Huszti vs. Egervári

Egyre tágul a szakadék Huszti Szabolcs és a magyar válogatott jelenlegi keretéhez tartozó játékosok formája között.

A hannoveri légiós mostani játékát idéző produkciót magyar futballistától legutóbb 2010 tavaszán láttunk, amikor Gera Zoltán brillírozott az Európa-ligában menetelő Fulhamben – kísérteties hasonlóság, hogy Gera akkor ugyanúgy körön kívül volt a válogatottban.

De ő nemsokára visszatért. Én hiszek abban, hogy Husztinak is van, lehet visszaút; méghozzá úgy, Egervári Sándornak se kelljen ehhez feladnia a saját elveit.Egyre tágul a szakadék Huszti Szabolcs és a magyar válogatott jelenlegi keretéhez tartozó játékosok formája között.

A hannoveri légiós mostani játékát idéző produkciót magyar futballistától legutóbb 2010 tavaszán láttunk, amikor Gera Zoltán brillírozott az Európa-ligában menetelő Fulhamben – kísérteties hasonlóság, hogy Gera akkor ugyanúgy körön kívül volt a válogatottban.

De ő nemsokára visszatért. Én hiszek abban, hogy Husztinak is van, lehet visszaút; méghozzá úgy, Egervári Sándornak se kelljen ehhez feladnia a saját elveit.

Egervári nem hajlandó maga kezdeményezni – ezt emberileg megértem.

Huszti nem akar kezdeményezni, mert úgy érzi, minden híd felégett mögötte – ez szintén érthető, még ha kicsit túlságosan könnyen adja is fel vele a lehetőséget.

Ez patthelyzet, amelyet csakis a két fél közötti közvetítéssel lehet feloldani. Az MLSZ elnöke korábban azt nyilatkozta, hogy ezt a kérdést Egervári Sándorra bízza, neki kell eldönteni, meghívja-e Husztit.

Márpedig éppen az MLSZ-nek kellene fellépnie ebben az ügyben, közös nevezőre hozni a feleket, és nem csupán vállat vonni, mondván, „ha nem, hát nem”.

Huszti Szabolcs pályára lépése ugyanis a válogatottban a teljes magyar labdarúgás érdeke. Ami pedig a magyar labdarúgás érdeke, a mögé az MLSZ-nek teljes mellszélességgel oda kell állnia.

Nemcsak arról, sőt nem elsősorban arról van szó ugyanis, hogy sportszakmai szempontból elveszik a nemzeti együttes számára a kétségkívül legjobb (formában lévő) magyar futballista, hanem a válogatott – és ezáltal a teljes magyar labdarúgás – megítélése forog kockán.

Nem egyszerű ugyanis a csapat közvélemény előtti helyzete.

A Hollandia elleni vb-selejtező óriási lyukakat ütött a „szerethető válogatott” imázsán, mind a 90 perc alatt látottak, mind az azt követő kommunikáció miatt. A szövetségi kapitány nyilatkozatai, amelyben minden, de minden felelősséget elhárított magától, csakis a (számára) érthetetlen hibákat vétő játékosait, a második tizenegyest elnéző játékvezetőt és a csapata játékát kritizálni merészelő holland kollégáját vonta bírálat alá, talán még többet árthattak a szakvezetőről és rajta keresztül a magyar válogatottról kialakult összképen, mint a négy kapott gól.

Az újabb két selejtező az észtek és a törökök ellen nemcsak a világbajnoki esélyeinket fogja eldönteni, hanem azt is, hogy a válogatott képes-e hosszú távon megtartani a szurkolók tiszteletét és sokat hangoztatott szeretetét. Az már csak apróság, hogy a kapitánynak fejfájást okozó balhátvéd poszton Laczkó Zsolt után Vanczák Vilmos is kidőlt, a sokak szerint legtriviálisabb jelölt, De Almeida Leandro pedig Husztihoz hasonlóan (bár más okból persze) szintén feketelistán van Egervárinál.

Mindehhez pedig „csak” annyi fejlemény adódott hozzá, hogy a válogatott két legfontosabb kulcsjátékosa, Juhász Roland és Dzsudzsák Balázs is utalt arra, rosszul érzi magát külföldi klubjában és hazatérne – amit lehet optimistán a magyar bajnokság gazdasági-szakmai erősödésének jeleként értelmezni, de valójában csak a magyar labdarúgók nemzetközi értékének további devalválódását mutatja.

Éppen elég baj az, hogy a nemzeti együttesben egészségesen szintén alapembernek számító Rudolf Gergely nem talált magának csapatot külföldön, és például Czvitkovics Péternek is haza kellett jönnie; annak már egyenesen tragikus üzenete lenne, ha a legpiacképesebbnek gondolt két futballistánk is az NB I-re fanyalodna. (Nem fognak persze, emiatt nem aggódom; de már az sem túl szerencsés, hogy a gondolat ilyen formában megfogalmazódott és nyilvánosságra került.)

Ehhez mérten nézve Huszti Szabolcs kinti pozícióját – ég és föld a különbség.

A magyar futball renoméjának, a válogatott pozitív arculatának megmentésében a legegyszerűbb és leggyorsabb művelet lehet a Németország-szerte megsüvegelt középpályás visszahozatala.

Mi kell ehhez? Az MLSZ vezetőségének kell találnia valakit, egy közvetítőt, aki mindkét fél előtt hiteles, és így le tud ülni mind a szövetségi kapitánnyal, mind a játékossal (vagy a menedzserével, ha a hannoveri útiköltség fáj), és mindkettőnek fel tudja tenni az alábbi egyszerű kérdést: mi kell ahhoz, hogy Huszti Szabolcs újra pályára lépjen a magyar válogatottban?

Nyilván mindkét félnek lenne véleménye a dologról (szándékosan nem írok „feltételt”), és egyáltalán nincs kizárva, hogy ezek között van olyan kompromisszum, amely mindenkinek elfogadható. A közvetítő lehet MLSZ-vezető, volt válogatott futballista, elismert edző, urambocsá, MLSZ-közeli állami vezető; a lényeg csupán annyi, hogy szót értsen a felekkel. Elképzelhető persze, hogy a köztük lévő ellentét kibékíthetetlen, de ha nem próbáljuk meg, nem is fog sikerülni.

Olyan ez, mint egy szabadrúgás 30 méterről: ha eleve nem lőjük kapura, mert azt gondoljuk, úgysem lesz belőle gól, akkor valóban nem rúgunk gólt, de kellő hittel bátran elvállalható.

A pályán ezt Huszti biztosan elvállalná – és jelenlegi formáját látva be is találna.