Végre legyőzte mumusát a század atlétája

Zsivótzky Gyula 42 éve ezen a napon, október 17-én szerepelt az 1968-as olimpia kalapácsvető-viadalának döntőjében. A jócskán tengerszint feletti mexikóvárosi magaslaton sorra születtek a fantasztikus világcsúcsok – bár a legnagyobb, Bob Beamon legendás 890 centis távolugrása még váratott magára egy napot –, és mi sem szomorkodhattunk, hiszen a magyar küldöttség első aranyát a meglepetésembernek számító Németh Angéla ekkorra már megszerezte gerelyhajításban (valamint nem sokkal „történetünk" dobóinak vetélkedése előtt a Balczó-féle öttusacsapat is nyert, tehát minden sportágat figyelembe véve két diadallal álltunk).1968-as olimpia kalapácsvető-viadalának döntőjében. A jócskán tengerszint feletti mexikóvárosi magaslaton sorra születtek a fantasztikus világcsúcsok – bár a legnagyobb, Bob Beamon legendás 890 centis távolugrása még váratott magára egy napot –, és mi sem szomorkodhattunk, hiszen a magyar küldöttség első aranyát a meglepetésembernek számító Németh Angéla ekkorra már megszerezte gerelyhajításban (valamint nem sokkal „történetünk" dobóinak vetélkedése előtt a Balczó-féle öttusacsapat is nyert, tehát minden sportágat figyelembe véve két diadallal álltunk).

Legesélyesebb férfiatlétánk azonban még csak most volt soron. Az már a selejtezőben látszott, hogy jó formában van, de a nagy kérdést az jelentette, mire megy világrekorderként (73.74 méter – ezt egy évvel később további 2 centivel feljebb srófolta) a küzdőképességéről ismert címvédővel, a szovjet Romuald Klimmel, akivel tizedszer találkozott. Hogyan bírja a döntő idegcsatáját, képes lesz-e végre megtörni a vereségsorozatát? Annyit lehetett valószínűsíteni, hogy kettejük párharcába más nemigen fog beleszólni – Beyer kiesésével csak Theimer és Kondrasov maradt hetven méteren felüli dobó a mezőnyben.

Ragyogóan sütött a nap és nagy meleg volt, amikor a kalapácsvetők fináléjának 13-as mezőnye kivonult az Olimpiai Stadion gyepére. Bár a küzdelmük végére már 75 ezressé duzzadó közönség tőlük nem láthatott új világcsúcsot, hatalmas, izgalmas csatát annál inkább – de ne vágjunk a dolgok elébe.

Klim tizenkettedikként került sorra, és biztonsági 72.24-gyel kezdett. Zsivótzkyról, aki mindjárt utána, utolsóként következett, tudnivaló volt, hogy rögtön az elején nagyot akar dobni. Beállt a körbe, háta mögé helyezte a kalapácsot. Kétszer-háromszor megnyalta ajkait, aztán indított, de még le sem mérték a kísérletét, amikor már a fejét csóválva ült le a padra. Pedig 72.26-ot ért el, két centivel nagyobbat  a szovjetnél, de tudta, hogy ezzel még nincs meg a bajnoki arany.

A második sorozatban nem történt különösebb változás: Klim hetven alatt maradt, míg a magyar ismét hosszasan összpontosított, ám „csak" húsz centit sikerült javítania (72.46). Közben Lovász Lázár, ez a csendes, szelíd, nagydarab fiú szinte táncolva jött ki a ketrecből – a televízió közelről mutatta az arcát: megkönnyebbültebb, boldogabb tekintetet elképzelni is nehéz volt. Ugyanis a golyó a 70 métert jelző vonal közelében fúródott a földbe (69.78), és ezzel az egyéni csúcsával nemcsak a második három szériára, vagyis a „döntő döntőjébe" kvalifikálta magát, hanem egyúttal a harmadik helyre is előreugrott.

Ráadásul ekkor már túl voltunk a harmadik magyar finalista, Eckschmidt Sándor 68.50-én, majd hogy teljes legyen az öröm, harmadikra 69.46-ig jutott (szintén egyéni rekord!), amivel az ötödik pozícióba került – és végül ott, ezen az előkelő helyen zárta is a versenyt!

