Halassy Olivér, a tragikus sorsú pólóklasszis

Halassy Olivér (balra) és Komjádi Béla, az 1932-es Los Angeles-i olimpiára tartó óceánjáró fedélzetén

Halassy Olivér 1909. július 31-én született Újpesten, tanulmányait a polgári után kereskedelmi középiskolában végezte. Ezt követően az újpesti Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt.-nél helyezkedett el, de 1930-ban már a városi számvevôségen számtisztként dolgozott, e munkakörben maradt haláláig.

Mi azonban elsősorban vízilabdázóként ismerjük, a tájékozottabbak pedig mint úszót is. 1930 és 1939 között sorozatban tíz alkalommal nyert országos pólóbajnokságot az UTE színeiben, de a Komjádi Béla-féle válogatottal ennél is hamarabb, 19 évesen, 1928-ban ezüstérmet szerzett az amszterdami olimpián.

1932-ben a Los Angeles-i, majd 1936-ban a berlini játékokon már senki sem volt, aki megállítsa legjobbjainkat. Ezen felül 1931-ben a párizsi, 1934-ben a magdeburgi, míg 1938-ban a londoni Európa-bajnokságon győzött nemzeti pólócsapatunkkal.

Úszóként is kiváló eredményei voltak. 1926 és 1938 között 400, 800 és 1500 méteres gyorsúszásban, volt, ahol 440 yardon, valamint 4x200 méteres gyorsváltóban ért el kitűnő helyezéseket. Az 1927-es Európa-bajnokságon ötödik lett 1500 méter gyorson, majd ugyanezen a távon négy évvel rá még jobban szerepelt (erről később).

Egyéniben tizenegy, csapatban 9 alkalommal nyert folyamúszásban országos bajnokságot, továbbá nyolcszoros úszó és 91-szeres vízilabda-válogatott volt. Összesen 36 bajnoki címmel büszkélkedhetett, és 12-szer javított hazai csúcsot.

Mindezeket a kitűnő eredményeket annak ellenére hozta össze, hogy nyolcéves korában villamosbalesetben lábszárközéptől elveszítette a bal lábát! Hogyan lett mégis úszó, mégpedig nem is akármilyen? A tizesvillamos című blog szerzője, rokon lévén, a családi hagyományok alapján így írt erről:

„Nagyon eleven srác volt és mindent jelentett számára a foci. Nagy reménységnek mondanák manapság. Vagány volt és sikeres. Ám volt egy szerencsétlen »ballépése«. A nyitott peronú villamosra egyszer felugorván – pedig hányszor megtette előtte – lecsúszott a lépcsőről. Az amputáció után a focireményeknek vége lett, de ő nem adta fel: sportágat váltott, s mozgáskorlátozottként úszásban és vízilabdában is bajnok tudott lenni az épek, az egészségesek között!"

Az egyik legnagyszerűbb és legfelemelőbb szereplését a Nemzeti Sport a 2001. május 17-én készülő számában elevenítette fel. Mégpedig egy hetven évvel azelőtti augusztusi napról. A párizsi Eb helyszínén a medencében épp egy pólómérkőzés keretében szorongatták egymást a felek, amikor az öltözőkijáróban megjelent Halassy Olivér.

És abban a pillanatban általános őrület lett úrrá a nézőtéren. A közönség oly mérvű tombolásba fogott, hogy az alant zajló összecsapást félbe kellett szakítani. „Halasszi, Halasszi" – skandálta a több ezres tömeg Oli nevét, miközben a vízben lévő játékosok, a zsűri és a bíró is egy emberként tapsolt. Teljes joggal!

Amit ugyanis a magyar válogatott ásza művelt fél órával korábban, az minden képzeletet felülmúlt. Igaz, ezúttal nem elsősorban a vízilabda-mérkőzésen nyújtott produkciójával keltett feltűnést (ott sem ment neki rosszul, de labdás szempontból az Eb hőse Homonnai Márton volt, aki néhány másodperccel a befejezés előtt döntetlenre mentette a németek elleni partit, ami elegendő volt az első hely megtartásához).

Halassy a címvédést jelentő meccset (merthogy már az ő csatlakozása előtt, 1926-ban és 1927-ben is, azaz sorozatban végül ötször mi nyertük a kontinenstornát!), a belgák felülmúlását követően két órával ugyancsak rajthoz állt az 1500 méteres gyorsúszás döntőjében.

Az egyaránt feltörekvő francia Jean Taris (a következő Eb győztese) és az olasz Paolo Costoli számított az első számú favoritnak, a féllábú magyart legfeljebb a dobogóra várták. Ehhez képest fél távnál kiderült, hogy a két nagyágyú legfeljebb a bronzért küzdhet, az arany sorsa Halassy és a másik itáliai, a négy esztendővel korábban másodikként végző Giuseppe Perentin között dől el.

A huszadik hossz táján ugyan jeges zivatar zúdult az uszodára, ám senki sem tágított, mivel a verseny lebilincselően izgalmasan alakult. A mi fiunk érthető okokból a fordulóknál rendre veszített az előnyéből, de vezetett – s végül méternyi fórral csapott a célba, azaz egy nap alatt győzött a pólócsapat tagjaként és hosszútávon is!

