Sakkvilágbajnoki döntő vécék árnyékában

Amikor a sakkélet kimagasló géniusza, Garri Kaszparov 1993-ban otthagyta a nemzetközi szövetséget, „kettészakadt" a vb-cím, és 2006-ig így is maradt. Volt egyrészt a klasszikus sakk világbajnoka, jelen esetben a 31 éves orosz Vlagyimir Kramnyik (2750 Élő-pont), aki 2000-ben elhódította a trónt honfitársától (ennek mindig is ez volt a menete: csak az erre jogot szerző kihívó „válthatta le" az aktuális uralkodót), illetve a FIDE által elismert, időről időre megtartott tornák mindenkori győztese, 2005 óta éppenséggel a riválisával egyidős bolgár Veszelin Topalov (2813).

Hosszas egyeztetések után végre sikerült egy asztalhoz ültetni a két bajnokot, amihez persze kellett a kalmük FIDE-elnök Kirszan Iljumzsinov szervezőmunkája és motivációs ereje, beleértve a végeredménytől függetlenül egyenlően felosztandó egymillió dolláros díjalapot, amely Oroszországhoz tartozó kis hazája fővárosába, a Kaszpi-tengerhez és a Volga-torkolathoz közel eső sztyeppei településre, Elisztába csábította a szembenálló feleket.

Pontosan négy éve, 2006. szeptember 29-én azonban nagyon könnyen elképzelhetőnek tűnt, hogy idő előtt véget ér a 23-ától október 13-ig tartó páros mérkőzés. Az ok egészen elképesztő volt: Topalov csapata az előző napon azzal vádolta meg Kramnyikot, hogy a partik alatt túl sokat jár ki a mellékhelyiségbe (ahol már nem figyelik kamerák a játékosokat), így szerintük alkalma nyílt arra, hogy külső segítséget vegyen igénybe.

Összeszámolták: az orosz nagymester az első négy találkozó alatt több mint ötvenszer (!) vonult ki pihenőszobájából, hogy könnyítsen magán, vagyis átlagban meccsenként tíznél is többször.

Szilvio Danailov, a bolgár versenyző menedzsere kijelentette, furcsállja az esetet („furcsának, ha nem egyenesen gyanúsnak" titulálva azt), ezért sürgős változtatást kért, mondván, máskülönben a FIDE-első elutazik a mérkőzés helyszínéről. A fellebbviteli bizottság meghallgatta panaszait, és azt a határozatot hozta, hogy a továbbiakban a két klasszisnak közös toalettet kell használnia.

Ez viszont Kramnyiknak nem tetszett, aki követelte, hogy állítsák vissza az eredeti állapotokat, azaz továbbra is saját WC-t akart. Hozzátette, máskülönben nem hajlandó asztalhoz ülni. A kérést elutasították.

Egyébként arra a kérdésre, hogy mégis miért járt olyan gyakran ki, Carsten Hensel, az orosz sakkozó menedzsere azt mondta, hogy védence szeret sétálni, de a pihenőszobáját túl kicsinek találta, ezért döntött úgy, hogy erre a műveletre igénybe veszi a mosdót is. Azt is elárulta, hogy Kramnyik nagyon szeret inni, és ez is okozhatja a gyakori látogatást.

Először harminc perccel elhalasztották az ötödik játszmát, de Kramnyik nem jelent meg a pódiumon, a pihenőszobájában várt. Némi türelmi idő után Geurt Gijssen vezetőbíró elindította az órákat, ám a „klasszikus bajnok" további hatvan perc elteltével sem lépett be a terembe, így a szabályok szerint vesztesnek nyilvánították, Topalov pedig 3:2-re feljött az összesítésben.

Hiába reménykedtek azok, akik a párharc következő napi folytatásáról álmodoztak, sőt – a hajdani különc világbajnokot, Bobby Fischert idéző módon – mindkét fél azzal kezdett fenyegetőzni, hogy elutazik Elisztából. Dicséretükre legyen mondva, hogy végül nem tették meg, de ez számított az egyetlen pontnak, amelyben egyformán gondolkodtak, minden másban viszont homlokegyenest ellentétes nézeteket vallottak. Ekkor nehéz volt elképzelni, hogy – hatalmas indulatoktól fűtve – engednének a követeléseikből.

