„Nem rajonganak azért, aki tükröt tart”

Az 1955-ös, bonyhádi születésű Szentes Lázár a nyolcvanas évek elejéig egy volt a tehetségesnek tartott magyar labdarúgók között. A neve azután vált igazán ismertté, hogy Verebes József hívására Zalaegerszegről a Rába ETO-hoz szerződött. Tagja volt a győriek kétszer is (1982, 1983) bajnokságot nyerő, majd további háromszor dobogós gárdájának.

Gyorsasága és gólerős játéka az átlagnál jobb futballisták közé emelte. Intelligens, megbízható, profi mentalitású játékosnak tartották, aki bár igazi egyéniség, mégis meghatározó csapatember. Nemzeti együttesünkben azonban csupán hatszor szerepelt, részben sajnos a Verebes József és az akkori szövetségi kapitány, Mészöly Kálmán közti szakmai ellentétek miatt, csakúgy, mint neves klubtársai, Hannich Péter, Póczik József és Burcsa Győző.

Ennek ellenére ritka rekordot mondhat magáénak, hiszen első címeres mezes bevetésén a Népstadionban, 1982. április 18-án már az első percben gólt rúgott a perui kapuba. Aztán egyedüli győriként tagja lehetett a spanyolországi vb-n szereplő magyar válogatottnak, s betalált a Salvador elleni 10–1-es győzelmet hozó meccsen is.

Játékos-pályafutása befejezése után, hazatérve Portugáliából (ahol a Setúbal, a Louletano és a Quarteirense színiben is egy-egy évadot húzott le) előbb rövid ideig az ETO szakosztályvezetője volt, majd Glázer Róbert menesztése után 1992-ben átmenetileg rá maradt a szakmai munka irányítása is. Nemsokára viszont már egy osztrák alsóbb osztályú egyletet dirigált, s közben képezte magát, sikerrel végezte el az ottani A-licences tanfolyamot.

További állomásai Eger, Tiszaújváros, majd Szombathely voltak, s utána került Debrecenbe, ahol 2003-ban és 2004-ben egyaránt bronzérmes lett az előtte küszködő alakulattal. Az első szezonjában kupadöntőt is játszhatott, de ugyanúgy lemaradt az elsőségről, mint a második évadja végén, amikor a bajnokságban csak a drámai záró forduló lökte vissza az élről a dobogó aljára a Lokit.

Másfelől a DVSC nem sokkal korábban az UEFA-kupában három kört is sikerrel teljesített, és a negyedikben is csupán 0–1-es összesítéssel bukott el az FC Bruges-zsel szemben – 1985, a Videoton felejthetetlen menetelése óta ez volt az első (egyben máig az utolsó...) alkalom, hogy magyar kuparésztvevő megélte a tavaszt! A következő idény őszén viszont 11 forduló után váratlanul, közös megegyezéssel felállt a kispadról, holott a Debrecen 7–1–3-as mérleggel a második helyen állt a Ferencváros mögött.

A szigoráról ismert tréner – aki tehát 22 ponttal vette ki a részét a Supka Attila vezetése alá kerülő, és ezután sorozatban háromszor is élvonalbeli elsőséget ünneplő hajdúságiak leendő legelső aranyérméből, később pedig Pápán, a ZTE-nél, a győri Integrál-DAC-nál, Újpesten és Nyíregyházán is dolgozott a diósgyőri szerepvállalása előtt – 2004. november 12-én ült le beszélgetni az NS munkatársaival. Az alábbiakban a másnapi lapban megjelent interjút olvashatják.

„Három percet késünk. »Akkor most mennyibe is kerül mindez?« – kérdezi csöppnyi iróniával a hangjában a múlt keddig hasonló vétségért a debreceni futballcsapat öltözőjében büntetést is kiosztó Szentes Lázár. Igaza van. A mi pénztárcánkban azonban pontosan annyi marad a találkozást követően is, amennyivel érkeztünk. Csupán pirulunk néhány másodpercig, közben kezet rázunk. Mi nyújtjuk előre a tenyerünket, ő oldottan fogadja a köszöntést.

– Helyben vagyunk.
– A kézfogást illetően? – veszi a lapot a DVSC-vel bő egy hete szerződést bontó Szentes Lázár.

– Pontosan. Öntől tudjuk, egykori mestere, Verebes József sem rázott kezet lépten-nyomon a játékosokkal, és ön sem teszi. De nem is tette?
– Tizenhárom év alatt, tehát amióta edző vagyok, ez sehol, senkinek nem tűnt fel, senkit sem zavart. Csak Debrecenben vették észre, és nagyították fel. Sokan csupán annyit szűrtek le belőle, összeférhetetlen alkat vagyok. Persze ebben az országban például a szövetségi kapitány, Lothar Matthäus is renitensnek számít a futballhoz való hozzáállása és gondolkodásmódja miatt. És ez nagy baj. Játékosként Verebes József nyitotta fel a szememet, miszerint másként is lehet űzni ezt a sportot, mint félelemmel, szorongással telve. A sikert nem csodaként kell megélni. Elébe kell menni. Hinni mindazonáltal akkor kezdtünk neki, amikor ez a »másság« a pályán az eredményekben is megnyilvánult. Visszatérve az eredeti gondolathoz: a nem átlagos embereket a közösség nehezen fogadja be. Ugyanakkor óriási különbséget jelent, ha valaki edzőként lóg ki a sorból.

