Igazi magyar futballnyár és az eltolt aranyak

– Azok a boldog, szép napok: hazai bajnokság, nemzetközi kupa, kontinensviadal, olimpia; ilyen zsúfolt nyara, mint hetvenkettőben, talán gyerekkorában sem volt.
– Egy szóval tudnám jellemezni azokat a hónapokat: gyönyörűséges – vett egy mély levegőt az Aranycsapat Alapítvány elnöke, mielőtt az NS érdeklődésére elmerült volna a múltban a lap 2004. június 11-i számában megjelenő interjú során. – A Fradival ugyebár az UEFA-kupa elődöntőjéig meneteltünk, ott a Wolverhampton Wanderers állított meg minket, meglehet, azért, mert két tizenegyest is elpuskáztunk. Az angolok becsületére váljon, igyekeztek minket vigasztalni, a hátunkat veregetve mondták, hogy amit a futballról tudni érdemes, az benne volt ebben a két meccsben. Aranyosak voltak, megmosolyogtattak minket, bár gyanítom, jobb kedvem lett volna, ha két szívszomorítóan gyenge találkozón mi jutunk tovább...

– Sebaj, ami nem sikerült a Wanderers, az összejött a román válogatott ellen az Európa-bajnoki selejtezősorozat végén, a legjobb nyolc között.
– Ráér?

– Rá én.
– Akkor most mesélek. Ahhoz, hogy bejussunk a négyes döntőbe, győztesen kellett zárnunk a románok elleni párharcot. Itthon egy egy lett, kint kettő kettő. Ja, azt el ne felejtsem, hogy Bukarestben, az augusztus valahányadikai, talán huszonharmadikai stadionban hatvanötezer drukker gyűlt össze a májusi meccsen, s mind magyar vért akart látni. Ennek ellenére kettő egyre vezettünk, amikor tizenegyeshez jutottunk. Páncsics Miklós volt kijelölve a büntető elvégzésére, ám ő nem merte elvállalni; edzőnk, Illovszky Rudi bácsi erre majd lefordult a kispadról, ott borogatták a fejét. Végül Kocsis Lajos állt a labda mögé, ám a lövését Raducanu hárította. Aztán persze kiegyenlítettek a románok...

– Következett három nappal rá a harmadik összecsapás.
– Belgrádban a kezdés előtt egy órával ülünk az öltözőben, amikor kopogtattak az ajtónkon. Négyen léptek be, elöl egy hölgy. Rudi bácsi mindig is úriember volt, örömmel tessékelte beljebb... És a hölgy beszélni kezdett, valahogy így fogalmazott: „Amikor a magyar válogatott mérkőzését közvetíti a televízió vagy a rádió, mifelénk, Erdélyben minden ajtó és ablak nyitva van, hogy mindenki hallja Vitray Tamás és Szepesi György szép magyar beszédét. Uraim, sok mindent csinálhatnak ma, csak nem veszíthetnek. Kétmillió magyar embert tehetnek boldoggá, ám ha kikapnak, nekünk nem lesz maradásunk Erdélyben. Kérem, könyörgök, győzzenek. Isten magukat úgy segélje!" Mi mást tehettünk volna, nyertünk kettő egyre.

– És jött a belgiumi Európa-bajnokság. Jobban mondva: mentek az Európa-bajnokságra.
– Méghozzá mágikus magyarokként, tudniillik így harangoztak be minket. Az elődöntőben a szovjetekkel csaptunk össze, és az eddigiek alapján aligha lepődik meg: úgy kaptunk ki egy nullra, hogy büntetőt hibáztunk. Szegény Zámbó Sanyi hagyta ki, máig előttem van, ahogy sír a lefújást követően.

– Talán nem illő ilyesmit kérdeznem, de nem javasolták önöknek, hogy hagyják nyerni a „nagy testvért"?
– Zámbó akkor aligha zokogott volna... Szó sem volt erről, és ezt bizonyítja az is, hogy döbbenetesen magas prémiumért játszottunk. Az átlagfizetés ezerhatszáz forint volt az idő tájt, mi pedig negyvenezerrel gazdagodtunk volna siker esetén. Fejenként, teszem hozzá...

