Montoya odatette magát Silverstone-ban

Juan Pablo Montoya 2001-ben óriási reményekkel és elvárásokkal került a Formula–1 világába, hiszen 1998-ban megnyerte a nemzetközi F3000-es sorozatot, a következő esztendőben a CART-szériát, 2000-ben pedig az Indy 500-at – utóbbi kettőt rögtön első nekifutásra (ahogy hét évvel később a daytonai 24 órás viadalt is).

A tengerentúli csúcsbajnokságban az ő 1999-es sikere előtt és azóta is csak egyvalaki tudott újoncként első lenni: Nigel Mansell hat szezonnal korábban. Nem csoda, hogy a kolumbiai pilótát 2001-ben a Williams, majd négy idény elteltével a McLaren is potenciális világbajnokként szerződtette.

A wokingiaknál azonban igen nehezen edződött hozzá az autó (számára szokatlan) adottságaihoz, és a tanulóéve során kezdetben különleges pechszéria is sújtotta. Az első két versenye felejthetően alakult, aztán teniszezés (vagy inkább motorozás...) közben megsérült a válla, ami két GP kihagyásába került. Monacóban négyes karambolt okozott edzésen az egyik manőverével, ezért a másnapi viadalon a mezőny végére sorolták.

Kanadában már közel került a győzelemhez, ám egy balszerencsés húzás miatt – biztonsági időszak alatt, piros lámpás tilalom ellenére hagyta el a boxutcát tankolás után – kizárták. Indianapolisban a michelines többség tagjaként ő sem rajtolt el, majd Franciaországban autójának műszaki hibája folytán esett ki, pedig valószínűleg dobogóra állhatott volna.

Egy szó, mint száz, a McLarennel egy negyedik hely volt addig a legjobbja, a négy nagydíjat összezsúfoló „őrült július" második hétvégéjén, Silverstone-ban viszont eljött az ő napja: dátum szerint 2005. július 10.

A harmadik kockából rajtolva fantasztikusan elhúzott a meglepetésre a második helyről induló Jenson Button BAR-Hondája mellett, és az első kanyarban már a pole pozíciós Fernando Alonso bal oldalán találta magát. A villámgyors Copse-hajlatban fej fej mellett haladtak, s Montoya a külső íven sem adta meg magát, hanem kockáztatott. Tudta, hogy a következő, dupla S-kanyar bejáratánál, a Maggotsban ő lesz belül, és a pálya ritmusa olyan, hogy ezzel előre is kerül.

A spanyol meg nem bolondult meg: mivel legfőbb riválisa, a Brit GP előtt toronymagas esélyesnek tartott Kimi Räikkönen a szombati kényszerű motorcseréje miatt csak a 12. pozícióból startolhatott, a második hellyel is megelégedett.

A Renault-nál tisztában voltak vele, hogy az aerodinamikailag jól eltalált McLarennek nagyon fekszik a ring („egy hónappal ezelőtt, amikor itt teszteltünk, három másodperccel lassúbbak voltunk" – mondta erről utóbb Flavio Briatore csapatvezető), így talán maguk is meghökkentek, hogy Alonso tartani tudta a dél-amerikai tempóját és partiban maradt vele. Helycserére persze esélye sem volt, csak a boxkiállások alatt veszélyeztethette a kolumbiait.

Mindkétszer Montoya tankolt hamarabb, az elsőnél csupán egy kör különbséggel, de ez majdnem elégnek bizonyult ellenfele számára ahhoz, hogy előzzön. Az üzemanyagvétel után a pályára visszaérkező Renault és az ezüstnyíl újra egymás mellé került, s akárcsak a rajt után, most is az utóbbi volt jobb pozícióban.

A második szervizelés előtt ugyanő roppant gyors köröket repesztett, hét másodpercre elhúzott vetélytársától. Hozzá képest a spanyol öt kört várt, és talán be is jött volna a taktikája, csakhogy Jarno Trulli igen sokáig feltartotta, és az előző évi csapattársa mögött elvesztegetett idő elég volt Montoyának ahhoz, hogy megtartsa a fórját és megszerezze a győzelmet. Érdekes, hogy a szombati időmérő kimenetele alapján Trullitól tartott leginkább („ha mögé kerülök, vége a versenyemnek"), ehhez képest részben épp a toyotásnak köszönhette, hogy nyert...

A megelőző tíz futam felén diadalmaskodó Alonso számára tökéletes volt a második hely, hiszen 26 egységre növelte az előnyét, miután Räikkönen és Michael Schumacher is kevesebb pontot kapott, mint ő, Montoya pedig csak a hatodik pozícióba tudott felzárkózni összesítésben.

