Spanyolország is F1-es hatalommá vált

Tény, hogy akkor már csak három futam volt hátra, míg az idén még öt van vissza, mégis előre megkockáztatjuk, hogy a jelenlegi szezonban nem fog olyan „hamar" eldőlni a vb-cím sorsa, mint 2005-ben. Történetünk idején Interlagos volt a soros helyszín, és mivel Fernando Alonso az előző hét versenyből hatszor az első két hely valamelyikén végzett, tudni lehetett: ha ezúttal is dobogóra áll, világbajnokká koronázzák a Sao Paulo melletti ringen, az egyetlen veszélyes üldöző, azaz Kimi Räikkönen teljesítményétől függetlenül.

Ugyanakkor a McLaren-istálló pilótái azzal a céllal érkeztek Brazíliába, hogy megismételjék az egy esztendővel korábbi végeredményt. Tudniillik 2004-ben Juan Pablo Montoya győzött a finn előtt – igaz, az előbbi akkor még egy Williamsben ült. Most viszont már közös célért küzdöttek, és általános vélekedés szerint autójuk gyorsabb volt a Renault-nál. Más kérdés, hogy megbízhatatlanabb is...

Az időmérőn Räikkönen elfékezte magát a pálya első kanyarjában, és úgy tűnt, csak az ötödik helyről indulhat majd a versenyen, amelyen a végső elsőségre leginkább aspiráló Alonsóé lett a pole pozíció, a kolumbiai előtt. A spanyol és Montoya Silverstone-ban már került hasonló helyzetbe, és akkor a dél-amerikai jött ki győztesen a csatából, mert kevesebb vesztenivalója volt. Mint látni fogjuk, a történelem olykor ismétli önmagát

Az első rajtkockát megszerző renault-s miatt egyébként egész Asztúria lázban égett: kétezren vásároltak jegyet az oviedói Fülöp herceg-auditóriumba, ahol nagy kivetítőn mutatták élőben a versenyt. Alonso 200 ezer lakosú szülővárosában minden második ember arra készült, hogy az utcára menjen ünnepelni, ha a futam végén világbajnokot avatnak. Az őrületet jól jelezte, hogy azokban a hetekben csak az F1-es pilóta volt „vezető anyag" a madridi Marca címlapján a Real futballcsapata mellett.

A szeptember 25-i futam előtt a McLaren jelezte a Nemzetközi Automobil-szövetség illetékesének, hogy a „Jégember" bal első gumija, amelyet leblokkolt az edzésen, veszélyessé vált. Az FIA büntetés nélkül megengedte a cserét, így a finn számára csupán az ötödik startpozíció volt kellemetlen a szombati időmérő után, viszont legalább megtartotta a matematikai esélyét a vb-elsőségre.

A rajtnál Räikkönen két helyet rögtön le is dolgozott a hátrányából, Jenson Buttont (BAR-Honda) könnyedén, Giancarlo Fisichellát pedig egy kis csetepaté után hagyta maga mögött. Pedig az olasz a harmadik helyről indult, és azt remélték tőle, hogy ha kell, hátvédet tud játszani Alonso számára a finnel szemben. Nem sokáig tartott...

Még az első körben a pályára hajtott a biztonsági autó, mivel a középmezőnyben David Coulthard (Red Bull-Cosworth) ütközött Antonio Pizzoniával (Williams-BMW), és a roncsokat el kellett takarítani. Várható volt a kalamajka, ugyanis a rajt előtti „esőpermet" nyomán kicsit csúszós lett a pálya.

Az újraindulásnál Montoya remek ütemben érkezett Alonso mögé, és bár az első kanyarkombinációban még nem tudta maga mögé utasítani a spanyolt, nemsokára agresszív manővert hajtott végre. Akárcsak júliusban Angliában, a nagyobb tétért küzdő Renault-pilóta engedett, és a kolumbiai átvette a vezetést.

Räikkönen a 31. körben állt ki a boxba, és közvetlenül csapattársa mögé, vagyis Alonso elé jött vissza. A Montoya, Kimi, Alonso sorrend azonban a spanyolnak továbbra is kedvezett, azaz mindegy volt neki, mi van, ki van előtte, ha ő dobogós helyen végez.

