Elfogyó csapat, behajított tévé, dühöngők

Kicsit begurultak a fiúk 2002. március 15-én az észak-amerikai profi kosárlabdaligában! A miami Alonzo Mourning nem viselte el, hogy a meccset hozzá hasonlóan 14 ponttal záró ifjú Kenyon Martin az egész estés ütés-vágás betetőzéseképpen nyelvet öltött rá – odasuhintott hát egyet, mire kiállították a New Jersey Nets otthonában 97–78-ra elveszített mérkőzésen.

A nagy öreg Shaquille O'Nealnek is meggyűlt a baja a fiatalsággal, így aztán neki, valamint a vele fizikai és szópárbajt vívó Michael Olowokandinak is idő előtt kellett zuhanyozni mennie a Los Angeles-i „belháborúban" (Lakers–Clippers 98–92).

Mindez azonban semmi sem volt ahhoz képest, ami Orlandóban történt: a denveri Tim Hardaway különleges elemmel gazdagította a játéktéri aktív ellenállás tárházát, amikor a pályáról levonultában földhöz vágott egy televízió-készüléket...

„Az őrület határán voltam – magyarázkodott utóbb a veterán hátvéd, akit néhány pillanattal korábban reklamálás miatt kiállítottak. – Armstrong egész este a nyomomban járt, ekkor is szabálytalankodott, de a bírók nem fújtak semmit. Elég rossz kedélyállapotba kerültem, s úgy éreztem, mindenképp földhöz kell vágni azt a tévét."

A házigazda Magic technikai személyzete által használt monitor pattogott, gurult, recsegett-ropogott, de szerencsére nem tört össze, sőt a Hardaway által kárhoztatott Darrell Armstrong össze is szedte a középkör táján, visszacipelte a helyére, végül a dugóját akkurátusan beleillesztette a konnektorba.

Most kapaszkodjanak meg, a csattanó – ezúttal csak átvitt értelemben... – még hátravan! A mérkőzés után Hardaway és Armstrong ellátta a kézjegyével a pillanatok alatt „sporttörténelmi" relikviává nemesedő készüléket, amelyet nem sokkal később el is árvereztek – a Magic ifjúsági alapítványának javára.

Hiába, az NBA-ben rendkívüli mód értenek a körítéshez, és még a rosszat is képesek a liga előnyére fordítani, valamilyen pozitív üzenetet kifacsarva a történtekből, s ezáltal is mintegy reklámozni a bajnokságot... Ha meg valakit az érdekel, miért is volt ingerült a Nuggets játékosa, íme az összecsapás számszerű kimenetele: Orlando–Denver 124–102.

Másnap már idehaza sem volt ünnep, ami rögtön érződött is az egyik NB I-es bajnoki párharc színvilágán. A Haladás–Matáv Sopron találkozón már kialakult az 1–1-es végeredmény, amikor a 62. percben a hazaiaktól a brazil Flavio Pim, három minutummal később pedig a vendégektől Vincze Gábor kapott pirosat. A szombathelyi Tóth Péter a 90. percben csatlakozott hozzájuk. A vicces az, hogy ez még csak nem is volt durva mérkőzés, beleértve a lapokat kiváltó három szabálytalanság jellegét...

Foglalkozzunk is inkább az ugyanaznap Angliában feljegyzett esettel, ott ugyanis valóban szaftos kis botrány tört ki a második vonal (akkori nevén: 1. osztály, azaz Division One) Sheffield United–West Bromwich mérkőzésén.

A meccs a 82. percben félbeszakadt – olyan okból, amely addig csak az amatőrligákban fordult elő. A hazai csapat ugyanis hat főre olvadt, márpedig a futball szabálykönyve szerint minimum hét embernek kell a pályán lennie egy gárdában, ellenkező esetben muszáj lefújni a találkozót.

Ezúttal is ide torkollottak a fejlemények, azok után, hogy a sheffieldiek közül hárman piros lapot kaptak, ketten pedig – állítólag – megsérültek. Elsőként a kapusnak, Simon Traceynek kellett levonulnia, minthogy egy tiszta ziccernél a tizenhatoson kívül hárított kézzel.