A finn egyébként az első körben viszonylag hátulról nekilódulva rögtön a nyolcadik helyre, Schumi (végül 6. lett) sarkába ugrott – a hétszeres világbajnok sorozatban immár másodszor ragadt be Trulli (9.) mögé a verseny első szakaszában, amivel ismét leszakadt az olasz előtt haladóktól.

A boxkiállások után egyedül Räikkönen tudott előrébb lépni, az olasz és a német veteránon kívül Buttont (5.) és a három tankolásos taktikával kísérletező Rubens Barrichellót (Ferrari, 7.) is maga mögé utasította. Montoya és a két Renault már-már utolérhetetlennek tűnt, de Giancarlo Fisichella (4.) autója a második pit-stop alatt lefulladt a boxban, és az a néhány másodperc, amely alatt újraindították a gépét, elég volt Kiminek a dobogóhoz.

A finn a kétszer tíz rajthelyes büntetése ellenére az utóbbi két futamon egy második és egy harmadik helyet gyűjtött be, azaz kihozta a lehető legtöbbet a helyzetéből. Túl nagy hátrányt jelentett azonban számára, hogy Ausztráliában az időjárás fogott ki rajta, Malajziában defekt miatt csúszott le a dobogóról, Imolában a pole-ból startolva az első helyről esett ki, majd a Nürburgringen az utolsó körben szintén élen állt, amikor „elszállt" a jobb első kereke.

Indianapolisban ő sem indulhatott el, Franciaországban pedig ugye a pénteki motorcsere miatt csupán a 13. kockából vághatott neki a vasárnapi száguldásnak. Silverstone után négy futamon győzött Alonso kettőjével szemben, de a szorgos spanyolnak a második helyei révén sikerült megtartania előnye nagy részét.

Az ibériai pilóta taktikusan állt hozzá ehhez a GP-hez is: „Semmi értelme sem volt kockára tenni a nyolc pontot plusz kettőért, őrültség lett volna a hatvankörös verseny első kanyarjában befejezni a futamot. Biztos voltam benne, hogy Juan Pablo nem fog lassítani, ezért nekem kellett tennem azért, hogy elkerüljük az ütközést" – mondta a leintést követően, amivel egyetértett Montoya is:

„Tudtam, hogy ha kockáztatok, Fernando visszahőköl, a világbajnokság alakulásáért folyó küzdelemben nem engedhet meg magának egy kiesést. Még akkor is nagyon higgadt voltam, amikor egymás mellett közeledtünk az S-kanyar felé. Tulajdonképpen azért nyertem, mert ő a végső elsőségért hajt, míg nekem néhány győzelem a maximum" – fogalmazott.

A 76. versenyén részt vevő kolumbiai az ötödik sikerét aratta az F1-ben; előtte a 2001-es Olasz, illetve a 2003-as Monacói és Német Nagydíjon vert el mindenkit (monte-carlói elsőségével ő lett a második a legendás Graham Hill után, aki a három legértékesebb autósport-viadal közül ezen és az Indy 500-on is diadalmaskodott), valamint a 2004-es brazíliai idényzárón – egyaránt a Williams színeiben, amellyel második és harmadik F1-es szezonjában világbajnoki harmadik lett.

A 2005-ös idényben is beindult a szekér, a Brit GP után Monzában és Interlagosban szintén őt intették le elsőként, de ezzel is csak negyedik helyre tudott felzárkózni, míg a nyolcadik győzelem már sohasem született meg. Az év vége felé kiderült, hogy Alonso a McLarenhez igazol a 2007-es szezonra, Montoya jövője így 2006 elején hónapokon át bizonytalan volt (még úgy is, hogy egyre többen rebesgették: finn társa át fog menni a Ferrarihoz).

Fokozatosan növekedett a kolumbiaira nehezedő nyomás, mivel az esztendő első tíz versenyéből csak ötöt tudott befejezni, és azokon csupán két pezsgőzésre, egy második és egy harmadik helyre futotta az erejéből. Mint később nyilatkozta, unta, hogy csak a pontszerző zónában autókázik, s a dobogóra alig fér fel, a tetejéről nem is beszélve.

Azt meg a McLaren unta, hogy sok a baj vele: Indianapolisban rögtön a rajt után tömegkarambol történt jó pár kieséssel, és az események az istálló két kocsijának koccanásával kezdődtek. Bár Ron Dennisék nyíltan nem hibáztattak senkit, az amúgy is gyengélkedő alakulatnál nem teljesen voltak meggyőződve arról, hogy a team fő reménységének (Räikkönen) korai búcsúját is hozó fejleményekben ártatlan volna a másik versenyzőjük...