Kicsivel hátrébb Michael Schumacher a kerékcserék során megelőzte Fisichellát, ám a maranellóiaknak – hűen az egész, nem túl sikeres szezonjukhoz – más örömük nemigen akadt ezúttal. A verseny felénél Button és a Ferrari színeiben utolsó Brazil Nagydíját teljesítő Rubens Barrichello játszotta a főszerepet, a hazai kedvenc hosszas tervezgetés után nagyszerű manőverrel került jövőbeni csapattársa elé.

Az élen a két mclarenes közül Montoya állt ki korábban másodszor, és bár Räikkönen hat körrel tovább a pályán maradt, s ezalatt gyorsabb köröket ment társánál, nem tudta megelőzni. A győzelem eldőlt ezen a ponton.

„Végre kettőst diadalt arattunk, amit az év eleje óta megérdemeltünk volna. Az egyéni világbajnokságot már nem nyerhetjük meg, a konstruktőrit azonban még igen – most jön el a mi időnk" – nyilatkozta a kolumbiai, aki a szezon során harmadszor, összesen pedig hetedik alkalommal – de amit még nem sejthetett: egyben utoljára – lett első az F1-ben.

„Alonsót már nem érhetem utol, mégsem vagyok csalódott. Ez a nap Fernandóé volt. Gratulálok neki. Nem voltam elég gyors, igazán nem tudom, mi az oka, de mindegy is" – nyilván már a sajátos gondolatzárásból is kitűnik, hogy ezt pedig az "ezüstérmes" Räikkönen mondta, akit aztán két évvel később kárpótolt a sors, és maga is világbajnokká válhatott.

A McLaren amúgy régóta, egészen pontosan a 2000. júliusi Osztrák GP-től fogva (tehát több mint öt éven át) várt erre a dupla diadalra. Az aktuális, 2005-ös évadban Kanadában, Magyarországon, Törökországban és Belgiumban is biztos kettős győzelmet szalasztott el a wokingi alakulat, és ha az időmérőn nincsenek különféle problémák, Nagy-Britanniában, Németországban és Olaszországban is összejöhetett volna számára a maximális, 18 pontos produkció.

Ám a szerencse elkerülte a gárdát. Most ugyan minden „klappolt", de hiába vette át a vezetést a konstruktőri vb-ben, végül majd nem sikerült 1998 után ismét hazavinnie a legjobb csapatnak járó világbajnoki trófeát, amely a befejező két nagydíjon (is) kevesebbet hibázó Renault vitrinjébe vándorolt.

De már ez a nap is a franciáké volt, és elsősorban Alonsóé, aki a Formula–1 történetének legfiatalabb világbajnoka lett – stílszerűen Emerson Fittipaldi, az addigi rekorder intette le a futamot –, és az első spanyol, aki felülhetett a sorozat trónjára (ekkor fordult elő amúgy először, hogy a dél-amerikai országban koronázzanak valakit vb-győztessé).

A Renault megbízhatósága meghozta a gyümölcsét, pilótája könnyedén megtartotta a szezon elején szerzett fórját finn vetélytársával szemben, és autójából kiszállva jogosan borulhatott szerelői nyakába.

„Szinte lehetetlen most megszólalnom, elmondhatatlanul boldog vagyok. Olyan országból jövök, ahol nincs hagyománya az F1-nek, voltaképp csak magamra számíthattam egész pályafutásom során. Ami a mai futamot illeti: nem tudtam versenyre kelni a McLarenekkel" – szóltak a 24 évesen, 1 hónaposan és 27 naposan csúcsra érő Alonso első örömszavai.

Ezt megelőzően 1998-ban fordult elő utoljára, hogy minden értelemben új világbajnokot avattak a sorozatban (az egy évvel később duplázni is tudó Mika Häkkinent, akit aztán az ötéves Schumi-uralkodás követett), és általa a spanyol lett a 14. nemzet, amely egyéni világbajnokot adott a szakágnak – nem csoda, hogy az Ibériai-félsziget nagy részén Formula–1-es láz tört ki.

