BL-döntő előtt: Sir Alex legerősebb MU-ja

Három évvel ezelőtt szokás szerint heves szópárbaj előzte meg a Premiership sorsdöntő záró fordulóját. Csak az utolsó napon, 2008. május 11-én dőlt el az aranyérmes kiléte, és valódi izgalmakra volt kilátás. A sokkal jobb gólkülönbségének köszönhetően listavezető Manchester United a Wigan otthonába látogatott, míg a második helyezett Chelsea a Boltont fogadta.

Többen azonban attól tartottak, hogy fogcsikorgató küzdelem helyett a két kisebb csapat fittyet hány a tétre, és egyszerűen „lefekszik" a bajnokaspiránsoknak. Leginkább a Wigant „féltették" a fanyalgók, mivel az Athletic kispadján Steve Bruce ült, aki annak idején hat éven keresztül erősítette az MU-t, sőt több más trófea mellett három-három bajnoki címet és FA-kupa-elsőséget is szerzett vele.

A 47 éves szakember azonban kategorikusan cáfolta a felvetéseket. „Maguk szerint azt mondom majd a játékosaimnak, hogy hagyják győzni a Unitedet? Aki ismer, jól tudja, hogy ez nem fordulhat elő. Ne legyen félreértés: maximális erőbedobással fogunk küzdeni."

A „vörös ördögök" részéről Sir Alex Ferguson nehezményezte, hogy mindenki velük foglalkozott, míg a rivális „kékek" párharca kapcsán nem került szóba a vendégek szereplése.

„Az emberek egyfolytában megkérdőjelezik a mi ellenfelünk hozzáállását, míg a Boltont meg sem említik. A wiganiek fogadkoznak, hogy megvernek minket, és nincs is ezzel semmi baj, nagy klub vagyunk, mindenki bennünket akar legyőzni. A Wanderers háza tájáról meg csak azt halljuk, hogy folyamatosan ünneplik a bennmaradást. Adva van két csapat, amely jövőre is indulhat a Premier League-ben, erre az egyik ünnepelhet, a másik meg nagy nyomás alatt van, hogy megveri-e a Manchester Unitedet. Mit mondjak, érdekes kettősség."

A skót szakember elmondta, természetesen bízik abban, hogy a Boltont irányító Gary Megson és segédedzője, Archie Knox – aki az Aberdeenben, aztán az MU-ban is dolgozott Fergie keze alatt – kellően feltüzeli futballistáit a Chelsea ellen.

Egyébként Megson megerősítette, hogy bizony ők sem feltett kézzel futnak ki a Stamford Bridge gyepére. Ezt már csak azért sem volt tanácsos megtenniük, mert annak ellenére, hogy három ponttal megelőzték a Fulhamet meg a Readinget, nagy különbségű vereség és utóbbi két csapat gólzáporos győzelme esetén még ki is eshettek az élvonalból.

Erre persze nem került sor, na de mi történt a tabella tetején? Először is: néhány nappal az április 26-án megrendezett Chelsea–Manchester United szuperrangadó (2–1) után a liga illetékesei még egy teljes szett aranyérem legyártását rendelték el, hátha az utolsó játéknapon (amikor az összes mérkőzés egy időpontban kezdődött) dől el a bajnoki cím sorsa. Ebben igazuk lett, így aztán a győztesnek járó hatalmas trófea másolatán kívül a második medáliakollekciót is a londoni meccshelyszínre szállíttatták.

Fölöslegesen, végül ugyanis nem változott a sorrend. A Chelsea tudniillik nem bírt a Boltonnal (1–1), miközben az MU némi bírói segédlettel begyűjtötte a három pontot (2–0) Wiganben: Steve Bennett játékvezető nem ítélt meg egy jogosnak tetsző büntetőt a hazaiaknak, a túloldalon viszont elhamarkodottan fújt a sípjába Wayne Rooney leterítése után, továbbá nem adott második sárga lapot Paul Scholesnak.

Természetesen nem ezen múlott a manchesteriek végső győzelme, mert azt mindenki, így a rivális Chelsea-t gardírozó, Sir Alex Fergusonnak az elsők között gratuláló Mourinho-utód, azaz Avram Grant is elismerte, hogy a legjobb együttes zárt az élen.

Abban pedig volt valami sorsszerű, hogy a mindent eldöntő második manchesteri gólt a 68. percben csereként pályára lépő Ryan Giggs szerezte. Az akkor még „csak" 34 éves szélső – aki 1990-ben induló profi karrierje során kizárólag az MU-t szolgálja – 758. alkalommal öltötte magára a United szerelését, beállítva ezzel Sir Bobby Charlton klubcsúcsát.

„Különösebben nem hoznak lázba a rekordok, engem inkább a trófeák motiválnak – mondta az aznaptól tízszeres manchesteri bajnok walesi. – Megvan az újabb aranyérem, és remélem, néhány napon belül érkezik a következő."

Utóbbi megjegyzéssel a május 21-én éppen a Chelsea ellen megvívandó moszkvai Bajnokok Ligája-döntőre utalt, ahol pályára lépése esetén meg is javíthatta Charlton rekordját (és mivel a hajrában csereként beállt, nem is mulasztotta el az alkalmat). Egyúttal tagja lehetett Ferguson álomalakulatának, a menedzser ugyanis kijelentette: „Ha ezek után megnyerjük a BL-t is, edzői pályafutásom legjobb csapata lesz a mostani." Vagyis jobb, mint az 1999-ben triplázó (bajnokság, FA-kupa, BL) gárda!