Mindenesetre a válságos helyzet miatt Iljumzsinov megszakította tárgyalásait Oroszország első emberével, Vlagyimir Putyinnal, s azonnal hazarepült, hogy zöldasztal mellett simítsa el az ellentéteket, és rávegye a játékosokat a folytatásra – miután megbeszélést folytatott mindkettejükkel, az 1-je déli határidőt szabta meg.

Igencsak nehéz feladatra vállalkozott amúgy, mert mindkét küldöttség roppantul makacskodott. Kramnyik például azt írta nyílt levelében, hogy szívesen játszana tovább, de a folytatás feltétele az ötödik parti megismétlése, és az, hogy újra saját WC-t használhasson. Emellett azt is kérte, hogy a fellebbviteli bizottság tagjait cseréljék le, mert szerinte azok bolgárszimpatizánsok.

Felvetődött az a lehetőség is, hogy mégis lesz külön toalett, de ebben az esetben a felek csak egy versenybíró felügyelete mellett engedelmeskedhetnek a természet hívásának – a javaslatot azonban elutasították. Danailov továbbá azzal is fenyegetőzött, hogy a hátralévő összecsapásokon Topalov nem fog kezet riválisával. Ekkor, a 30-i nap végére úgy nézett ki, a páros mérkőzést – a vezetőbíró javaslatára – a pihenőnapon folytatják, ám október 1-jén sem ült le egymással a címegyesítő vb két résztvevője.

A Nemzetközi Sakkszövetség elnökének közvetítése (és nyomásgyakorlása...) jóvoltából viszont eredményre jutottak a WC-kérdésben: továbbra is saját pihenőszobája és mellékhelyisége lehetett mindkét játékosnak, de azokat a másik fél ellenőrizhette. A másik probléma is rendeződött, miután a Kramnyik által bepanaszolt fellebbviteli bizottság tagjai önként lemondtak. A teendőket az új bizottság létrejöttéig maga Iljumzsinov látta el.

A legfőbb kérdés immár az volt, hogy összesítésben mennyi is az eredmény, ez azonban megoldatlan maradt. Az orosz 3:1-ről szerette volna újrakezdeni, míg Topalovék érthetően a 3:2-es variációra szavaznak. Felvetődött az is, hogy 3:1-es állásról folytatják, de nem tizenkét partit váltanak – ahogyan az eredeti kiírásban szerepelt –, hanem tizenhatot vagy tizennégyet. Azonban az orosz stáb ebbe nem ment bele.

Az egyeztetés a páros mérkőzés további sorsáról egész nap tartott, a kalmük (sakk)elnök fáradhatatlanul dolgozott a kompromisszumos megoldáson. A hosszas huzavona után a mindvégig jóindulatú Iljumzsinov, látván, hogy ebben a kérdésben nem születik megegyezés, úgy határozott, érvényben marad a 3:2, és másnap lebonyolítják a hatodik játszmát.

Kramnyik beadta a derekát – utóbb egyébként kiderült, csapata elkövette azt az eljárásbeli baklövést, hogy nem foglalta írásba tiltakozását még az (utóbb végül elmaradó) ötödik parti előtt –, de teljesen mégsem nyugodott bele a történtekbe:

„Kész vagyok a játékra, ám az összes jogomat fenntartom – írta a FIDE-vezérnek címzett nyílt levelében. – A további részvételem feltétele az ötödik játszmát illető jogaim tisztázása a páros mérkőzés egy későbbi szakaszában. Azért ülök asztalhoz, mert nem akarok csalódást okozni a sakk rajongóinak, akik oly sok éve reménykednek a címegyesítésben."