Montoya összesítésben 94 GP-startnál járt (és azokon 30 pódiumot érő szereplésnél, 13 pole pozíciónál, illetve 12 leggyorsabb körnél), amikor július 9-én, azaz egy nap híján silverstone-i diadala évfordulóján Amerikában egy sajtótájékoztatón bejelentette, hogy a következő szezontól ismét korábbi nagy sikerei földjén, s azon belül egykori CART-os munkaadójánál, a Chip Ganassi-csapatnál szerepel majd, csak ezúttal már a roppant népszerű NASCAR-ban.

Alig több mint két nappal azután, hogy ezt közölte, a McLaren-Mercedes úgy döntött, minél hamarabb „útjára engedi" versenyzőjét. Minden érintett fél nagyon hivatalosan és udvariasan kommentálta az ügyet, holott gyanítani lehetett, hogy a háttérben hatalmas indulatok dúlnak. Ron Dennis például ezt mondta: „Juan Pablo izgalmas pilóta, mérhetetlenül szeretnivaló figura, ezért a csapat sok sikert kíván neki a NASCAR-ban."

Első nyilatkozatában a dél-amerikai is hasonlóan visszafogott volt, noha az F1-ben többek közt arról ismerték, hogy sokszor nyersen, őszintén, szókimondóan nyilvánított véleményt.

„Tudom, hogy nagy döntést hoztam, és nehéz lesz rálépnem az új útra, de nagyon izgat a NASCAR, kíváncsi vagyok rá. A Formula–1-ben töltött idő nagyobb részét élveztem, és hálás vagyok a lehetőségért, hogy most egy kicsit a családommal lehetek, s többet foglalkozhatok a jövőmmel" – fogalmazott a pilóta, aki a következő hónapokban otthon, Miamiban szeretett volna lenni a feleségével, mivel az szeptemberre várta a második gyermeküket.

A fenti idézetekhez képest a spanyol sajtóban megjelent hírek egyből egészen másról szóltak. A Marca címlapsztorija szerint a csapatfőnök éktelen haragra gerjedt, amikor megtudta, hogy Montoya aláírt a másik sorozatba. És nem azért, mert nem számított erre, hanem mert a kolumbiai nem egyeztetett vele a lépés előtt.

Mindez azonban nem jelentette a szerződés azonnali felbontását is – arra csak később került sor, amikor a felek háttéralkut kötöttek. Bár eleinte lehetett arról hallani, hogy miután kipihente az idegi fáradtságát, esetleg (szponzori nyomásra?) visszatér az F1-es mezőnybe, ez nem történt meg. Miután pedig tisztázták a jogi részleteket, ősszel végre elkezdhetett tesztelni a zárt karosszériás sorozatra, míg a McLarennek immár nem kellett attól tartania, hogy szerződésszegés miatt jókora összeget követelhetne tőle az évad közben elküldött versenyző.

Miközben Montoya a távollétében a hatodikról a nyolcadik helyre csúszott vissza a vb-pontversenyben, a wokingiak által helyette bevetett Pedro de la Rosának egy második és néhány további pontszerző helyezés jött össze a szezon hátralévő részében – a következő évadban pedig Dennis valóra válthatta régi vágyát, és Alonso mellett bevetette az általa nyolcéves korában felkarolt Lewis Hamiltont, akiből (mint tudjuk) nemcsak a mezőny első színes bőrű tagja, hanem utóbb az első világbajnoka is lett.

A kolumbiai odaát az azóta eltelt években kétszer is megnyerte a Daytonai 24 órást (míg egyszer második lett), ám a NASCAR-ban nem jutott tovább két futamgyőzelemnél (pedig arrafelé sokkal több állomása van az idénynek), illetve az összetettbeli nyolcadik helynél (2009-ben). Másrészt a száguldó cirkusz világkóborló életmódjához képest kevesebb időre (és kevésbé messzire) kell elhagynia az otthonát, így bizonyosan jóval kisebb rajta a nyomás, mint a kőkemény taposómalomnak számító, vérprofi Formula–1-ben lenne mindmáig.

Ami az utóbbit illeti: ott nem váltotta meg a világot, a legtöbben többet vártak tőle az F1-ben, de azért az elithez tartozott, erős csapatoknál szerepelve végig előtérben volt, és egyértelmű, hogy a jelenléte színfoltnak számított az előző évtized első felében.