Értékelték ezt a konkurens szakvezetők is: a legnagyobb elismerés alighanem az ellenféltől származó dicséret, márpedig Sir Alexet a rivális menedzserek megválasztották a 2007–2008-as idény legjobb Premier League-edzőjének.

Az első és másodosztályú trénereket tömörítő League Managers' Association (LMA) a bajnoki cím megszerzése után két nappal hirdette ki, hogy a skóté a díj, amelyet – a hagyományoknak megfelelően – a szervezet elnöki tisztét is betöltő szövetségi kapitány, ezúttal Fabio Capello adott át. (Mellesleg a Championship legkiválóbb edzőjének Tony Mowbrayt, a Gera Zoltánnal élvonalba jutó WBA szakvezetőjét szavazták meg.)

„Hatalmas megtiszteltetés számomra, hogy kollégáim érdemesnek tartottak a címre, büszke vagyok rá" – értékelte Ferguson az egyéni sikerét, amelyet előtte legutóbb 1999-ben ért el, amikor tanítványaival összehozta a nevezetes „treble-t". Noha a mesterhármas ezúttal mindenképpen elmaradt – az MU nem jutott el az FA-kupa döntőjéig –, a dupla még összejöhetett: ehhez a BL-döntőben is két vállra kellett fektetni a Chelsea-t.

„A Premier League megnyerése olyan lelki pluszt jelent a csapatnak, amely a mi malmunkra hajtja a vizet a fináléban. Nincs kétségem afelől, hogy játékosaim az angliai feladatok után a világfutball kihívásával is képesek megbirkózni" – adott hangot bizakodásának a manchesteri edző, aki a hátralévő moszkvai csatától függetlenül is a feltételes mód helyett ekkor már egyértelműen azt mondta: több évtizedes pályafutásának az a csapat a legerősebb alakulata!

„Lélekben, erőnlétben és rutinban a kilencvennégyes Manchester United viszi a prímet, de a kilencvenkilences társaság a triplázással valószínűleg még az öt évvel korábbit is megelőzi – ment bele az összehasonlítós játékba Ferguson. – A legeslegjobb együttes azonban kétségkívül a jelenlegi: huszonhat futballista szerepel a keretben, és nem tudnék közülük olyat mondani, aki ne érdemelné meg, hogy a klub színeit viselje. A dolog szépsége, hogy három-négy játékos kivételével valamennyien néhány év múlva is a gárda tagjai lesznek."

Sokan valóban továbbra is azok – köztük a hihetetlen erőállapotára azóta is hatékonyan alapozó, egymás után mindenféle csúcsokat túlszárnyaló Giggs –, és például Cristiano Ronaldo vagy Carlos Tévez sem a koruk miatt nincsenek már a többiekkel, hanem mert máshová szerződtek. A három évvel ezelőtti BL-diadalból még kivették a részüket (ha csupán tizenegyesekkel is, de az MU felülmúlta Oroszországban a Chelsea-t), a 2009-ben Rómában elvesztett döntőért viszont már nem lesz módjuk visszavágni a Barcelonának, amellyel az idei Bajnokok Ligája végső ütközetén is szembekerül hamarosan a United.

A május 28-i wembleybeli csúcsmeccs kimenetele még kérdéses (a világ valószínűleg legerősebb csapata ellen), de az biztos, hogy amikor 1986. november 6-án Alex Fergusont kinevezték a manchesteriek menedzserének, egyik fő céljának azt tekintette, hogy letörölje a Liverpool nevét az angol bajnoki örökranglista éléről.

Több mint húsz év elteltével 2008 májusában már nyugodtan ki lehetett jelenteni: az időközben lovaggá ütött szakember rohamléptekkel haladt a megvalósítás felé. Még mindig a merseyside-i klub vezetett 18 elsőséggel, de a nagy vetélytárs már csak egy aranyra volt az egyenlítéstől. Nem árt rögzíteni, hogy a skót úriember hivatalba lépése óta a Pool csupán kétszer végzett az élen (1988, 1990), szemben az MU-val, amely történetünk idején épp a tizedik diadalát ünnepelte Ferguson irányításával (egyben a PL 1992-es indulása óta).

S mivel a „vörös ördögök" három éve még nem érhették utol a riválist, nyilvánvalónak tűnt, hogy a 66 esztendős Sir Alex folytatja a munkáját az Old Traffordon – igaz, nem a további üldözést hozta fel indokul: „Az engem állandóan terrorizáló feleségem minden reggel kivágna az ajtón; azt hiszem, ennyiből kiderül, hogy a visszavonulásomat firtató kérdésre határozott nem a válaszom..."

A fogadóirodák szerint egyébként jó esély mutatkozott rá, hogy a United kispadján még sokáig a veterán szakember üljön. A William Hillnél például arra is lehetett összegeket tenni, hogy a 2011–2012-es évadban is ő dirigálja az együttest, ráadásul a bukik hétszeres pénzt ígértek arra az eshetőségre, ha addig a gárda további három bajnoki címmel gazdagodna.

Nos, jó befektetés volt Sir Alex strapabíróságába fektetni, mert még mindig ő a főnök, s közben elérkeztünk az említett szezon „küszöbére". Az újabb három Premiership-sikerrel kiérdemelhető hétszeres nyeremény ugyan nem jött össze a Chelsea tavalyi „közbeszólása" miatt, ám 2009 után idén meglehet (háromból) a második strigula – a „kékek" vasárnapi 2–1-es legyőzését követően Ferguson és Giggs 12-12. PL-trófeája immár szinte bizonyos.

Ezzel pedig teljesülhet az álmait illetően cseppet sem kicsinyes skót (no meg valamennyi MU-szurkoló) vágya: az örökrangsor élén Manchester United–Liverpool 19–18...