– Az igazán hangzatos diadal önnek eddig nem jött össze. Gondolunk itt elsősorban a tavalyi Magyar Kupa-döntőre vagy a legutóbbi bajnokság végeredményére. Megnyerhették volna az aranyérmet, de csak bronz lett belőle.
– A Debrecen mostanra nőtt fel ahhoz, hogy bajnok legyen. Legfeljebb posztumusz kapok egy medáliát...

– Fanyar, de jó... Ahhoz képest, hogy egy mosolytalan remete képzete él önről a köztudatban, most szélesen kacag.
– Kevesen ismernek igazán.

– Erről ön is tehet.
– Tudni kell: az emberek nem rajonganak azért, és nem is keresik azt, aki tükröt tart eléjük. Például adott esetben érzékelteti az újságíróval, hogy felkészületlen, vagy... Szóvá teszi, ha késett.

– Talált, de azért még maradnánk. Tehát?
– Az ember nem tagadhatja meg önmagát. Bár olykor akaratom ellenére kliséket kellett használnom válaszként egy-egy kérdésre – önvédelemből. Tény, hogy kevés témát adok a médiának, ami a mai világban nem jelent éppen előnyt, főként egy edző számára nem. Ám én ezek után sem állok be cicázni a játékosaim közé, nem adok be a szélről az edzésen: ugyan ki a fenét izgat, hogy Szentes Lázár tízből hányszor rúgja pontosan középre a labdát? A szurkolók persze elvárnák a gazdag reprezentációt, ami megkönnyítené, hogy megtaláljam a helyem. Messziről jött emberként Debrecenben minden egyes összecsapáson el kellett fogadtatnom magam. Ugyanakkor a sokszor emlegetett győzelmi kényszer nekem sohasem jelentett gondot, sőt rádöbbentem, hogy adrenalinfüggő vagyok, szükségem van az efféle stresszre.

– Ha az emlegetett bajnoki vagy kupaarany közül legalább az egyik összejött volna...
– Ebben az esetben nagyobb hitelem lett volna a környezetem, szurkoló, játékos, vezetők, egyszóval mindenki előtt.

– Bőven szolgált tanulsággal a debreceni időszak.
– Így van. Tisztában vagyok azzal, hogy javítanom kell a kommunikáción, és máson is! A mi szakmánk folyamatos tanulás, minden téren. Ehhez tartom magam, így elmondhatom, manapság sokkal tapasztaltabb, jobb edző vagyok, mint akár egy évvel ezelőtt. A pályakezdő Szentes Lázárral pedig nincs is értelme összevetni a jelenlegit.

– Debrecenben a mostani Szentes Lázár mégsem kellett. Vagy tévednénk?
– Úgy ültem le önökkel, hogy előre tisztáztuk: a válás részleteiről nem kívánok beszélni.

– Próbálkozni azért lehet. Ön döntött a hallgatásról?
– Nem, ez a két fél közös elhatározása. Csak állom a szavam.

– Ettől még bekapcsolva tarthatta volna a mobiltelefonját!
– Nem akartam sem a kérdezőknek, sem magamnak kellemetlenséget okozni azzal, hogy elhárítok minden, az edzőváltás hátterét firtató érdeklődést.

– Visszamenne?
– Mikor?... Vissza. Debrecen manapság Magyarországon ideális hely a munkára. Probléma, akármerre megyünk, mindenhol adódhat, és ha a lehetőség fennáll, akkor adódik is. Nekem is akadtak gondjaim. Mindennek dacára a debreceni két és fél évet edzői pályafutásom legjobb időszakaként értékelem.

– Ha a gondot emlegette: a fáma úgy tartja, a futballistáival nem volt éppen felhőtlen a viszonya.
– Higgyék el: először és utoljára Tiszaújvárosban akadt problémám kezem alatt dolgozó labdarúgóval. Debrecenben optimális volt a viszonyom a játékosokkal, mert kölcsönös tiszteleten alapult.

– Az imént visszakérdezett az újbóli debreceni szerepvállalás kapcsán, hogy mikor. Nos, mikor is?
– Egyszer...

– És addig?
– Nem nagyon válogathatok.

– Állandó győri lakosként, tegyük fel, Ausztriába hívnák – nyelvismeret és licenc nem akadály. Menne?
– Nem.

– Az első vagy a második ligába sem?
– Oda magyar edzőt nem invitálnak.

– Nehéz eldönteni: ez most pesszimizmus vagy a tények józan értékelése?
– Ugyan már... Nézzenek a FIFA világranglistájára, de »köszönetet« mondhatunk a sportdiplomáciánknak is.

– Azt mondta: nem válogathat. Osztrák negyedosztály?
– Amennyiben rákényszerít a jövő, úgy el kell fogadnom az ajánlatot, bár egy UEFA-kupa-szereplő csapat kispadja után ez nagy visszalépés lenne.

– Akkor tanulás?
– Egyelőre igen. Decemberre már lenne is programom, reményeim szerint bővíthetem az ismereteimet.

– Utoljára: játékosként már volt bajnok, edzőként közel állt hozzá. Ez az álom, ezt szeretné elérni?
– A sikert nem szeretni, akarni kell. Mindazonáltal a nagy álmait az ember nem szívesen teszi közkinccsé. Ez maradjon meg nekem.

Nem firtatjuk a titkot. Hallgatunk. Ülünk az asztal körül, s mind a hárman tudjuk, ebben a délutánban ennyi volt. Illetve valamivel több. Feláll, s kezet nyújt. Elsőként."