Ecclestone, az esőkirály

Nem tudom, Bernie Ecclestone meghátrált-e a mesterséges esőcsináló ötletével a sok kritika hallatán, vagy egyelőre csak erőt gyűjt az újabb felvetéshez az idei szezon kezdete előtt, de ha az én tanácsomat kérné (nem fogja), akkor csak támogatni tudnám az ötletet.mesterséges esőcsináló ötletével a sok kritika hallatán, vagy egyelőre csak erőt gyűjt az újabb felvetéshez az idei szezon kezdete előtt, de ha az én tanácsomat kérné (nem fogja), akkor csak támogatni tudnám az ötletet.

Az nem kérdés, hogy az üzleti versenyképesség érdekében muszáj izgalmasabbá kell tenni a Formula–1 versenyeit – és a cselekvés szempontjából mindegy, hogy miért alakult ki a jelenlegi helyzet. Ecclestone felelőssége nyilván elvitathatatlan az új pályák tervez(tet)ése során (hiszen az F–1-ben gyakorlatilag mindenért ő a felelős), rövidtávon azonban ezen már nehéz változtatni – marad a csodára, pontosabban az esőre várás minden versenyen.

Jöjjenek hát a locsológépek, legyen mesterséges eső!

Sokan kritizálták az ötletet, de nehéz elfogadni azt az érvet, hogy ez aláásná az autósport szellemiségét, sportértékét.

Először is: a Formula–1 nem sport.

Élvezetes és értékes versenysorozat, én is megnézek szinte minden nagydíjat, mint ahogy az is tény, hogy a versenyzők rendkívüli fizikai és szellemi teljesítményt adnak le a futamok másfél-két órája alatt – de ettől még ez nem lesz sport, legalábbis abban az értelemben nem, hogy nem ember küzd ember ellen fizikai és szellemi erejük, ügyességük bevetésével, hanem helyettük a döntő teljesítményt a gépek adják le. Természetesen minden sportágban nagy szerepe van a technológiának és a háttérnek (Cseh Laci akkor sem versenyezne egyenlő feltételek között Michael Phelpsszel, ha mindketten meztelenül ugranának a vízbe), de ennyire sehol nem kiszolgáltatott nekik a sportoló.

Ezzel persze nem találtam fel a csőben a lyukat, de ilyen körülmények között mégiscsak furcsa a „sportértékek” csorbulása miatt aggódni.

Miért ártana a sport szellemiségének a mesterséges eső egy olyan sorozatban, ahol
– nem az emberek teljesítménye a legfontosabb;
– büntetlenül lehet manipulálni, előre meghatározni az eredményt két versenyző között;
– a rendkívül szűkös pilótahelyeket ugyanúgy gond nélkül meg lehet vásárolni, mint a falusi búcsú dodzsemében;
– a szabályok évről évre össze-vissza változnak?

Amúgy meg a Formula–1-es autók versenyeznek épített pályákon, városi utcákon, országúton, korábban még oválpályán is, versenyeznek nappal, este és a kettő közötti átmenetben – miért ne lehetne egy vagy több (részben) vizes pályás futam is?

Hogy ez veszélyes lenne? Nem hinném, hogy az előre ismert időben előálló vizes pálya veszélyesebb, mint a váratlanul lehulló eső, amelynek kiteszik a pilótákat. És különben is, tessék az útviszonyoknak megfelelően vezetni – a 300 km/h-s száguldás kockázatait és mellékhatásait amúgy is mindenki vállalta, amikor beleült az autóba.

De hogy egy még fel nem tett kérdésre is válaszoljak: mi a Formula–1, ha nem sport? Hát cirkusz (tudom, száguldó…), pontosabban – gladiátorjáték. Mint az ókori római amfiteátrumokban a rabszolgák, úgy küzdenek a pilóták a nézők kegyeiért, helyenként ugyanolyan kilátásokkal. Egy Hispaniával vagy Virginnel rajtoló pilótának sincs több esélye a Ferrarik és a Red Bullok ellen, mint a puszta kezű ókeresztényeknek az oroszlánok ellen, és a külső manipuláció sem idegen, hiszen a csapatfőnökök utasításaihoz hasonlóan itt a cézár dönthet hüvelykujjával arról, hogy a két végső legjobb közül ki győzhet és ki nem.

És anno Róma ura az egész Colosseumot elárasztotta vízzel, hogy hajócsatákat láthasson az arénában, most pedig csak egy kis aszfaltlocsolásra van szükség a több izgalomhoz – nem olyan nagy kérés ez.