Az angliai Oxfordban élő pilóta viszont egyelőre nem tervezte, hogy hazatér (majd csak egy hónappal később), inkább a hátralévő két távol-keleti erőpróbára összpontosított. Maga helyett a következő üzenetet „küldte haza":

„Minden spanyol szurkolómat üdvözlöm, de elsősorban azoknak a barátaimnak és rokonaimnak kell köszönetet mondanom, akik az első percektől kezdve kiálltak mellettem, és támogattak. Sajnos pályafutásom jelentős részében senki sem hitt bennem, most viszont számos politikus fel akar használni eszközként. Ebből nem kérek, jobb, ha távol maradok" – fogalmazott Alonso, aki aztán néhány héttel később, immár otthon, átvehette az Asztúria Hercege kitüntetést, Spanyolország legnagyobb sportdíját.

Közben Oviedóban már több Alonso-üzlet is nyílt, és igen jól fogytak a világbajnokkal kapcsolatos ereklyék. A nagy katarzis másnapján a városban reggelig tartott a mulatság, amelyben nemcsak helyiek, hanem turisták ezrei is részt vettek. Az országban egyébként minden addigi televíziós rekordot megdöntött a Brazil Nagydíj, amelyet 13 millió 554 ezren láttak.

Csak viszonyításképpen: az egyébként legnépszerűbb sportközvetítésnek számító események, a labdarúgó-válogatott mérkőzései és a Barcelona–Real Madrid rangadók átlagosan hat- és hétmillió nézőt ültettek a készülékek elé...

A pilóta minden korábbinál nagyobb népszerűségnek örvendett hazájában, amit az is jelzett, hogy az interlagosi viadal leintése után rövid idő alatt 300-nál is több telefonhívást kapott, és ezek egyike János Károly királytól érkezett. „Sikerével az ország összes emberének örömet szerzett, s büszkévé tette népünket" – szólt az uralkodó üzenete.

„Alonso több mint egyszerű bajnok. Olyan lelkesedést váltott ki az emberekből, hogy szinte már Messiásként kell rá tekinteni" – fogalmazott az El País, míg az El Mundo ezt írta: „Alonso bárki másnál jobban megmutatja a világnak a spanyol sport új arcát." Az angolok kicsit más szemszögből szemlélték a történteket; a Guardian arra hívta fel a figyelmet, hogy „végre egy kis latin vér a sportágban, amely már kezdte elveszíteni vonzó mivoltát".

Az öt éven át tartó monoton Schumacher-dominanciát és „Ferrari-vöröslést" új színekkel felcserélő spanyol 1981. július 29-én született Oviedóban. Tizenhárom esztendős koráig nem versenyzett, de amikor elkezdett gokartozni, rögtön sikert sikerre halmozott. Első évében spanyol bajnok lett, két évre rá junior-világbajnok. 1999-ben ült be először versenyautóba, és miután első próbálkozásra megnyerte a spanyol Nissan Open-szériát, a Telefónica spanyol telekommunikációs cég felkarolta.

2000-ben már a Formula–3000-es nemzetközi sorozatban tekerte a kormányt – itt fedezte fel Flavio Briatore, aki 2001-re összehozott neki egy versenyszerződést a Minardinál (még húszéves sem volt az első F1-es viadalán). Figyelemre méltó teljesítményét látva az olasz szakember elhívta a Renault-hoz, ahol egy évet töltött tesztpilótaként, majd 2003-ban a csapat versenyzője lett. Még abban az évben Magyarországon megszerezte az első futamgyőzelmét, és bár 2004-ben elkerülte a nagyobb siker, a következő évadban megtérült a böjtje.

Ami Alonsót és jövőbeli elvárásait illette, roppant józanul nyilatkozott: „Kizártnak tartom, hogy hosszú távon átvegyem Michael Schumacher szerepét. Minden évben változnak az erőviszonyok, és a sajtó mindig arról ír, aki a legjobb. Hol Kimi Räikkönent, hol Jenson Buttont, hol pedig Juan Pablo Montoyát kiáltják ki Michael utódjának, de ez természetes. Az idén minden összejött nekem, a csapat fantasztikusan segített, eszméletlenül szerencsés is voltam, de biztos vagyok benne, hogy a következő év más lesz" – fogalmazott Alonso.

