a fiatal szegedi Lakat, valamint a nagyváradi különítmény két tagja, Perényi (vagy Pecsovszky) és Bodola neve lehet ismerős. A találkozón – „tekintettel a mérkőzés komolyságára" – nem volt csere. A budapestiek a két újpesti csatárcsillag, azaz Szusza és Zsengellér duplájával, illetve Surányi egy góljával 5:0-ra nyertek.

1963-ban e napon a dopping elleni küzdelem egy korai epizódját jegyezhették fel: az Osztrák kerékpáros körversenyen a hazaiaknál serkentőszereket találtak, ezért Christiant, Postlt, Ruinert, Schattelbauert és Pruschát is kizárták. Így Ausztria A-válogatottja már nem is tudott szerepelni a viadalon...

1973-ban e napon befejezte másfél hónapos európai turnéját a világbajnoki címvédő brazil labdarúgó-válogatott, amely a búcsúfellépésén a skócia Glasgow-ban Írországgal mérkőzött meg. Bár a selecao már 4–1-re is vezetett (Paulo César kettő, illetve Jairzinho és Valdomiro egy-egy góljával), a szigetországiak a meccs utolsó hatodára fordulva négy perc alatt kétszer is betaláltak. A döntetlent mégsem sikerült kiharcolniuk, mert az aranykékek jól védekeztek a hajrában. A dél-amerikai válogatott túrájának összmérlege az ő szempontjukból 6–1–2 volt, az írek előt ugyanis Algériát, Tunéziát, az NSZK-t, a Szovjetuniót és Skóciát is megverték, Ausztriával nem bírtak (1–1), míg Olaszországtól és Svédországtól kikaptak. A következő évi vb-n Nyugat-Németországban aztán még a dobogóra sem fértek fel (negyedikek lettek), az általuk ezúttal még felülmúlt NSZK viszont 1974-ben házigazdaként aranyérmet ünnepelhetett!

1993-ban e napon megkoronázta teljesítményét a német férfi kosárlabda-válogatott, amely a hazai rendezésű Európa-bajnokság döntőjében – sporttörténelmi módon, a spanyolok és a görögök kiejtése után – 71–70-re legyőzte Orosdzországot is, és ezzel először nyert aranyérmet a sportág történetében. A kemény, változatos csata Welpnek az utolsó pillanatokban dobott büntetőjével dőlt el, és a bosnyák Svetislav Pesic által irányított gárda középcsapatból – egy kis időre – a kontinens legjobbjává vált, legalábbis joggal mondhatta magát annak (további kulcsember volt a csapatban Harnisch és Nürnberger). A harmadik helyen Horvátország végzett.

2003-ban e napon kis színes hírként tudatta az olvasókkal a Népsport, hogy Peru fővárosának egyik kerületében San Augustino ifjúsági csapata felvette az FTC-Hungría nevet. A limai „fradisták" levelet írtak a Ferencvárosnak, s ebben fényképeket kértek a zöld-fehérek felnőtt és ifjúsági együtteséről. Az Üllői útról hamar elment a válaszlevél, s a vele járó küldemény is, amelyben a magyar klub fotókat, csapatzászlót, jelvényeket, sőt a Fradi-induló lemezét is elpostázta a névrokon dél-amerikai gárdának.