Közben sajnos Klim 72.82-vel átvette a vezetést, és erre Zsivótzky, bár maga is újra javított (72.56), nem tudott igazi választ adni. S jött a legjobbakra szűkülő mezőny végső döntője. A negyedik sorozatban megint a címvédőnek ment jobban, és 73.28-as dobásával túlszárnyalta nagy riválisa egynapos olimpiai csúcsát. A magyaron látszott, hogy már türelmetlen – forgás közben a védőrácsba vágta a kalapácsot, és bizony úgy tűnt, hogy ez a verseny is a szovjet bajnok javára dől el. A helyzet kísértetiesen emlékeztetett a két „nagyember" korábbi párviadalaira.

Klim az olimpia előtt maga nyilatkozta, hogy körülbelül 73 méteres eredménnyel nyerni lehet, és a kemény harcos ezúttal sem okozott csalódást. Megdobta, amire képes volt, amivel úgy gondolta, hogy jó a győzelemre. Pedig Zsivótzky épp ekkor mondta a pályán versenybíróként közreműködő Sir Józsefnek: „Kaja bácsi, figyelje meg, csak most kezdődik a verseny!"

Az ötödik széria jött, amelyről később kiderült, hogy döntőnek bizonyult. Lovász biztonságra ment, ám így is megint 69 méternél messzebbre szállt a kezéből a szer. Akkor még nem tudta, hogy ennek a dobásának (mint második legjobbjának) köszönhette később a bronzérmét. A négyszer forgó japán Szugavara ugyanis megtáltosodott, és egy nagyon jól sikerült, technikailag kitűnően végrehajtott kísérlete után a mérőszalag 69.78-at mutatott, tehát annyit, mint amennyivel Lovász a harmadik helyen ált.

Klim közben már nyeregben érezte magát. Igyekezett nagyot hajítani, de oda sem figyelt az eredményjelző táblára. Látszott rajta, magában már elkönyvelte, hogy ezt a versenyt is megnyerte. Mégsem így történt. Zsivótzky következett, és ennek történetét utóbb így elevenítette fel:

„Éreztem, hogy lényegesen többek tudok, mint amit addig a döntőben nyújtottam. Lehetetlennek tartottam, hogy mikor az edzéseimen többször jártam 74 méter fölött, mint alatt, akkor a versenyen egyetlen dobást se tudjak tökéletesen végrehajtani! Megpróbáltam nem gondolni a tétre, csak arra, hogy nekem a tudásom és felkészültségem alapján nagyot kell dobnom. Utólag bevallhatom, ez a kísérlet sem sikerült igazán. Valahogy nem tudtam elég erőt adni a lendületbe De így is elég volt..."

Elég volt, mert a magára találó, nagyszerűen összpontosítva 73.36 métert teljesítő magyar sportoló produkciójára válaszul Klimnek már csak egy esélye maradt visszavágni, ám nem sikerült újítania. Hiába, a szovjetben ennyi volt, ő megmondta előre... Versenyzőnk így már biztos elsőként állt oda hatodikra a körbe, és 72.22-vel fejezte be imponáló sorozatát, amellyel a harmadik olimpiáján végre aranyat érdemelt ki, ráadásul a dobogón még egy honfitársunk ott feszíthetett mellette!

(Itt, az éremosztásnál említjük meg, hogy sok évvel később, amikor ő már testnevelőként, edzőként és sportvezetőként dolgozott, idősebb fia, Gyula a Bicskei-féle csapattal ifjúsági Európa-bajnok labdarúgó, majd az UTE bajnokcsapatának tagja lett, míg Attila fiából kiváló tízpróbázó vált, aki Sydneyben junior-világbajnokságot, Göteborgban felnőtt Eb-ezüstöt, illetve Helsinkiben vb-bronzot nyert.)

Zsivótzky Gyula Csermák József Helsinkiben aratott 1952-es győzelmén – egymás után már a második magyar kalapácsvető-aranyon – felbuzdulva, tizenöt évesen kapott kedvet a versenyszámhoz. Aztán amióta 1958-ban, a stockholmi Európa-bajnokságon átvette az első érmét (egy bronzot), mindig új és új mércéket, követelményeket tűzött ki maga elé. Sokat követelt magától, és – ritkán volt igazán elégedett.

Ezért is lehetett olyan ritkán mosolyt látni a három esztendeje, életének 71. évében súlyos betegség után elhunyt sportember arcán egy-egy fontos versenyen, egy-egy kiemelkedő eredmény után, pedig már 1960-ban ezüstérmes volt a római játékokon, majd 1962-ben Belgrádban a kontinens legjobbja lett.

