Lothar Matthäus

Már egy hónapja nincs állandó szövetségi kapitánya a magyar labdarúgó-válogatottnak. Bár az MLSZ azt a problémát megoldotta, hogy az előttünk álló két FIFA-játéknapon ne szenvedjen vereséget a nemzeti együttes (ha nincs meccs, nincs zakó), szakvezetőt még nem talált – igaz, nincs is ok a felesleges kapkodásra.Már egy hónapja nincs állandó szövetségi kapitánya a magyar labdarúgó-válogatottnak. Bár az MLSZ azt a problémát megoldotta, hogy az előttünk álló két FIFA-játéknapon ne szenvedjen vereséget a nemzeti együttes (ha nincs meccs, nincs zakó), szakvezetőt még nem talált – igaz, nincs is ok a felesleges kapkodásra.

A lehetséges jelöltek között időről időre felbukkan (akár komolyan, akár komolytalanul) az egyik korábbi kapitány, a 2004–2005-ben regnáló Lothar Matthäus; őt magát is megszólaltatták erről. A magyar válogatott egykori szövetségei kapitányai közül talán soha senki nem volt olyan népszerű a szurkolók körében, mint ő, ugyanakkor talán még soha senki nem kapott annyi és olyan erős szakmai kritikát, mint ő.

Én most a kritikákat veszem górcső alá, szigorúan tényekre szorítkozva – meggyőződésem ugyanis, hogy Matthäus szakmai megítélése sokkal kedvezőtlenebb, mint amilyet megérdemelne. Nem akarok persze a fogadatlan védőügyvédje lenni (éppen elég jól meg tudja ő védeni saját magát), még kevésbé akarok az újraválasztása mellett kampányolni; csupán azt szeretném az ő személyén bemutatni, hogy milyen támadásözön zúdulhat egy kapitányra, csak azért – mert külföldi. Látni fogjuk, hogy jóval magasabb lécet kell(ene) egy külföldinek megugrania, mint bármelyik hazai szakembernek, ami egy bizonyos mértékig normális és támogatandó, de Matthäus esetében alaposan túlhaladtuk ezt a mértéket. Mindez azért fontos, mert szerintem – ahogy azt korábban megírtam – a jelen helyzetben külföldi kapitányra van szüksége a magyar futballnak, és ezt az elvet tette magáévá az MLSZ is, márpedig akkor az itt tárgyalt tapasztalat nagyon hasznos lehet a majdani kapitány megítélése szempontjából.

Tehát Matthäusszal kapcsolatban általában a következő sommás (ellen)vélemény szokott elhangzani: „Nagy játékos volt, de edzőként nem ért el semmit, vele sem lett jobb a válogatott, pedig kipróbált több mint 80 játékost. Az MLSZ szponzorbevételeinek nagy részét viszont ő vitte haza."

Ahogy az lenni szokott, a fenti vélemény szinte minden része igaz – de a tényeket a Matthäus előtti és utáni magyar kapitányokkal összevetve mégis más színben tűnik fel az összkép. Vegyük sorra!

„Nagy játékos volt, de..."

A mondat első fele egyértelmű, azonban a „de" szót nem értem. Nyilván nem lesz egy világklasszis játékosból automatikusan jó edző, ám ha csak a magyar edzői kart veszem alapul, a mi trénereink nagy többsége még nézőként sem élt át személyesen olyan csúcsmeccseket, amilyeneken Matthäus a pályán főszerepet játszott... Megdöbbentő ennek a máshonnan megszerezhetetlen tapasztalatnak a lebecsülése – főleg ha mi, magyarok fitymáljuk le ezt a játékosmúltat... (És főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a magyar edzők között is van olyan, aki a mai napig a játékosmúltjából él, a média egykori világsztárként kezeli, holott edzőként még Matthäusnál is vékonyabb eredményei vannak.) De még egyszer mondom: jó játékos-pályafutás nyilvánvalóan még nem tesz jó edzővé.

„...edzőként nem ért el semmit..."

Ebben természetesen van igazság, csak fájóan relatív: hiszen a magyar edzők talán többet értek el? Mielőtt Matthäus hozzánk jött, nyert szerb-montenegrói bajnokságot a Partizannal, majd a Bajnokok Ligájában is szerepelt velük (hazai pályán veretlenül maradva a Real Madrid, Porto, Marseille trióval szemben). Hány olyan magyar edző van, aki bajnok lett egy, a magyarnál magasabban jegyzett ligában...? Hány magyar edző meccselt a BL főtábláján...? Segítek: a helyes válasz 0, illetve 2. Akkor tényleg olyan gyengék Matthäus edzői eredményei...? (Csank János óta Egervári Sándor volt az első kapitány, aki egynél több magyar – hangsúlyozom, magyar! – bajnokságot nyert trénerként.) És jegyezzük meg azt is, hogy a magyar válogatott után Matthäus osztrák bajnokságot is nyert bizonyos Giovanni Trapattoni segítőjeként. Hány magyar edző tud felmutatni ilyen iskolát...?

„...vele sem lett jobb a válogatott..."

