Portugáliában – ahol a kinti évei alatt 25 válogatottságig jutó Fehér Miklós 1998-tól kezdve öt és fél esztendőn keresztül élt, miközben a Portóban, majd kölcsönjátékosként a Salgueiros és a Braga színeiben, aztán újra ottani első klubjában, végül a nagy rivális Benficában légióskodott – sokkal látványosabban, sokrétűbben (ha szabad így fogalmazni: komolyabban) emlékeztek meg a 2004. január 25-én mérkőzés közben elhunyt labdarúgóról.
Ez feltűnt az ottani újságíróknak is, magyarázatul pedig részben a portugálok mediterrán mentalitása szolgál: a déli népekre jellemzőek a nagy érzelmek és ezek mély átéléssel történő, gyakran ünnepélyes kifejezése. Ráadásul nálunk viszont sajnos nem szokás igazán megbecsülni a nagyjainkat. Bár azt azért hozzá kell tenni, hogy ez elsősorban az élő kortársakra vonatkozik – haláluk után már mi is (valamivel) hajlamosabbá válunk elismerni mások érdemeit...
A konkrét esetre visszatérve, melyhez az iménti meglátás szerencsére csak lazán kapcsolódik: a kinti felravatalozás után idehaza 28-án Győrben (Fehér fiatalkorának színhelyén, első csapatának városában) került sor a temetésre, amelyen rangos hazai vendégek mellett a Benfica illusztris személyekből is álló 170 (!) fős küldöttsége, valamint hazájuk budapesti nagykövete is megjelent.
Eközben Lisszabonban már a tragédia másnapjától folyamatosak voltak az őszinte gyász megnyilvánulásai. Ennek mértékét érzékeltetendő egyelőre csak két „magas szintű" példa: a köztársasági elnök gyásztáviratot küldött a nagy kedvencét elveszítő fővárosi egyletnek, míg négy nappal az eset után az egész országban egyperces gyászszünetet hirdettek.
Az Académica elleni február 3-i meccs volt az egyik csúcspontja a megemlékezéseknek. Már a hét végi fordulóban is az összes mérkőzést gyászszünet vezette fel, a szurkolók mindenhol bizonyították szolidaritásukat, és kifejezték az elhunyt játékos iránti szeretetüket. Az egy teljes héten át nem játszó Benfica fellépése keddre maradt – erre mindjárt visszatérünk –, a másik két nagyágyú azonban az eredeti időpontban szerepelt, s éppen egymás ellen.
A Sporting–Porto csúcsrangadó, amelyet sokan az idény amolyan nagydöntőjének tekintettek, torokszorító élménnyel kezdődött. Az első sípszó felhangzása előtt egyperces néma megemlékezést tartottak Fehér Miklós tiszteletére – a stadion két hatalmas kivetítőjén a szomorú sorsú magyar légiós (mosolygós) fényképe volt látható, emellett pedig megszámlálhatatlanul sok szimpátiaüzenetet lehetett olvasni a nézőtéren. A csend alig fél percig tartott, ugyanis a jelenlévő ötvenezer ember spontán vastapsban tört ki, mintegy másfél-két perccel meghosszabbítva a gyászszünetet.
Itt kell megjegyezni, hogy a Sporting elnöke, Antonio Dias da Cunha meghívására Luís Filipe Vieira, az ezúttal kívülálló Benfica első embere is jelen volt az Alvalade XXI Stadionban. Ez azért figyelemreméltó, mert a pár héttel azelőtt megrendezett Benfica–Sporting derbire a két klub között feszülő, már-már kibékíthetetlen ellentét miatt a zöld-fehérek vezetősége nem látogatott ki (ugyanakkor bár erre a találkozóra Pinto da Costa, a vendég Porto elnöke is elment, ő nem fogadta el a lisszaboniak invitálását, és inkább a kispadról nézte sajátjai szereplését).
Mindezek alatt a Benficánál döntöttek arról, miként kívánják ápolni Fehér emlékét. Azt találták ki, hogy a rákövetkező évadtól a csapat szezon eleji bemutatkozó mérkőzését a Fehér-kupáért vívják, s hogy emellett kialakítanak a klub múzeumában egy Fehér-sarkot. A 29-es mezt örökre visszavonultatták, míg később, az első évfordulón a stadion egyik helyiségében a csatárt ábrázoló életnagyságú bronz mellszobrot avattak fel.
A coimbraiak elleni bajnokira elővételben elkelt az összes jegy, ami ez esetben 56 ezer nézőt jelentett. Sokan már délután ellátogattak az Új-Katedrális Stadionhoz (a 2003-ban lerombolt eredeti Estádio da Luznak, a Fény Stadionjának a 2004-es Eb-re épített utódjához, amely a Nova Catedral mellett a régi nevét is megőrizte), ahol az egyik hosszanti lelátón a piros székek közt megbúvó fehér ülésekből a „Fehér 29" feliratot lehetett kiolvasni. Ebből azonban másfél órával a kezdés előtt már semmi sem látszott a nézőteret megtöltő drukkerek miatt.