– Fájdalom, a bronzmérkőzés után sem ünnepelhettek.
– A házigazdáktól szenvedtünk kettő egyes vereséget.

– ...de legalább értékesítették a büntetőt.
– Köszönöm, ez jólesik. Mellesleg ez a magyar válogatott eddigi utolsó Eb-döntős találata. Noha büszke vagyok rá, remélem, előbb-utóbb elveszik tőlem ezt a címet.

– Még mindig hetvenkettő nyara. Európa-bajnokság után olimpia. Egy újabb elszalasztott lehetőség?
– Nézze, a müncheni indulás előtt Rajki Béla azt mondta, a vízilabdázók kudarcként élnék meg a második helyet. Nos, a hatvannégyes tokiói, illetve a hatvannyolcas mexikóvárosi diadalt követően mi, labdarúgók is így éreztük. Ezek után persze ezüstérmesként zártunk... Igaz, csakis magunkat okolhattuk, hogy nem arannyal tértünk haza, hiszen az akkori szabályok szerint döntetlen esetén mindkét együttest elsőként könyvelték volna el, és a kezdés előtt a lengyelek könyörögtek nekünk, hogy ikszeljünk...

–Nemet mondtak, nem?
– Nemet kellett mondanunk.

– Árulja el, miért?
– A keletnémetek, a szovjetek, illetve az OTSH akkori elnöke, Beckl Sándor miatt. A bronzcsata előtt az NDK és a Szovjetunió megegyezett a döntetlenben, naná, hogy az egész sajtó ezen csemegézett. Úgy okoskodtak az újságírók, hogy ha az egymást gyűlölő két ország alkut kötött, akkor a két baráti nemzet, Magyarország és Lengyelország biztos megegyezik. Elférnek majd egymás mellett a dobogó felső fokán, kajánkodtak.

– Ez rendben, de az OTSH első emberének mi köze volt a történtekhez?
– Na, most kapaszkodjon meg. Talán egy nappal a finálé előtt Sanyi bácsi felkeresett minket, és olyan szózatot intézett hozzánk, hogy – némi túlzással – a mai napig a hatása alatt vagyok. A csatába induló harcosok buzdítása – ez volt az előadásának a címe. Később megkérdezte tőlünk, tudunk-e úszni. Miért fontos ez, Sanyi bácsi? – kérdeztük. Mert ha nyernek, úszni fognak a pénzben, felelte. Aztán elhalmozott minket különböző ígéretekkel: munkaérdemrendet kapunk, öt évvel korábban mehetünk nyugdíjba, még az unokáink is válogathatnak majd a legjobb egyetemek közül...

– Szegény rokonok...
– Kikosaraztuk a lengyeleket, majd kikaptunk kettő egyre... Holott az első félidő után egy nullára vezettünk. A Bayern öltözőjében ültünk, de alig halottuk, mit mond Rudi bácsi, mert annyi tégla volt a helyiségben.

– Közben vakolták az öltözőt?
– A téglák a játékos-megfigyelők voltak, akik állandóan azt lesték, ki kivel tárgyal... A szünetben már mindenki csókolgatta a mellette állót, negyvenöt perc múlva olyan mulatozást csapunk, amelyhez foghatót még nem látott a világ, mondogatták. És mi lett belőle? Háromnegyed óra elteltével lógó orral ültünk a padokon, vagy tízszer szólítottak minket, mire kivánszorogtunk az eredményhirdetéshez.

– Azóta sem szépültek meg az emlékek?
– Dehogynem! Akkor csalódásként éltem meg, ma már sikerként fogom fel, hogy Európa-bajnoki negyedik, illetve olimpiai ezüstérmes lettem. Ezt bizonyítja, hogy amikor hazatértem külföldről, visszakértem az ötkarikás medáliámat. Addig ugyanis más őrizte, de ma már jobb kezekben van…