Ez kétségkívül igaz. Nem lett jobb – de rosszabb sem. Papírforma-eredményeink voltak, a nálunk gyengébbeket megvertük (ez sem sikerült minden kapitánynak), a nálunk erősebbektől kikaptunk. Megint Csank és Egervári a két végpont, csak nekik sikerült a selejtezőcsoportokban előrébb végezniük a többi kapitánynál, és csak Egervári tudott esélyesebb csapat ellen győzelmet aratni valós téttel bíró tétmeccsen. Hogy Matthäus alatt előrelépett-e a válogatott játéka, küzdeni tudása (például vele összejöhetett-e volna egy 8–1), azt objektíven nehéz megítélni, így szigorúan a tényekre hagyatkozva csak annyit mondhatunk: eredményei alapján nem lóg ki a magyar kapitányok közül.
(Zárójeles megjegyzés: bizonyos szempontok szerint Matthäusé volt minden idők legerősebb selejtezőcsoportja, ugyanis három olyan válogatott is volt benne – Svédország, Horvátország, Bulgária –, amelyik kijutott a selejtezősorozatot megelőző világeseményre, jelen esetben a 2004-es Eb-re. Ilyen sem előtte, sem utána nem fordult elő.)

„...kipróbált több mint 80 játékost..."

A kedvenc támadási felület. A tény tény marad, 28 meccsén Matthäusnál valóban 82 futballista lépett pályára, míg például Gellei Imrénél 60, Bicskei Bertalannál 57, Egervári Sándornál 50 játékos kapott lehetőséget nagyságrendileg hasonló számú meccsen. No de... Matthäus alatt számos olyan mérkőzést játszott a válogatott, ahol kifejezetten ki volt mondva, hogy nem az első csapat lép pályára, hanem egyfajta B-csapat vagy ligaválogatott. Más kapitányok is akartak ilyen meccseket (Egervári az A-válogatott előszobájának nevezte a ligaválogatottat, ám komoly ellenfelekkel nem tudott játszani, több tervezett külföldi túra sem jött össze), Matthäus azonban a neve miatt számos ilyen felkészülési találkozót vívhatott, csak persze minden ellenfélnek az volt az elvárása, hogy az A-válogatott lépjen pályára, ezért ezek hivatalos válogatott meccsként lettek elkönyvelve. Ilyen volt 2004-ben a japán „B" elleni zalaegerszegi mérkőzés, majd az év végi thaiföldi túra szlovák és észt meccsekkel, illetve 2005-ben az isztambuli találkozó Szaúd-Arábiával és szintén egy év végi túra az Egyesült Államokban, Mexikó, valamint Antigua és Barbuda elleni találkozókkal. (Na igen, Antiguáért is kapott Matthäus eleget, bár nem tudom, mennyivel rangon alulibb ellenfél számunkra, mint Liechtenstein, Luxemburg vagy Kuvait...)

Summa summarum: ezeken a nem FIFA-napokon játszott, gyakorlatilag B-válogatott meccseken futballozott a kifogásolt labdarúgók jó része, például a gyakran felemlegetett REAC-os K. Vince. Ha az összlétszámba nem számoljuk bele azokat, akik csakis ilyen mérkőzéseken kaptak szerepet (tehát „igazi" válogatott meccsen nem), akkor a 82-es szám máris 60-ra csökken, azaz nagyjából ugyanannyira, mint amennyit a több kapitány pályára küldött.

És bár azon lehet vitatkozni, hogy ez az eljárás csökkenti-e a címeres mez értékét (csökkentheti?), ne felejtsük el, hogy ilyen próbameccseken játszott először válogatott mezben többek közt Juhász Roland, Huszti Szabolcs vagy éppen Vanczák Vilmos, akik aztán később alapemberek lettek a nemzeti csapatban, és nem csak Matthäusnál. Nehéz tehát azt mondani, hogy nem volt szakmai haszna ezeknek az erőpróbáknak.

„Az MLSZ szponzorbevételeinek nagy részét viszont ő vitte haza."

Ez így igaz, Matthäus 20 százalékot, az őt képviselő és egyben az MLSZ marketingügyeit intéző ügynökség pedig 30 százalékot kapott a bevételekből. Megint lehet azon vitatkozni, hogy ez az összesen 50 százalék sok vagy kevés, de 50 százalék is több a 0-nál, márpedig Matthäus nélkül egyetlen forint sem folyt volna be ezekből az MLSZ-hez... Egyszerűen arról volt szó, hogy a szövetség nem tudta/akarta a kialkudottnál magasabb fix bérért alkalmazni a kapitányt, ezért belement ebbe a jutalékos kiegészítésbe – vélhetően ők sem gondolták, hogy Matthäus nevére tényleg így jönnek a szponzorok.

Összegezzünk: nem volt annyira rossz szakmailag sem a Matthäus-korszak, mint amennyire sokan, elsősorban a hazai edzői kar védelmében megpróbálják beállítani. És most szándékosan csak a kritikákkal foglalkoztam, nem azzal, hogy milyen volt a válogatott körüli szurkolói hangulat, vagy hogy milyen nívós ellenfelekkel (Brazília, Németország, Franciaország, Argentína...) játszhatott sorozatban a válogatottban eközben.

Legyen azonban mindez tanulság mindannyiunk számára: ha külföldi kapitányt hozunk, akkor attól mindenki többet fog elvárni, mintha hazai szakember ülne a padon.

Többek közt éppen ezért is kell külföldi: hogy mindenki többet várhasson el, és ne elégedjünk meg félmegoldásokkal.