Pat Symonds, aki a Benettonnál Schumival is együtt dolgozott, megérdemeltnek tartotta a világbajnoki címet: „Mindent tud, amit a Formula–1-ben kell. Ausztráliában végigment a mezőnyön, Imolában körökön át képes volt hárítani Michael Schumacher támadásait, csak Montrealban hibázott. Tizenhét versenyen egy baki még a legjobbaknak is belefér" – értékelte „tehetséges munkatársát" a Renault főmérnöke.

A spanyolok nemzeti hőse a következő idényben megvédte a címét, majd átment a McLarenhez, ahol meglehetősen rossz hangulat övezte a Lewis Hamiltonnal való „két dudás egy csárdában" jellegű viszálykodása miatt. Egy nevető harmadik, azaz Kimi lett abban az évben a világbajnok vörös autójával, míg Alonsónak be kellett érnie a harmadik pozícióval. Inkább visszament a Renault-hoz, hiszen ott jól érezte magát, ám ezzel egyben gyengébb csapathoz is került: előbb 5. lett összesítésben, majd tavaly már csak 9. – egyetlen árva futamgyőzelem nélkül.

Idén viszont már ő a Ferrari vezérpilótája, és bár hatalmas a tülekedés az élmezőnyben (öten pályáznak a végső diadalra), cikkünk időpontjában még van esélye megnyerni a 2010-es vb-t. Ha sikerülne – bár rosszabbak a kilátásai néhány riválisáénál –, Oviedo és Hispánia ezúttal Maranellóval és fél Itáliával együtt mutatná meg, hogyan pezseg a latin vér és milyen is az igazi mediterrán fieszta...

1955-ben e napról egy szikár hír a Népsportból: „Kenya, afrikai négerállam 1956-ban először vesz részt az olimpián". Túl a megfogalmazás mosolyogtatóan „archaikus" jellegén az információ annak volt az egyik jele, hogy a fekete-afrikai országok elindultak a politikai önállósodás útján, ami együtt járt azzal is, hogy hamarosan feltűntek az ötkarikás családban, és így a nyári játékok résztvevői között (Melbourne-ben hét állam képviseltette magát a kontinensről, s ezek közül öt volt egyértelműen és döntően fekete lakosságú). Ráadásul Kenya pont az egyik nagyhatalom lett közöttük – nem azért, mert viszonylag hamar csatlakozott, hanem mert (a belső, nyugati területeken élő pásztorkodó kalenjin törzsekhez tartozók adottságaira és hagyományaira alapozva) fantasztikus közép- és hosszútávfutókat „termelt ki" már évtizedekkel ezelőtt is. Első érmüket 1964-ben ünnepelhették, majd 1968-ban szabályosan berobbantak az elitbe (és a köztudatba): férfi atlétáik nyolc dobogós helyet szereztek, s ezen belül három aranyat! Manapság 75 olimpiai medáliánál tartanak, és valamennyit „alapsportágukban", illetve ökölvívásban érték el.

1965-ben e napon elült a vihar a Svédország–NSZK labdarúgó vb-selejtező körül, ugyanis a nyugatnémet szövetség táviratban a beleegyezését adta, hogy a házigazdák mindkét olaszországi légiósukat (Hamrint a Fiorentinából és Jonssont a Mantovából) bevessék a találkozón. Egy korábbi megállapodás ugyanis úgy szólt, hogy csapatonként csak egy-egy itáliai profit küldhetnek pályára a felek, mivel a németeknek nem adták ki Hallert (Bologna), csak Schnellingert (Roma), ami hátrányt jelentett számukra (akkor még – jobb esetekben – egymás között szabályozhatták ezt a kérdést a felek, nemigen volt központi iránymutatás, vagy általánosan elterjedt módi). Az ügynek, mint másnap kiderült, nagyobb volt a füstje, mint a lángja, mivel az NSZK Krämer és Seeeler góljával így is képes volt idegenben, a számunkra kevés szép emléket őrző Rasunda Stadionban 2:1-re nyerni (bár az egyik vitatott futballista, Jonsson szintén betalált – ő szerezte meg a vezetést), vagyis a túlerővel" szemben is jobbnak bizonyult. Sőt utána majd meg sem állt, és az angliai vb-n az együttes (a már a stockholmi meccsen is szereplő fiatal Beckenbauerrel) egészen a döntőig menetelt, ahol csak vitatott módon, hosszabbításban bukott el a háromoroszlánosokkal szemben.

