Olimpiai csoda, reménnyel

Továbbra is állítom, amit azelőző írásomban: az, hogy a magyar csapat az egyetemes sport legnagyobb ünnepén a legjobb tízben szerepel, nemhogy irreális, de egyenesen szürreális.előző írásomban: az, hogy a magyar csapat az egyetemes sport legnagyobb ünnepén a legjobb tízben szerepel, nemhogy irreális, de egyenesen szürreális.

Féldemagóg módon el lehetne azon polemizálni, vajon milyen területen vagyunk az első tízben a világon; mondjuk a gazdaságra, az egészségügyre vagy a kultúrafogyasztásra gondolva, hogy csak a sporthoz kapcsolódó ágazatokról essék szó, de nyilván felesleges lenne ez, mert mindenki tudja, milyen körülmények között készülnek legjobbjaink, és hogyan viszonyul mindez a nemzetközi konkurencia hátteréhez. Sem létesítmények, sem sportorvoslás, sem szakmai képzés terén nem vehetjük fel velük a versenyt – csak eredményességben.

Mondhatnánk persze, hogy az éppen elég, de ennek a szereplésnek a veszélye éppen az, ha bárki is azt hiszi, hogy sportolóink tehetsége, szorgalma, valamint edzőink felkészültsége elég ahhoz, hogy legyőzzük a világot. Különösen veszélyes, ha a csalódást keltő pekingi szerepléssel összehasonlítva állapítjuk meg azt, hogy a „helyünkre kerültünk", azaz rendbe jött a magyar sport.

Történtek persze valóban gyökeresen változások a két olimpia között félúton, de nagyon csalóka képet ad, ha egyértelműen a kormányváltásnak és az új kabinet sportot támogató döntéseinek tudjuk be a változásokat. „Két évvel ezelőtt át akartuk adni a szakmai irányítást a Magyar Olimpiai Bizottságnak, és úgy látszik, ennek az eredménye már meg is látszik" – nyilatkozta például a sportért felelős államtitkár,Czene Attila, s mondataiban máris benne foglaltatik, hogy a siker a kormányzat munkájához, a bevezetett intézkedésekhez (így például a sport új, egységes finanszírozási rendszeréhez) lenne köthető.

Bevallom, nem tudom elképzelni, hogy egy új rendszerből ilyen rövid idő alatt máris ilyen látványos eredményjavulás jöjjön ki. José Mourinho után szabadon: a mindenkori kormányban politikusok ülnek, nemHarry Potterek.

Az viszont elvitathatatlan tény, hogy a magyar demokrácia rövid történetében soha kabinet nem állt még ki úgy a sport mellett, mint a mostani (mind konkrét intézkedéseiben, mind kommunikációjában), és soha ennyire biztosan nem érezhették még a sportban dolgozók, hogy a sorsuk jobbra fordul.

Ez a biztonságérzet rövidtávon talán még fontosabb és az eredmények szempontjából hatékonyabb is, mint maga a pénz és az új struktúra: teljesen más úgy készülni egy olimpiára, hogy nem kell aggódni a következő ciklus alatti megélhetés miatt. Ez a stabilitás, lelki komfort a versenyeken aztán századmásodpercekben, centiméterekben ölthet testet, ami egy-egy érem meglétét és színét is meghatározza.

Hosszú távon pedig már a megnövelt és hatékonyabban elosztott anyagi támogatásnak valóban éreztetnie kell a hatását.

Azt persze továbbra se higgyük, hogy amit most láttunk Londonban, az lesz a következő nyári olimpiák sztenderdje – még egy esetlegesen jobban és bőkezűbben működő magyar sportfinanszírozási rendszer sem képes garantálni, hogy a magyar sportolók az első tízben végeznek az éremtáblázaton.

Látnunk kell azt is, hogy az olimpián felülreprezentáltak azok a sportágak, amelyek gazdasági szempontból kevésbé értékesek, és a magyar sportolók éppen ezekben sikeresek. Nem nagyon kell amellett érvelni, hogy ez nem véletlen: minél erősebbek egy sportág gazdasági alapjai (egyszerűbben fogalmazva: minél több pénz forog benne), annál nehezebb az anyagi háttér okozta különbséget tehetséggel, kitartó munkával, szakmai tudással eltüntetni. A leginkább piacosított sportágban, a labdarúgásban ez bizonyos pénzügyi differenciánál szinte lehetetlen (tízmillió eurós költségvetés alatt például egy klub csak véletlenszerűen tud bejutni a Bajnokok Ligájába – láttunk erre példát eleget, legutóbb a múlt héten), míg a pénzzel kevésbé átitatott sportágak esetében reális esély nyílik az anyagiak kompenzálására – erre is éppen most, Londonban láttuk a példákat.

Félreértés ne essék: ez nem csökkenti, hanem éppen hogy növeli olimpikonjaink szereplésének értékét.

És egyben ez a szereplés rendkívüli módon megnövelte a sportkormányzat felelősségét is, hiszen a sportolók éppen azt bizonyították, hogy ők a jég hátán is megélnek, most pedig a jégből kellene valahogy termőföldet varázsolniuk az illetékeseknek.

Az egy dolog, hogy mennyi pénz áramlik be a sport rendszerébe, de annak megfelelő, hatékony felhasználása legalább annyira fontos – láttuk ugyanis korábban, hogy ennek a rendszernek az eresztékei bármilyen összegeket képesek elnyelni. A londoni olimpia azonban akkor tud csak évtizedek múltán is kiemelkedő helyet betölteni a magyar sport történelmében, ha nem csak arról marad emlékezetes, hogy a sportolóinknak sikerült áttörniük a gazdasági lehetőségek állította korlátokat, hanem arról is, hogy ez a bravúr adta hozzá a legnagyobb lendületet a teljes magyar sportszféra elkerülhetetlen újjáépítéséhez.

Még mindig ez az újjáépítés az igazán nagy feladat: legalább akkora, ha nem nagyobb, mint amit sportolóink hajtottak végre Londonban.