Túl szép olimpia

A magyar sport gazdasági hátterében, infrastruktúrájában egészen egyszerűen nincsen benne a négy arany – nemhogy az olimpia kvázi félidejében, hanem az egészében sem.

A sikerek csakis a sportolók tehetségének, kőkemény munkájának, edzőik felkészültségének és saját támogatóik erőfeszítéseinek köszönhetőek, de semmiképpen nem a magyar sportrendszernek.

Gyorsan leszögezem, hogy még véletlenül sem csak károgni akarok, és nem vagyok ellendrukker sem – esküszöm, hogy nálam jobban senki nem szurkol a magyar sikerekért. De emellett nagyon remélem, hogy senki (sem politikusok, sem sportvezetők, sem sportolók és edzők, sem szurkolók, sem újságírók, tehát valóban senki) nem hiszi azt, hogy ez a szereplés reális, és egyben azt is jelenti, hogy a magyar sportban minden rendben van, nincsen semmi sürgős tennivalónk.

A rendszerváltás óta ugyanis a magyar sportolók paradox módon maguk – és utódaik – alatt vágták a fát azzal, hogy erőn felül jól szerepeltek az olimpiákon, miközben a szocialista idők struktúrája és finanszírozása napról napra kopott ki alóluk.

1992-ben Barcelonában egyből minden idők második legjobb eredményét érte el a magyar csapat, csak az utolérhetetlen helsinki olimpiát nem sikerült utolérni, de utána Atlanta, Sydney és Athén sikerei is elfedték a bajokat és túlzottan megnyugtatták az illetékeseket. Nem mintha egy ország sportrendszerének feltétlenül az olimpia lenne a legfőbb értékmérője, de kétségkívül ez kapja a legnagyobb figyelmet.

Így utólag megkockáztatható, talán jobb lett volna, ha a pekingi „katasztrófa" (mármint a megszokottnál gyengébb szereplés) sokkal előbb, Barcelonában vagy Atlantában következik be, mert akkor azonnal látszott volna a probléma, és talán mára már megoldás is született volna. Ez persze egyáltalán nem biztos, lehet, hogy így is ugyanaz történt volna, mint ami végül is történt (mármint semmi), de a jó szereplés még a minimális esélyét is elvette a rendezésnek.

Peking után persze mindenki mindenhol arról beszélt, hogy a magyar sportnak komoly változtatásokra van szüksége, csak hát addigra és mostanra már jóval nagyobb lemaradást kellene behozni, mint korábban. Az olimpiád félidejében történt kormányváltás természetesen hozott is magával változásokat, elsősorban a finanszírozás mechanizmusára vonatkozólag, az egycsatornás elv bevezetésével, de az azóta eltelt idő nyilván még nem elég ahhoz, hogy egyből ilyen eredmények jöjjenek ki a rendszerből, vagyis ezeket a sikereket még nem lehet az új struktúrának betudni. (Ráadásul a legnagyobb horderejű változtatás, vagyis a társaságiadó-kedvezmény éppen az egyéni sportágakat nem érinti közvetlenül.)

Most azonban négy aranyéremmel állunk jobban, mint Peking idején ilyenkor, és hátra van még egy hét, igen komoly győzelmi esélyeket hordozó versenyszámokkal. Könnyű lenne azt hinni, hogy a magyar sportban valami jelentős változás történt, amely ilyen különbségeket generált. (Ezt az érzést ráadásul még erősítheti, hogy pont olyan győzelmek születtek, amelyekben Peking külön csalódást hozott. A kardvívók négy éve betliztek, ráadásul csapatban most ki sem jutottak a játékokra, ami pár hónapja még egy kisebb siratóének-hullámot indított el, és Szilágyi Áron győzelme ezt könnyen elfeledtetheti. Gyurta Dániel az előző olimpián mélyen maga alatt volt, Berki Krisztiánnak balszerencsés módon a kvalifikáció sem sikerült, Pars Krisztián is lecsúszott a dobogóról a pályán és a tárgyalótermekben is – és bár azóta mindannyian elsőszámú esélyesként, a fogadóirodák favoritjaiként utaztak Londonba, az olimpiai szerepléshez kötött gondolkodás szellemében könnyen azt a benyomást kelthetné győzelmük, hogy mennyi minden változott a magyar sportban Peking óta.)

Mielőtt továbbmegyek, újra hangsúlyozom (copy–paste): nálam jobban senki nem szurkol a magyar sikerekért, és sportolóink (nemcsak az aranyérmesek) lenyűgöztek teljesítményükkel.

Felmerülhet mindenesetre a kérdés: miért fontosak egyáltalán az olimpiai aranyak?

Bevallom, én magam is elcserélnék egyet-kettőt arra, hogy a magyar lakosság többet mozogjon, és legalább megközelítsük – mondjuk – a skandináv országokat, ahol minden második ember aktívan sportol, de a hivatásos sport és a szabadidősport efféle szembeállítása semmiképpen nem szerencsés, még ha sokan meg is próbálják ezt.

A kettőnek együtt kell egységes, koherens rendszert képeznie.

Az olimpiai szereplés (és más sportsikerek) nyilván fontosak a nemzeti büszkeség és az országimázs szempontjából is, de amiatt különösen, hogy ezek a sportemberek példát mutassanak, húzzák magukkal a sportolni vágyókat, motiválják azokat, akik könnyebben feladják a mozgást; a szabadidősportnak pedig – amellett, hogy a teljes lakosság egészségét szolgálja – hátteret kell biztosítania a hivatásos sportnak, segítenie kell a kiválasztást és az utánpótlásképzést, és nem utolsósorban sportrajongókat, szurkolókat (vagyis sportfogyasztókat) kell nevelnie.

Mindez nem megy magától, ehhez kell egy rendszer, amely megfelelően összeköti a sport két nagy területét, kialakítja a fenti folyamatok csatornáit, hogy egymásból tudjon táplálkozni a kettő, egymást erősítsék. (Egy triviális példa: megfelelő létesítmények kellenek, amelyek mindkét célra alkalmasak, azaz találkozást biztosítanak a hivatásos és a szabadidősport résztvevői számára.)

Ez egyáltalán nem könnyű, és bizonyos döntések meghozatalakor igen hálátlan feladat – de sokkal könnyebb nekifogni olyankor, amikor vannak az eredmények, és például egy sikeres olimpia megadja az alaphangot a munkához.

Hajrá, magyarok!