Ezután jött a számára szomorú „Klim-korszak". Zsivótzky hallatlan akarattal küzdötte le azt az óriási hátrányt, amelyet az 1964-es ötkarikás játékok előtti gyomorműtétje, s az ebből fakadó 17 kilónyi fogyása, több mint féléves kihagyása okozott. Szinte csoda volt, hogy Tokióban mégis harcban lehetett az elsőségért, de végül újra ezüstéremmel térhetett haza. A zavaró körülmények ellenére mindez csalódást jelentett számára, akkor még elkeseredetten állt a győzelmi emelvényen.

Nem segített rajta az sem, hogy az idegein nem mindig tudott úgy uralkodni, mint például a nagy szovjet vetélytárs. Még legjobb formájában is gyakran kizökkent a viadalok alatt az összpontosításból, és a feltörő indulat bénítólag hatott rá a hátralévő kísérleteinél. Ezért is maradt alul kilencből kilencszer Klimmel szemben, holott 1965-től ő volt a világcsúcstartó.

Mexikóvárosban azonban végre megtört ez a vereségsorozat. A tizedik, „jubileumi" találkozón a 31 esztendős Zsivótzky úrrá lett az idegein. S azokban a feszült pillanatokban, amikor az eredményjelző hibájából sokáig kellett várni az eredményre, a képernyőn feltűnt a magyar rekorder és az arcán megjelent az első mosoly... És ez már a győztes elégedett, boldog mosolya volt, aki pályafutása legfontosabb versenyén nemcsak nagy ellenfelét múlta felül, hanem önmagát, túlzott idegességét is.

Az addigi „örök második" végre az őt megillető helyre, a dobogó legfelső fokára léphetett!

1938-ban e napon a labdarúgó Nemzeti Liga elnöksége tárgyalt a Játékvezetői Testület vezetőségével, miután a JT-nek az volt a panasza, hogy a klubok vétójegyzéke miatt igen kevés maradt azoknak a bíróknak a száma, akiket ki lehetett küldeni a mérkőzésekre. A két elnökség ezért megállapodott abban, hogy kibővítik a játékvezetői keretet, helyesebben szűkítik az egyesületek kifogásemelési jogát. Ettől kezdve a JT által megadott „sípmesterek" közül az egyletek csak húsz százalékot tehettek vétójegyzékre (vagyis akiket – nyilván múltbéli rossz tapasztalatok alapján – nem akartak saját meccseiken közreműködni látni), azaz az ötvenes listáról legfeljebb tíz személyt, szemben a korábbi huszonöttel.

1978-ban e napon a Fülöp-szigeteki Baguióban véget ért a sakkvilágbajnoki döntő a címvédő, 27 éves Anatolij Karpov és a nála húsz esztendővel idősebb, addigra már a Szovjetunióból „disszidáló", és idővel „svájcivá váló" Viktor Korcsnoj között. A küzdelem hat nyert játszmára ment, és az elején úgy tűnt, hogy végtelen ideig gyűri majd egymást a két orosz, mivel csak úgy sorjáztak a döntetlenek – az első 27 partiból 20 remivel ért éget! Ekkor azonban a jobb állóképességében bízó Korcsnoj megtáltosodott, és négy játszmából hármat is megnyert, így a szakadék széléről, 2:5-ről pillanatok alatt kiegyenlített (5:5). A hullámvölgybe kerülő Karpov nagyon jókor kért halasztást (erre mindkét félnek joga volt meghatározott limiten belül), amivel a jelek szerint kizökkentette idősebb riválisát, hiszen a 32. partiban sokkal jobban állt, amikor a küzdelem a 41. lépésben függőben maradt. Korcsnoj másnap további küzdelem nélkül feladta, így ellenfele maradt a világbajnok, és míg a veterán sakkozó maga soha nem lett az (pedig 1981-ben újra kihívhatta az ifjú világelsőt, de Meranban már nem igazán volt esélye ellene), Karpov még hét évig (összesen tehát tízig) uralkodott – mígnem jött egy újabb orosz, Garri Kaszparov...

