Vendégszerző: A Burkinshaw-évek I. rész

Ruscello mester tollából olvashattok egy nagyon várt hiánypótlást alább! A Spurs második legtöbb legenda által övezett edzője kerül a jól megérdemelt reflektorfénybe. Csak Bill Nicholson ért el többet a csapattal mint a jobbra látható echte englische úriember. Hálával gondolunk a munkájára majd' negyven év távlatából is - mint ahogy Ruscello irányába is elrebegünk egy kösszépent a nagyszerű írásért. Kellemes múltbarévedést!

Senki nem volt előtte, aki komolyan gondolta volna, hogy a Spurs kieshet az első osztályból, de ez a rossz álom mégis bekövetkezett az 1976-77-es évadban, mikor is a csapat az első osztály utolsó helyén végzett. Az alászállás akár sorsszerűnek is tekinthető azok után, ahogy a csapat az ezt megelőző néhány évadban szerepelt. Hál’ Istennek, a pokolban töltött hónapok nem nyúltak oly hosszúra, mint azt néhány rivális csapat szurkolója szerette volna. Sőt, a feljutás után a Tottenham második legsikeresebb időszaka következett el. A menedzsert, kinek ezen éveket köszönhetjük, Keith Burkinshaw-nak hívják.Ruscello mester tollából olvashattok egy nagyon várt hiánypótlást alább! A Spurs második legtöbb legenda által övezett edzője kerül a jól megérdemelt reflektorfénybe. Csak Bill Nicholson ért el többet a csapattal mint a jobbra látható echte englische úriember. Hálával gondolunk a munkájára majd' negyven év távlatából is - mint ahogy Ruscello irányába is elrebegünk egy kösszépent a nagyszerű írásért. Kellemes múltbarévedést!

Senki nem volt előtte, aki komolyan gondolta volna, hogy a Spurs kieshet az első osztályból, de ez a rossz álom mégis bekövetkezett az 1976-77-es évadban, mikor is a csapat az első osztály utolsó helyén végzett. Az alászállás akár sorsszerűnek is tekinthető azok után, ahogy a csapat az ezt megelőző néhány évadban szerepelt. Hál’ Istennek, a pokolban töltött hónapok nem nyúltak oly hosszúra, mint azt néhány rivális csapat szurkolója szerette volna. Sőt, a feljutás után a Tottenham második legsikeresebb időszaka következett el. A menedzsert, kinek ezen éveket köszönhetjük, Keith Burkinshaw-nak hívják.

Burkinshaw kinevezése a vezetőedzői posztra komoly meglepetésnek tekinthető, hiszen nem elég, hogy semmilyen eredményt nem ért még el korábbi csapataival, de még hasonló posztot sem töltött be más klubnál. Azok után, hogy a korábbi menedzser, a mindössze 32 évesen pozícióba kerülő Terry Neill és a klubvezetés között megromlott a viszony, Neill úgy döntött, hogy távozik a kispadról, és elfogadja az Arsenal hívását. A megüresedett posztra Burkinshaw-t jelölte ki a klub, aki ugyan azelőtt csak másodedzőként tevékenykedett, de igen nagy népszerűségnek örvendett a játékosok között, akik kifejezetten lobbiztak is érte a főnökségnél. Burkinshaw, aki ugyanúgy Yorkshire-ből származott, mint Bill Nicholson, csendes, szerény jellem volt. Hitt a támadó, innovatív játék erejében, és sohasem félt elismerni korábbi rossz döntéseit. Szerénysége mellett ugyanakkor úgy tudott teljes határozottsággal fellépni a csapat ügyeiben, hogy nem volt sohasem arrogáns. Sosem volt szüksége segítségre, de mindig meghallgatta a tanácsokat. És ha tanácsot emlegetünk, honnan is kérhetett volna jobb helyről, mint az embertől, aki mindent tudott a Tottenham Hotspur-ről, Bill Nicholson-tól. Burkinshaw javaslatára a főnökség újra szerződtette a mestert, immár hivatalos konzultánsi pozícióba.