Döntését az is segíthette, hogy 2-án néhány (több mint harminc) európai nagymester rendkívül udvarias levélben, sérelmeit elismerve megkérte, folytassa a harcot (az állást foglalók között volt két exvilágbajnok, Borisz Szpaszkij és Anatolij Kapov is, akiknek ellenfele annak idején ugyancsak nevezetes módon vitatta mérkőzéseik körülményeit...).

A teljes megkönnyebbülésre tehát nem volt ok, mindenesetre óriási tárgyalássorozat után 3-án végre ismét a játékkal is törődtek a felek. A hatodik parti a 31. lépésig tartott, és döntetlennel végződött. Nem volt túl izgalmas küzdelem, de az orosz azt is elmondta, hogy nem könnyű ilyen körülmények között sakkozni.

Közben felállt az új fellebbviteli bizottság, ám hiába fenyegetőzött Kramnyik a FIDE beperelésével arra az esetre, ha elutasítják a beadványát, a testület kijelentette: nincs módja (hatalma) megváltoztatni az eredeti bizottság leléptető határozatát (a kifogásolt ötödik játszma kapcsán). Néhány nappal később emiatt (vagyis hogy ellenfele „pontot kapott egy le sem játszott partiért") az orosz sajtóközleményben nyilvánította ki: adott feltételek mellett nem fogja elismerni a bolgárt világbajnoknak.

A WC-botrány okozta válság már múlóban volt, de a másik fél is tovább háborgott: Topalov menedzsere, Szilvio Danailov gyanúja ugyanis a rivális esetleges csalásáról tovább élt. Az addigi játszmákat alapul véve összehasonlította annak lépéseit a Fritz 9 számítógépes program szerinti legjobb húzásokkal, és arra az eredményre jutott, hogy a két elgondolás átlagban 78 százalékban megegyezik. Ez magas szám, de hozzá kell tenni, hogy a nagymesterek előszeretettel használnak elemzőprogramokat a felkészülés során, vagyis már korábban – szabályos körülmények között – kikérhették a kompjúter véleményét.

Erre Kramnyik úgy reagált (amikor a hetedik játszma esetében éppen 87 százalékos egybeesést mutattak ki!), hogy az argentínai San Luisban – ahol Topalov egy évvel korábban a FIDE világbajnoka lett a torna megnyerésével – a bolgárnál még magasabb értékek jöttek ki... Utóbbi pedig még egy decemberi interjúban is olyasmiket mondott, hogy ellenfele csalt, mert a toalett mennyezetén telekommunikációs csatlakozásra alkalmas kábeleket találtak.

Az elisztai páros mérkőzést azért közben az eredeti terveknek megfelelően befejezték. Topalov behozta a hátrányát, 6:6-ra végeztek (most milyen jól jött volna vetélytársának a valójában el sem vesztett játszma fél pontja...), de a vb-cím eldöntésére hivatott rapid partik közül a negyediket elbukta, így 2.5:1.5 arányban Kramnyik nyert, és ezzel a nagy „WC-balhé" jelentősége elenyészett, ő pedig (egy időre) vitathatatlanul a sakkvilág egyedüli bajnoka lett, a tizennegyedik a sorban!

Milyen érdekes: Fischer és Szpaszkij emlékezetes reykjavíki párviadala, azaz 1972 óta most először fordult elő, hogy egy világbajnoki sakkmérkőzés elmaradt és a pontját játék nélkül adták oda az egyik félnek – és mindkét alkalommal az ily módon némi „potyaelőnyhöz" jutó versenyző bukta el végül a címet...