Helyette az aréna két óriáskivetítőjén Fehér fényképe jelent meg – kiváltva az este első tapsviharát. A második akkor zúgott fel, amikor a hazaiak tréningruhában kimentek megtekinteni a gyepet. Az öltözőben egyébként a magyar játékos fotója várta a csapattársakat, a helyére pedig kiakasztották azt a szerelést, amelyben pályára lépett a tragikus guimaraesi estén – a relikviákat az évad végéig nem is vitték el onnan.
A Benfica melegíteni induló tagjait újra megünnepelte a közönség, ám ez alkalommal az Académica labdarúgóinak is jutott az ovációból. Ezután a Benfica címerállatát, a sast köszöntötte taps, melyet úgy reptettek körbe, hogy közben egy hatalmas Fehér-képet is körbevittek a gyepen. Majd az egyik vezetőségi tag mondott beszédet, amelyből sokszor semmit sem lehetett hallani, a tömeg ugyanis „Fehér! Fehér!" kiáltásban tört ki.
A játékos nevét skandálták akkor is, amikor a pálya közepén elhelyezték az összes első osztályú egyesület mezét, majd Luís Filipe Vieira, valamint a csapatkapitány Hélder az elhunyt csatár nevével ellátott Benfica-, illetve magyar válogatott dresszt is a már körbe lerakott trikók közé tette. Külön virágcsokrot hoztak a lisszaboni egylet egyik szervezett szurkolócsoportja, a Diabos Vermelhos (amelynek Fehér pártoló tagja volt), valamint a vendég Académica ultráinak, a Mancha Negrának a képviselői is.
A megemlékezéseket követően kezdődhetett a mérkőzés, melyre a két csapat, illetve a játékvezető és partjelzői egyforma mezben vonultak ki. A dresszekre Fehér Miklós fényképét, valamint feketével a 29-es számot nyomtatták rá. A lelátói hangrobbanás csak azért nem tartott sokáig, mert néhány pillanattal később minden tekintet a kivetítőkre szegeződött, amelyeken egy négyperces kisfilmben elevenítették fel a futballista pályafutásának legszebb pillanatait.
Aláfestésként Luciano Pavarotti hangja csendült fel, „Nessun Dorma", azaz „Senki sem alszik" – énekelte az olasz operasztár, majd következett az egyperces csend. A drukkerek eközben a fejük fölé emelték a bejáratnál kapott fekete kartonlapokat, így szinte az egész stadion elsötétült, kivéve két szektort, ahol a már említett Diabos Vermelhos tagjai piros alapon fehér színekből egy hatalmas 29-est formáztak meg.
Már javában tartott a meccs – a Benfica-játékosok egytől egyig a saját számukkal, de Fehér-felirattal a mezükön szerepeltek –, amikor a lelátókon még mindig a könnyeikkel küszködtek a szurkolók. Bár a labdarúgóknak sem volt könnyű, de nekik menniük kellett előre, ők társuk emlékéért is küzdöttek. Sorsszerű volt, hogy a vezető gólt Zlatko Zahovic a 28. perc végén szerezte meg, így a hazai csapat tagjai éppen a 29. percben borulhattak össze, és az ég felé tekintve a magyar játékosnak ajánlhatták a találatot.
Ez a jelenet egyébként a 66. percben megismétlődött Geovanni gólja után is. A szünetben a Bikini együttes „Közeli helyeken" című száma szólt, amelyről Portugáliában is tudták, hogy Fehér egyik kedvenc dala volt, és a temetésén is elhangzott.
„A játékosaim egytől egyig igazi hősök, mert tudták, hogy nagyon nehéz mérkőzés vár rájuk, mégis kiválóan oldották meg a feladatukat. Lehetetlen ilyen helyzetben úgy kifutni a pályára és koncentrálni, mintha mi sem történt volna, de a játék az, amely igazán feledtetni tudja a fájdalmat. Az idő is segít begyógyítani a sebeket, ám egyelőre nekünk fejben és lélekben még fel kell dolgoznunk a történteket. Nagyon nehéz időszak ez az öltözőben – mondta a találkozót követően José Antonio Camacho, a Benfica spanyol edzője, majd hozzátette: – Az újságíróktól a szurkolókig mindenki a legjobb osztályzatot érdemli, mert bebizonyította, mekkora szíve van, és így kiállt Fehér családja mellett."
A lefújás után sokan csak nagyon nehezen indultak útnak, de végül újra elcsendesedett az Új-Katedrális, amely azóta is, örökre őrzi a magyar labdarúgó emlékét.