A teljesen kimerült új bajnokot a magyar sprinterkirály, Bárány István húzta ki a vízből, majd a többiek segítségével az öltözőbe vitte. Ott kanalanként adagolták a szájába a cukrozott teát, amíg visszaköltözött belé az élet; ekkor felállt és kiment a medencetérbe. A folytatást pedig már ismerjük...

Azt viszont sajnos nem tudjuk egészen pontosan, hogy miként is halt meg a népszerű sportember. A kiindulópont az, hogy 1946. szeptember 10-én Angyalföldről Újpestre menet egy orosz katonai járőr vágott eléjük.

Nem akartak semmit, sem tőle, sem a sofőrtől, csak az autó kellett nekik (vagy egy taxi volt, vagy az apósa kocsija, a források ellentmondóak), amelyet el próbáltak kobozni, s amikor Halassy Olivér nem volt hajlandó átadni a járművet, egyszerűen lelőtték mindkettejüket. Ő maga még csak 37 múlt, míg a legkisebbik lánya épp 4 hónapos volt akkor...

Van olyan vélemény, hogy nem lehet egyértelműen a szovjet csapatok egyik különítményét vádolni a történtekért, mert a háború utáni zavaros időkben sok volt az úgynevezett vetkőztető, akik útonállóként rabolták ki az embereket, s ezt olykor a felszabadítók-megszállók egyenruháját felöltve tették, de lássuk be, ez azért az elkövetők számára is fokozottan veszélyes vállalkozás lehetett (volna), ha igazi katonákkal futnak össze, pláne hogy maguk is motorizáltan közlekedtek.

Annyi bizonyos, hogy a kocsit később az abroncsai nélkül találták meg a Külső-Andrássy úton, a korabeli sajtó pedig nem említette a nagy felháborodást kiváltó rablógyilkosság kapcsán, hogy az elkövetők szovjet katonák voltak, a tetteseket nem (túlzottan) kereste az akkori rendszer. Az eset így évtizedekig elkenve, meghamisítva élt a köztudatban...

Természetesen nemcsak szülővárosa, hanem az egész magyar sporttársadalom megdöbbenéssel fogadta a hírt, a temetésre is több mint ötezren mentek el. Csendes tüntetés volt ez a hatalommal szemben, hiszen nemhogy felkutatni nem lehetett a lelketlen „kivégzőosztagot", még beszélni sem volt szabad nyíltan a gaztettről. Az általános mély megrendülést mindenesetre az akkori újságok is visszatükrözték – ezt igazolja az alábbi lapszemle (forrás: mariaorszaga.hu).

Szabad Újpest, 1946. szept. 14.: „Mint derült égből a villámcsapás, oly váratlanul érte Újpestet a hír: gengszterek agyonlőtték Halassy Olivért, a világhírű úszót és vízipólózót. [...] A hírt illetékes helyről is megerősítik, és futótűzként terjed tovább, túlnő Újpest határain is. A lapok címoldalakon harsogják a fővárosban és zakatoló kerekű vasparipák süvöltve viszik az ország minden részébe a gyászhírt, melynek nyomán az összes sportegyesületek félárbocra engedik zászlójukat a magyar sport nagy halottjának emlékére."

Újpesti Figyelő, 1946. szept. 19.: „A legeredményesebb magyar úszó- és vízipóló bajnokot több ezer főnyi gyászoló közönség kísérte el utolsó útjára a Megyeri temetőben. [...] Ott volt az UTE teljes gárdája, a többi újpesti sportegyesület és a város társadalmi egyesületeinek vezetői. Halassy Olivért az UTE a maga halottjának tekintette és Újpest város által adományozott díszsírhelyre temették."

Szabad Újpest, 1946. szept. 21.: „Nagy részvét mellett temették el Halassy Olivért. Dr. Gálhidy Béla helyettes polgármester a város nevében búcsúzott. Újpest leghűségesebb fiáról beszélt, aki megtette polgári kötelességét és dicsőséget szerzett világszerte nemcsak magának, hanem hazájának és városának is. Hajós Alfréd az Olimpiai Társaság megbízásából, elcsukló hangon búcsúzott. Siratta Olivért, aki akkor hagyta itt a hazáját, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá."

Halassy Olivér nevét olvashatjuk a margitszigeti Sportuszoda falán a bajnokainkat felsoroló márványtáblán, a mozgáskorlátozottak sportegyesületét róla keresztelték el, az újpesti sportcsarnok pedig az ő nevét viseli, sőt tavaly nyár óta már egy őt ábrázoló mellszobor is áll az épület előtt. Az avatóünnepség megható jelenete volt, amikor egykori csapattársa, a 96 éves Enyedi Gyula bácsi is megkoszorúzta néhai barátja emlékművét.

Fontos azonban, hogy ne csak az őt személyesen ismerők legyenek tisztában az életével, hiszen olyan valaki volt, akiről manapság paralimpikonként a legtöbben tán nem is hallanának. Neki azonban ilyesfajta viadalok híján annak idején – miután a balesete nyomán mindene a sport lett, mivel a vízben teljes embernek érez(het)te magát – nem is volt más választása, mint az épek között szerepelni.

És így, mindenkit beleszámítva tartozott a világ legjobbjai közé. Ráadásul két sportágban is...