1946-ban e napon az NB I 5. fordulójában több érdekes meccsre is sor került. Az éllovas MTK-ban Kovács I Imre nem tudta vállalni a játékot, míg a fiatal Hidegkuti nem később megszokott posztján, hátravont középcsatárként, hanem jobbösszekötőben szerepelt. A Titkos Pál edzette kék-fehéreknek alaposan meg kellett izzadniuk a Testvériség elleni idegenbeli 2:0-ért. A Ferencváros a végére nagyon belelendült az ekkoriban Pécsett játszó Buzánszkyt még nem, de a kapuban a húszéves Grosicsot felvonultató Doroggal szemben, amelyet 6:1-re páholt el. A hazaiaknál Rudas, Ónody, Csanádi és Lakat is szerepelt, ám a gólokat értelemszerűen a csatárok rúgták, így például Szabó és Mike kettőt is. A veterán Sárosi doktor néhány ügyes szöktetéssel és egy szép találattal vétette magát észre, míg a bányászgárda kapujában „Grosics nem volt hibátlan". A címvédő – és majd zsinórban harmadszor is élen végző – Újpest az Üllői útra látogatott a Szentlőrinci AC-hoz, de hiába rúgott Várnai kettő, Zsengellér és Egresi egy-egy gólt, 4:4-es döntetlen lett a vége. Erről a SZAC örökös gólrekordere, a később a Fradiban és Újpesten is remeklő Deák „Bamba" gondoskodott a nagy iramú, ragyogó mérkőzésen, ugyanis egymaga négyszer talált be... A Vasas pedig egy másik kiváló összecsapáson hajszállal tudta csak 4:3-ra megverni a másik leendő dobogóst, a Kispestet, amelyben Puskás Öcsi két tizenegyesgólt is lőtt és „tartotta jó formáját".   

1966-ban e napon a Sportcsarnokban lépett fel a hazánkban tanulmányúton tartózkodó kubai asztalitenisz-válogatott. A karibi országban csak néhány éve kezdték viszonylag jelentősebb méretetekben űzni a sportágat, és bár (magukhoz képest) gyors fejlődésnek indultak, nem volt váratlan, hogy mind a férfiaknál, mind a nőknél simán, 9:0-ra diadalmaskodott a magyar utánpótlás-válogatott, amely az összesen 18 meccsen még csak szettet sem vesztett... A mieink akkor még egyértelműen az asztalitenisz szűk elitjébe tartoztak. Az európai túrájukat Romániában kezdő kubaiak ezután továbbutaztak Csehszlovákiába, egy harmadik „pingponghatalomba".

1976-ban e napon a magyar klubcsapatok többnyire ki tudták aknázni két héttel korábbi parádéjukat a nemzetközi kupákban, sőt némelyikük most (is) villogott. Az odavágókon tudniillik öt együttesünk közül négy is nyert (valamint az ötödiknek is maradt bőven reménye), mégpedig két szupernehéz, két közepes és csak egy extra könnyű ellenféllel szemben. A BEK-ben a Ferencváros a hazai 5–1 után Luxemburgban is négy gólt vert rá a Jeunesse-re (6–2), ráadásul az érintett négy játékos teljesen testvériesen osztozott a találatokon: Nyilasi, Pusztai és Szabó egyaránt kétszer volt eredményes, ahogy a vendéglátók részéről Zwally is. A KEK-ben az MTK-VM a Hungária körúti 3–1 során kiharcolt előnyét sikeresen védte meg Prágában a Sparta ellen (1–1), míg három UEFA-kupa-résztvevőnk közül kettő megint nagyot dobott. A Videoton az akkor még a mainál könnyebb fajsúlyúnak számító, de azért nem teljesen tapasztalatlan Fenerhahcét szünet után négy góllal 4–0-ra bedarálta, azaz ledolgozta 2–1-es isztambuli vereségét (amely csak egy 88. percben bekapott gól miatt történt), de  a legnagyobb hőstett a Bp. Honvédé volt, amely előzőleg Kozma góljával Milánóban 1–0-ra felülmúlta a régi (1968-as Eb-győztes) nagyok közül Facchettit, Mazzolát és Anastasit, valamint az újabb (vagy későbbi) „titánok" (1982-es világbajnokok) közül pedig Bordon kapust, Orialit és Marinit is felsorakoztató Intert. Ezt a remek esélyt kellett most kihasználni, és a jobban játszó kispestiek ismét majdnem nyertek, ám Póczik találatát a lefújás előtt az olaszok kiegyenlítették (1–1). A továbbjutás azonban így is megvolt. Sajnos az Újpest kakukktojásnak bizonyult: a Dunai II révén az utolsó pillanatokban kiharcolt itthoni 1–0 után Bilbaóban csúnyán, 5–0-ra kikapott az Athletictől. Ez a meccs taktikai fegyelmezetlenségek, kapushibák és a széteső játék miatt már az első félórában elúszott. Viszont másnap a Népsport büszkén összegezte ekképp az eseményeket: felülmúltuk ellenfeleinket küzdőképességben, erőnlétben, játékfelfogásban! Más kérdés, hogy végül a továbbjutóink is nagy különbségű összesítéssel, súlyos vereségekkel estek ki – de legalább nem mind azonnal. Az MTK-VM (KEK) a Dinamo Tbliszit még simán kiütötte, mielőtt a nyolc között a Hamburg ellen elbukott volna, míg a Videoton (UEFA-kupa) a Wacker Innsbruckon szenvedte át magát, és aztán szaladt bele a Magdeburg pofonjába. A Ferencváros (BEK) és a Bp. Honvéd (UEFA-kupa) számára egyből túl soknak bizonyult a Dynamo Dresden, illetve a Sahtar Doneck (érdekes, hogy az NDK-beli riválisok ekkora gondot jelentettek!).