1988-ban e napon kezdődött Brüsszelben az emlékezetes Heysel-dráma brit futballhuligánjainak bűnpere (1985. május 29-én a Liverpool–Juventus labdarúgó BEK-döntő előtt 39, nagyrészt olasz szurkoló vesztette életét a stadionban, s három évre rá a történtek kivizsgálásával megbízott bíróság 24 brit fiatalt idézett a belga fővárosba), és sokan attól tartottak, hogy éppen emiatt újra botrányveszély alakulhat ki Brüsszelben. Hírügynökségi értesülések szerint ugyanis a pánik előidézésével, és ekképp gondatlanságból elkövetett emberöléssel vádolt britek többségükben munkanélküliek voltak, és így csaknem üres zsebbel érkeztek a per helyszínére. Azaz vagy nem tudtak szállodai szobát kivenni, és jobb híján éjjel-nappal az utcákon kényszerültek kódorogni (mármint egyesek félelmei szerint), vagy pont azokban az olcsó hotelekben próbáltak elhelyezkedni, amelyekbe mintegy 250, tanúként beidézett olasz drukker is készülődött... Sokan ezért tartottak attól, hogy – hacsak nem lesznek megfelelőek az elővigyázatossági intézkedések – az olaszok az első adandó alkalmat kihasználva bosszút állnak a mindenre elszánt angol vádlottakon... Efféle eseményekről szerencsére nem találni beszámolókat, azt viszont tudni lehet, hogy az öt hónapos per végén 14 britet ítéltek egyenként háromévi börtönbüntetésre, de a felüket csak felfüggesztve, és nem világos, hogy végül is hányan töltötték le ténylegesen a kirótt szabadságvesztést.

1998-ban e napon újabb két bajorországi együttes nyerte meg a bajnokiját a Bundesliga 8. körében, vagyis okkal lehetett ezt a víkendet a bajor csapatok hétvégéjének nevezni. Az előző napon az 1860 München kezdte a sort, amikor a három korai gólt hozó mérkőzésén 2–1-re megverte a vendég Bochumot. Másnap a forduló rangadóján a Bayern a látványos játékot nélkülözve, de különösebb megerőltetés nélkül győzött 3–1-re a félelmetes gelsenkircheni arénában. A telt ház, 62 109 néző által figyelt meccsen a sérüléséből felépült Basler nagyszerűen „húzta" a münchenieket, sőt a 14. percben még egy hatalmas gólt is lőtt (jó húsz méterről, szabadrúgásból csavart a kapuba). Ekkor egyébként már két góllal vezettek a vendégek, és bár a Schalke hamarosan szépített, a második félidőben Jancker is betalált. A tartomány harmadik élvonalbeli csapata, a valójában frank vidékről érkező újonc Nürnberg pedig a kiesés ellen küzdő Mönchengladbachnál nyert a macedón válogatott Csirics duplájával (2–0). A forduló végén a tabella tetején a Bayern állt városi vetélytársa, az 1860 előtt! Más kérdés, hogy míg a Bayern ott is maradt az élen, azaz bajnok lett (sőt emlékezetes BL-döntőt játszott majd a Manchester Uniteddel), az 1860 visszacsúszott a 10. helyre, míg a Nürnberg elbúcsúzott az első osztálytól...

2008-ban e napon az egykori budafoki Tompa utcai Hajós Alfréd Általános Iskola tanulói meghitt névadó ünnepséget rendeztek a július 15-én – edzés közben, valószínűleg hirtelen szívmegállás miatt – elhunyt kétszeres olimpiai és 15-szörös világbajnok Kolonics György emlékére, aki korábban maga is az iskola diákja volt, ezért az intézmény a tragikus haláleset után a 36 évesen eltávozó klasszis kenus nevét vette fel. Az ünnepségen a tanulók mellett fellépett többek között Kubik Anna színművész és a korábbi kiváló világbajnok kajakos, Géczi Erika énekesnő is. Jelen volt a kerület polgármestere, továbbá Kamuti Jenő, a MOB főtitkára, Angyal Zoltán, a sportág akkori szövetségi kapitánya, Ludasi Róbert, a versenyző edzője, Horváth Csaba, Koló ötkarikás bajnok párja, Kovács Katalin, kétszeres olimpiai aranyérmes, valamint az egykori kenus példakép, a kilencszeres vb-győztes Wichmann Tamás, aki szalagot helyezett el a Kolonics György Általános Iskola zászlaján.