Burkinshaw 12 hónappal azelőtt érkezett a klubhoz, hogy a menedzseri posztot elfogadta. Előtte a Workington-nál és a Scunthorpe-nál, Zambiában(!) majd a Newcastle United-nél dolgozott ilyen-olyan szinten edzőként. Az 1976. július 14.-i kinevezése egyáltalán nem ígért rögtön sikeres korszakot, amivel maga Burkinshaw is tisztában volt. A klubot elhagyó, legendás Martin Chivers góljainak súlya John Duncan vállára zuhant, aki a szezon kezdetétől sérülésekkel küszködött. Az új szerzemény Ian Moores nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az előző szezonban inkább védekező középpályás Perryman kényszerűségből egy sorral hátrébb húzódott, így a fiatal, tehetséges, de rutintalan Glenn Hoddle-nak kellett a középpályán a növekedő terhet elbírnia. Mindezen tényezők már előrevetítették, hogy a 76-77-es évadban a Spurs nem lesz elég jó ahhoz, hogy tartani tudja a lépést a vezető csapatokkal. A félelmek beigazolódtak. Rögtön az első körben kiesett a csapat az FA-kupából a második ligás Cardiff City-vel szemben, és a Liga-kupától is búcsúzni kényszerültünk a harmadik ligás (szintén wales-i) Wrexham-nak köszönhetően.

CSAPATÉPÍTÉS

Maga a szezon is hasonlóképpen szerencsétlenül telt mindvégig, és a Tottenham 12 győzelemmel, 9 döntetlennel és 21 vereséggel a tabella utolsó helyén végzett. Az új menedzser az első szezonja végén rögtön kieséssel zárt. A menedzserek legtöbbje ilyen esetben azonnal "nyúlhat a munkakönyvéért," de Keith Burkinshaw nem egy volt a sok közül. Meg tudta győzni játékosait arról, hogy a Spurs-t újra olyan helyre tudja vezetni, amelyet hírneve szerint megérdemel. Burkinshaw a 77-78-as szezont egy új csapat építésére használta fel. 1977 augusztusában ennek jegyében engedte el az idősnek tartott 32 éves Pat Jennings-et, minden idők legjobb Spurs-kapusát az Arsenal-hoz, hogy a fiatal Barry Danies-nek bizalmat szavazhasson. (Jennings persze élt a felkínált lehetőséggel, és a riválisnál is véghezvitte azt, amit első szeretett klubjánál: legendává vált. Ezt úgy sikerült elérnie, hogy példátlan módon mindkét szurkolótábor osztatlan imádattal szereti mind a mai napig.) Ez volt Burkinshaw talán legnagyobb hibája karrierje során, amit sohasem félt később elismerni. A másodosztályú szezonban a csapat végig jól, kiegyensúlyozottan szerepelt. Az utolsó fordulóban a Southampton-nal találkozott a gárda, és egy baráti döntetlennel mindkét csapat biztos feljutónak számított. Egyik csapat sem forszírozta a támadó, nyílt focit, mert egy ellentámadásból bekapott gól akár végzetes is lehetett volna a következő szezon álmait illetően. A békés 0-0 kulcsot jelentett az első osztály kapujához.

Mindezek mellett azonban mindenki tudta, hogy a feljebb lépő csapat nem lesz elég erős ahhoz, hogy a legmagasabb szinten is jó eredményt tudjon felmutatni. Mindenképpen szükségessé vált az erősítés. Nem csak a Spurs-szurkolókat, de az egész világ futballját megdöbbentette az a bejelentés, miszerint a Tottenham leszerződteti a friss világbajnok argentin Osvaldo Ardiles-t. A 70-es években még nem futbalozott Angliában a Brit-szigeteken kívülről jött neves sztár, és egyáltalán (néhány kivételtől eltekintve) az európai labdarúgásra sem volt jellemző az országhatáron túlról érkező játékos. Ahogy Burkinshaw felfedezte, hogy a kis argentin könnyen megszerezhető, azonnal Angliába hívta. Ossie-nak megtetszett a környezet és az ötlet, hogy egy új országban játszhat. Ardiles jóbarátja és válogatott társa, Ricky Villa is megkörnyékezhető volt, így a világbajnok páros leigazolása igazi mérföldkő nemcsak a klub de a világ klubfocijának történetében is. Az akkori 725 000 font nem volt kis összeg, de muszáj volt megkockáztatni a befektetést, ha a Spurs előrébb akart lépni. A két argentin, Hoddle és mellette Perryman már egy masszív keretet adott, amire lehetett építkezni. Ardiles és Hoddle már olyan mértékben megerősítette a középpályát, hogy a klub már bármelyik angol élcsapattal felvehette a versenyt a pálya ezen részén.