1975-ben e napon játszotta utolsó Eb-felkészülési mérkőzését női röplabda-válogatottunk, amely a Lengyelországból hazánkba (előző éjszaka, vonattal) érkező Bulgáriát fogadta az októberi fiumei Európa-bajnokságra hangolva. Mindkét féltől hiányoztak ketten (tőlünk sérülés miatt Királyné és Hubainé), de végül is simán, 3:0-ra (14, 13, 9) nyertünk a fáradt vendégek ellen. Kotsis Attiláné csapatának összeállítása: Schlégl, Szalayné, Torma, Biszku É., Bánhegyiné, Feketéné, cserék. Schadekné, Szőnyi, Halászné. Elsősorban a védekezésünk működött jól, míg az együttesből Torma, Schlégl és Feketéné tűnt ki jó játékával. Az Eb-n aztán a magyar csapat egyetlen vereséget szenvedett csak (az élen végző szovjetektől), azaz ezüstérmes lett (miközben a férfiak a 11. pozícióban zártak a 12 résztvevő közül), majd a következő évi montreali olimpián – máig a legjobb eredményünket elérve („holtversenyben" az eggyel utána megrendezett moszkvai játékok kimenetelével) – a 4. helyen végzett hazánk.

1985-ben e napon vb-selejtezőket rendeztek szerte Európában, és az egyik eredménynek számunkra utóbb nagy jelentősége lett. Moszkvában ugyanis 100 ezer néző előtt zuhogó esőben a Szovjetunió az egy évvel korábbi Eb-n elődöntős Dániát fogadta, és már a 10. percben sokat javultak az esélyei, hiszen a vendégek Veronában légióskodó klasszis csatára, Preben Elkjaer-Larsen sérülés miatt kénytelen volt cserét kérni. Nélküle aztán támadótársa, Michael Laudrup magára hagyatottan küszködött az ellenfél védelmével – és nem is sikerült betalálnia. A házigazdának viszont igen (az 50. percben Oleg Protaszov révén), és az 1–0-s győzelemmel ismét teljesen nyílttá vált a továbbjutás. Mennyivel jobb lett volna nekünk, ha a dánok mellett a svájci, ír, norvég hármas valamelyike jut ki a vb-re, és nem a szovjetek... Megkíméltek volna minket az irpauatói csapástól, Egyébként a tornán mindkét szóban forgó csapat ott volt végül, és egyaránt a nyolcaddöntőig jutottak, ráadásul egyaránt volt egy nagyon pozitív, illetve egy szintén látványos, de elbukott meccsük: Blohinék ugye minket vertek meg 6–0-ra, később a kieséses szakaszban Belgiumtól kaptak ki, nagy csatában, hosszabbítás után 4–3-ra, a dánok pedig Uruguayt ütötték ki 6–1-re, utóbb viszont őket a spanyolok (és leginkább a négy gólt vágó Emilio Butragueno...) intézte el 5–1-re... 

1995-ben e napon a Nemzetközi Automobil-szövetség (FIA) közleményt adott ki, amelyben cáfolta a francia AFP hírügynökség által előző nap közzétett 1996-os „hivatalos" F1-es versenynaptár létezését. „A tizenhét nagydíjat tartalmazó menetrend azért sem lehet végleges, mert két megadott GP időpontja nem vasárnapra esik" – szerepelt az anyagban. Elég amatőrök lehettek, akik úgy terjesztettek el egy műsornaptárt, hogy még az alapvető szabályszerűséget sem ellenőrizték le a dátumok kapcsán. Kicsit olyan ez, mint amikor valaki már nem használatos vagy eleve nem létező címletű bankjegyeket hamisít...