Magyar csúcsfoci nélkül talán BL se lenne

„Nem, már nem a Wolverhampton a klubvilágbajnok!" Általános vélekedés szerint erre a szalagcímre vezethető vissza a modern kori európai kupák kezdete. (A világháború előtt is léteztek nagy presztízsű sorozatok, de csak regionális szinten, mint a KK, illetve kivételes jelleggel egy meghívásos torna a földrész érdemi részének bevonásával – az Újpest diadalával záruló 1930-as kísérletről rovatunk korábban emlékezett meg.)

A fenti idézet a L'Équipe című sportlap 1954. december 16-án megjelent számából való, a cikk szerzője pedig Gabriel Hanot, az újság főszerkesztője volt. A korábbi francia válogatott futballista, illetve néhány kollégája azt követően ragadtatta el magát, hogy Stan Cullis, a Wolverhampton Wanderers menedzsere a Szpartak Moszkva (4:0), majd a Bp. Honvéd (3:2) december 14-i legyőzésének hatására kijelentette: „Itt vannak ők – a világbajnokok!"

Két nappal később jött a reakció a franciáktól. „Jobb lenne megvárni, amíg a Wolves elutazik Moszkvába és Budapestre, hogy bizonyítsa a legyőzhetetlenségét, de ha az angolok ilyen biztosak a futballhegemóniájukban, itt az ideje, hogy létrehozzunk egy európai tornát" – írta Hanot, és hogy ne csupán üres szólamnak hasson ez, letett az asztalra egy, a munkatársával, Jacques Ryswickkel közösen kidolgozott tervezetet.

A terv lényege az volt, hogy 14-16 résztvevővel indulna egy sorozat, amelynek a televíziók vagy a sportlapok által szponzorált mérkőzéseit hétköznapokon játszanák, hogy ne ütközzenek az otthoni bajnoki csatározásokkal, míg ezen belül este, hogy a munkások is részesülhessenek a labdarúgás élvezetében.

A L'Équipe bajnoki rendszert képzelt el (tulajdonképpen jócskán megelőzve a FIFA és UEFA ellenpólusaként az ezredfordulón „gigaegyletek" által létrehozott G14 nevű csoportosulás szuperbajnokságra vonatkozó felvetéseit...), azonban a klubokkal való konzultációját követően a kieséses lebonyolítás mellett voksolt, hogy a meccsszám ne legyen elviselhetetlenül magas.

A lap 16 csapattal szerette volna elindítani a szériát, de mivel visszalépésekre is számított, végül 18 együtteshez, illetve a nemzeti szövetségükhöz postázta a meghívóit. Az invitálásnál nem volt fő szempont, hogy az adott jelölt hazája bajnoka legyen (elegendőnek tekintették, ha valamilyen módon méltó képviselője a delegáló országnak), így végül a következő gárdák kaptak felkérést:

Rot-Weiss Essen (NSZK-beli), Chelsea (angol), Rapid Wien (osztrák), Anderlecht (belga), KB Köbenhavn (dán), Hibernian (skót), Real Madrid (spanyol), Stade de Reims (francia), Flamengo Holland Sport (holland), Budapesti Honvéd (magyar), Milan (olasz), Sporting CP (portugál), Saarbrücken (NSZK-beli), Malmö (svéd), Servette (svájci), Spartak Sokolovo Praha (csehszlovák), Dinamo Moszkva (szovjet), Partizan Beograd (jugoszláv).

Az UEFA 1955. március 2-án tartotta az első, alapszabály-alkotó kongresszusát Bécsben, és a L'Équipe küldöttei is ott vezették elő a javaslatukat. Bár nem kaptak teljes támogatást (például az első főtitkár, Henri Delaunay mellett a magyar tag, Sebes Gusztáv sem érdeklődött igazán a projekt iránt), a szövetség hozzájárult, hogy belevágjanak a szervezésbe.

Április 2-án tartották azt a tanácskozást, amely meghozta az áttörést: még gazdasági téren is sikerült megállapodást kötni. Eldöntötték, hogy szétosztják a bevételeket, mégpedig Santiago Bernabéu, a Real Madrid elnökének javaslatára 50-50 százalékban (az eredeti elképzelések szerint 1000 dollárt kapott volna a vendégcsapat, az összbevétel 60 százaléka illette volna a hazai együttest, a fennmaradó rész pedig különböző alapokba folyt volna be).

A maratoni tanácskozás végén pontosították a résztvevők névsorát is. Négyen (Bp. Honvéd, Flamengo Holland Sport, Malmö, KB Köbenhavn) kiestek, a helyüket a Budapesti Vörös Lobogó (magyar), a PSV (holland), a Djurgarden (svéd) és az Aarhus (dán) foglalta el; két, a keleti blokkból érkező együttest, a Dinamo Moszkvát és a Spartak Sokolovo Prahát tartaléknak minősítették, a Chelsea pedig az angol bajnokság menetrendjével való összeférhetetlenség miatt visszalépett, s a helyét a lengyel Gwardia Warszawa vette át.

Május 7-én újabb helyről érkezett zöld jelzés, a FIFA hozzájárult a viadal megrendezéséhez, azzal a kitétellel, hogy a név nem lehet Európa-kupa, mert azt fenn kell tartani egy későbbi, a válogatottak számára kiírt versengésnek (mai értelemben vett Eb még nem létezett, küzdelmei csak 1958-ben indultak el). Legyen inkább Bajnokcsapatok Európa-kupája...

Május 17-én megtartotta az első ülését a BEK végrehajtó bizottsága, és négy nappal később végleges lett a tagok névsora is, egy magyarral, az alelnök Sebes Gusztávval. Ugyanezen az összejövetelen eldöntötték, hogy a sorozat a portugál Sporting, valamint a jugoszláv Partizan mérkőzésével, 1955. szeptember 4-én kezdődik.

A többi pedig már történelem – méghozzá igen magasztos. William Gaillard, az UEFA kommunikációs igazgatója nyilatkozta a legelső mérkőzés ötvenéves évfordulója kapcsán: „A hidegháborúban a futball egyesítő szerepet töltött be. Tito Jugoszláviájából egy csapat a Salazar-rezsim egyik képviselőjéhez látogatott. A labdarúgás előre látta Európa újraegyesítését."