A fentiek ellenére még mindig nem volt elég minőségi játékos a keret egészében ahhoz, hogy eredményességben a klub igazi áttörést tudjon elérni. Szükség volt még olyasvalakikre is, akik elvégzik azt a munkát, amivel hozni lehet a mérkőzéseket. Burkinshaw két fiatalembert jelölt ki erre a feladatra: Steve Archibald és Garth Crooks bebizonyították, hogy a klubnál egy igazán jószemű menedzser tevékenykedik, aki nem csak a drága sztárigazolásokhoz ért. Graham Roberts és Tony Galvin pedig annak elenére jelentettek igazi ersítést a csapatnak, hogy ligaosztályokon kívüli(!) játékosokként érkeztek. Az újonnan jött Roberts extra erőssé tette a védelmet Paul Miller-rel együtt, míg a szélső Galvin fékezhetetlenül robotolt le-föl a pálya bal oldalán; hol a támadást erősítette, hol a védelembe zárt vissza.

AZ ELSŐ SIKER

1980-81-ben az FA-kupa volt az egyetlen reálisan megcélozható patinás trófea. Ám ennek ellenére nem úgy indult a sorozat, ahogy azt a szurkolók elképzelték. A harmadik fordulóban mindössze egy gól nélküli döntetlent sikerült elérni a QPR otthonában. Az újrajátszás hazai pályán már magabiztos, 3-1-es eredményt hozott. ezek után a Hull City, a Coventry és az Exeter legyőzése már a Wembley látványát körvonalazta a szurkolók álmaiban. Az elődöntőben a Wolverhampton volt az ellenfél a Hillsborough-ban, és a meccs mind a pályán, mind a lelátón történtek miatt örökre megmarad a Spurs-szurkolók emlékezetében. A Tottenham hamar vezetést szerzett Archibald révén. A londoniak végig kezükben tartották a mérkőzést, és a győzelem még biztosabban érett, ahogy Hoddle szabadrúgása a hálóba vágódott.

A második félidőben a Wolves magasabb fokozatba kapcsolt, aminek meg is lett az eredménye. A Wolverhampton találata azonban több száz ember számára drámai eseményeket hozott. A Hillsborough-t a 8 évvel későbbi tragédia előszele lengte át. Ugyanaz a helyszín, szinte ugyanaz a nap, és isteni szerencse, hogy halálos áldozatok nélkül zárult az este. A Sheffield Wednesday 50,000 fős stadionja zsúfolásig megtelt, sőt, túl is csordult ki tudja, hány ezer nézővel. A szépítő gólnál több ezer ember indult meg a kapu mögötti Spurs-szektorban, és több száz ember préselődött össze, borult egymásra. 39 fizikailag sérült ember és több száz lelkileg megrendült felnőtt, gyerek, szurkoló írt tiltakozó levelet az FA-nek, abban a reményben, hogy a közös fellépés megakadályozhat egy későbbi tragédiát...

A mérkőzést nem szakították félbe, hanem bírói és asszisztensi konzultáció után folytatódott. A rendes játékidőből már csak másodpercek lehettek hátra, mikor Glenn Hoddle tökéletesen időzített becsúszással szerelte Hibbitt-et a tizenhatos vonalán kívül. Clive Thomas játékvezető mindenki legnagyobb megrökönyödésére a büntetőpontra mutatott, amely így hosszabbításnak adott lehetőséget. A sheffield-i eredménytelen 120 perc után az újrajátszásra a Highbury-ben került sor, ahol Crooks két gólja és Ricky Villa 27 méteres találata igazságot szolgáltatott a csapatnak.