1986-ban e napon bejelentették: öt nappal később reggel 8 órakor megnyílik az ország első totóklubja. Az előkészületek jó ütemben haladtak az újpesti Landler Jenő Művelődési Házban (ma: Vasutasok Széchenyi István Művelődési Háza) lévő klubhelyiségben, és a szervezők azt várták, hogy az áremelkedés óta bekövetkezett visszaesést ezzel a kezdeményezéssel (is) meg tudják állítani. A tervek szerint az újonnan létrehozott klub gazdag programmal (vajon mi lehetett az...?) várta a fővárosból és vidékről érkező totózókat.

1996-ban e napon rendezték Mallorcán a félmaratoni-világbajnokságot, amely „kiverte a biztosítékot" a Nemzetközi Atlétikai Szövetség elnökénél, Primo Nebiolónál. Az olasz sportvezető elmondta: kezdeményezni fogja azoknak a sportági eseményeknek a betiltását, amelyek időpontjai ütköznek az IAAF által szervezett versenyekével. Ugyanis a spanyol szigeten lebonyolított viadaltól számos klasszis távolmaradt, így például a férfiaknál a címvédő Moses Tanui mellett a világ legjobb idejével büszkélkedő, szintén kenyai Paul Tergat is, aki inkább a luxembourgi Route de Vin, vagyis a Borok útja-erőpróbát választotta, azzal a reménnyel, hogy egy ottani győzelem esetén hárommillió akkori forintnak megfelelő frankkal gazdagabban térhet vissza hazájába. A két „csodafutó" távollétében a vb-n az ifjú titán, a még csak 21 éves Stefano Baldini nyert, de az olaszok ezen felül is nagy bravúrt hajtottak végre, mivel – nyilván a kenyai menők távollétét kihasználva – csapatban is diadalmaskodni tudtak (ráadásul az ezüst- és a bronzérmes sem afrikai együttes volt). A később két Eb-diadalig, szintén két vb-bronzig, de legfőképpen az athéni olimpia első helyéig jutó Baldini egyébként 1:01:17 órával nyert, a kenyai Josephat Kipronót és a zimbabwei Tendai Chimusát megelőzve. A nőknél Zsen Hsziu-csüan (1:10:39) lett az első két román, Lidia Simon és Aura Buia előtt (utóbbiak csapatban a legfényesebb medáliával vigasztalódhattak). Ez volt ugyebár az az időszak, amikor a kínai hosszútávfutónők – speciális felkészülési módszereiknek (állítólag teknősbékavér fogyasztásának, de még inkább a hagyományos doppingnak) köszönhetően – halomra nyerték a versenyeket, illetve döntögették a világrekordokat.