A 65. percben jöttek az igazán csúnya jelenetek: az egyetlen perce pályán lévő Georges Santos páros lábbal szállt bele Andy Johnsonba. Az előzményekről tudni érdemes, hogy a megelőző idényben, amikor Johnson még a Nottinghamban szerepelt, úgy lekönyökölte a franciaországi születésű zöld-foki védőt, hogy annak eltörött az arccsontja és súlyosan megsérült a szeme is...

A több mint kemény bosszú-belemenést övező „egybesereglés" örve alatt pedig az ugyancsak frissen beküldött kameruni Patrick Suffo lefejelte a csapatának néhány perccel azelőtt betaláló Derek McInnest, így ő sem maradhatott. Kicsivel később a csapatkapitány Keith Curle is megpróbálta megütni szegény McInnest, ám ennek nem lett következménye, majd hamarosan már három gólra nőtt a különbség.

Aztán hogy, hogy nem, néhány percen belül Michael Brown, illetve némi csúszással Robert Ullathorne is jelezte, hogy nem bír tovább játszani sérülés miatt, s mivel a cserelehetőségeit már kimerítette a United, Eddie Wolstenholme játékvezető véget vetett a botrányos partinak.

Kevin McCabe együttese nyilván azért is volt a szokottnál feszültebb, mert középcsapat létére a decemberi „odavágón" idegenben el tudta 1–0-ra verni az élmezőnyhöz tartozó birminghamieket, most meg a saját arénájában csúnyán égett ellenük...

A látogatók mestere, Gary Megson szégyenteljesnek nevezte a történteket, és azzal vádolta a vetélytárs menedzserét, Neil Warnockot, hogy hallotta: a kolléga direkt hívta le a két labdarúgót. Utóbbi marhaságnak minősítette ezt a verziót, egyszersmind közölte, hogy a durvuló Suffót és Santost ki fogják rúgni, továbbá hogy a három pont a riválist illeti.

Mondjuk ez nem volt valami nagy „kegy" a részéről, hiszen pár perccel a játékidő letelte előtt 3–0-ra vezetett a West Brom, amely aztán – noha felvetődött az újrajátszás gondolata is mint lehetőség – hivatalosan is elkönyvelhette ugyanezt az eredményt, hiszen a másik megoldás elég igazságtalan lett volna...

A szezon végén pedig a WBA éppen ennyivel, azaz három egységgel előzte meg a harmadik helyen végző „szomszéd várat", a négy résztvevős osztályozóra kényszerülő Wolverhamptont, így saját maga csont nélkül feljutott a Premier League-be, míg a történetünk idején még 11 (!) ponttal jobban álló, de aztán jócskán lehajrázott „farkasok" lent ragadtak...

Az FA is kivizsgálta a „Bramall Lane-i csata" néven elhíresült botrányt, és a Sheffieldet 10 ezer fontra büntette, a két szakvezetőt viszont felmentette – Warnock a játékosai szándékos lehívásának gyanúját (a bírói jelentésben nem volt erre utaló állítás), míg Megson az ezzel való vádaskodást úszta meg. Az elborult agyú két fő bűnös légiós pedig az ígérteknek megfelelően soha többé nem játszhatott a United mezében...

Habár az angol futball történeténél mélyebben gyökerező nem létezik, a szigetországban nem tudtak arról, hogy a profi ligák bármelyikében is valaha félbeszakadt volna találkozó „megfogyatkozás" miatt. 1992-ben a Hereford és a Northampton „randevúján" küldtek le négy embert a vendégektől, ám az a mérkőzés befejeződött.

Ugyanakkor a nemzetközi színtéren az előző év novemberéig kellett csak visszalapozni, amikor is – az egykori „hódító" és volt gyarmata, a két azonos nyelvű ország legjobbjainak erőpróbája, vagyis – a Portugália–Angola mérkőzés ért véget idő előtt, miután négy afrikai játékos is piros lapot kapott, egy pedig megsérült. Igaz, az egy barátságos meccs volt...