A 73-as Ligakupa-győzelem után újra a Wembley-ben nyílt lehetőségünk egy újabb cím elhódítására. Nem meglepő módon Ardiles és Villa állt a figyelem középpontjában a Manchester City elleni döntő előtt. Tudni lehetett, hogy a Wembley széles játéktere kedvezni fog a Spurs fantáziadús, gyors, innovatív játékának, és az egyéni képességbeli különbségek is a londoniak felé billentették a mérleg nyelvét. Ugyanakkor tudjuk, hogy egy focidöntőben nem minden az esélyesség. A City középpályássora: Reid, Gow, MacKenzie és Power, kifejezetten erősnek számított, de talán nem annyira voltak ösztönösen tehetségesek, mint Hoddle, Ardiles és Villa. A City-nél úgy okoskodtak, hogy finesz híján kemény munkával, zakatolással oldják meg a feladatot. Jól számoltak a manchester-i srácok, mert Gow szorosan őrizte Ardiles-t, minden cifra nélkül faragta argentin kedvencünket, Power és MacKenzie együtt vadásztak Hoddle-re, így Villa már egymagára maradt, Galvin pedig ritkán tudott játékba lendülni. Elöl Archibald és Crooks a középpálya támogatása nélkül árválkodtak.

A City 30 perc után megszerezte a vezetést. Látszott, hogy az ellenfél jól választott taktikát, és mindenképpen szükség volt valamilyen változtatásra, ha partiban szerettünk volna maradni. A bekapott gól után 20 perccel az indiszponált Villa helyére Gary Brooke szállt be (kihasználva az akkori egyetlen cserelehetőséget), akinek ugyanazt a feladatot kellett megvalósítania, mint Gow-nak ellenünk. A váltás hatására a londoni csapat végre visszajött a játékba, és 10 percre rá a tizenhatos környékéről szabadrúgáshoz jutottak. Ardiles legurította Perryman-nak a labdát, ő pedig leállította Hoddle-nek. Látszott, hogy labda el fogja kerülni a kaput, de Hutchinson beleállt a lövésbe, és a fején irányt változtatva a kapuba vágódott a játékszer. A hosszabbítás már nem hozott változást, így a Wembley az FA törénetében első alkalommal szólította vissza a résztvevőket ismétlésre a szentély falai közé.

Az újrajátszásig eltelt öt nap legfőbb témája Ricky Villa szereplése volt. Az első meccsen nagyon gyenge játékot mutatott, ami a saját és csapattársai önbizalmát is megtépázta. Burkinshaw napjai az argetin világbajnok lelki egyensúlyának helyreállításával teltek. A mester nagysága mindig is az volt, hogy értett a játékosok nelvén, és mindig hitet tudott beléjük önteni. A szerény első meccsbeli teljesítmény után Villa öt nap múltán a szezon legjobb játékával rukkolt elő.

A második meccs sokkal élvezetesebben és drámaibban alakult, mint azt bárki el tudta képzelni. A mérkőzés elején hamar meg is szerezte a csapatunk a vezetést. Ardiles a tizenhatos bal oldali csücskénél őrjítette az ellent, de végül lövése megpattant egy védőn, majd a gólhelyzetbe kerülő Archibald a kapusba lőtte. A kipattanó laszti Villa-t találta meg, aki belöbbölte a vezető gólt. Mindössze három percre rá a City egyenlített MacKenzie zseniális, 20 méteres kapáslövésével. A Wembley egyik legszebb addigi kupadöntős gólját lőtte a manchesteri játékos. A félidő a City meddő fölényével ment tovább, de a Spurs így is kezében tudta tartani a meccset. Biztosak lehettünk benne, hogy lesz még gól a találkozón, de sajnos, ezt nem a Tottenham, hanem a világoskékek biztosították be nem sokkal a szünet után Kevin Reeves révén tizenegyesből. A hátrány nem tartott sokáig, mert Crooks a 70. percben egyenlített. Alig több mint öt perc múltán pedig újra jött Ricky Villa. A City térfelének felénél kapta a labdát Galvin-tól, és egyedül nekiindult a kapunak, és meg sem állt az ötös vonaláig. Az ellenfél egész védelméből hülyét csinált. (2001-ben az évszázad legszebb kupadöntős góljának választották Angliában.) Az argentin szamba a Burkinshaw-éra első kupagyőzelmét jelentette.

Ehhez a kupadöntőhöz kapcsolódik a legnépszerűbb Spurs-örökzöld: Chas&Dave zseniális "Ossie's Dream" című dala. A komplett keret, a dalnokok és néhány utánozhatatlan 80-as évek eleji szépség társaságában. A sok könnyen felismerhető arc között természetesen ott találjuk Ossie Ardiles-t is, aki az "In the Cup for Tottingham!" halhatatlan sorral szólózik egyet a dal vége felé. Hallga'!

Folyt. köv.