A válogatott már a szurkolóknak sem szent?!

Eddig még talán érdekesnek is tűnhetett a kívülállónak a futballultrák MLSZ elleni harca a szurkolói kártya bevezetése ürügyén: nyilván nem örült senki az egyre lehangolóbb NB I-es nézőszámoknak, de az elmúlt években azért hozzászoktunk a szurkolók lassabb vagy gyorsabb apadásához.

A magyar–finn meccsel azonban kétségkívül elértük az erkölcsi gödör alját.egyre lehangolóbb NB I-es nézőszámoknak, de az elmúlt években azért hozzászoktunk a szurkolók lassabb vagy gyorsabb apadásához.

A magyar–finn meccsel azonban kétségkívül elértük az erkölcsi gödör alját.

Hiszen ha az ultrák már válogatott mérkőzést is bojkottálnak ebben a cicaharcban, akkor nagyon nagy baj.

Ennek egyrészt az MLSZ számára az utolsó figyelmeztetésnek kell(ene) lennie, hogy valamit tenni kell, másrészt a drukkerek részéről ez egyszerűen elfogadhatatlan, megbocsáthatatlan bűn.

Elfogadhatatlan, mert éppen a szurkolók legfőbb elvárása, hogy a válogatott szent és sérthetetlen legyen a játékosoknak és mindenki másnak, és aki ezzel szembe megy (legyen az akár Huszti Szabolcs, Szalai Ádám vagy éppen Nagy László), az azonnal elveszíti a hitelét.

Megbocsáthatatlan, mert a válogatottnak hihetetlenül nagy szüksége van az összefogásra és az egységre, és Dárdai Pál személyében végre olyan szövetségi kapitánya van a nemzeti együttesnek, aki képes integrálni, aki egyszerre hiteles a keze alatt dolgozó játékosok és a szurkolók szemében, akit elismertebbé tett a megbízhatósága, professzionalizmusa és maximalizmusa, mint a pro-licences diploma bármelyik hazai edzőt. Ezt az egységet törhetik meg a bojkottálók, még akkor is, ha a kapitány nimbusza – remélhetőleg – képes lesz megtölteni a stadiont olyan szurkolókkal, akiknek a válogatott játéka fontosabb a saját játékuknál.

Félreértés ne essék, nem akarom csak az ultrákon elverni a port. A Jó és a Rossz csak a mesében különböztethető meg egymástól ilyen egyszerűen, a valós életben általában minden konfliktushoz két fél kell: a magyar futball irányítói és az ultrák szépen egymásra is találtak ebben a történetben, akár azt is mondhatnánk, hogy meg is érdemlik egymást – ha nem okoznának ezzel közösen kárt a magyar válogatottnak.

Kezdjük az elejéről, vizsgáljuk meg mindkét fél felelősségét.

Az MLSZ-t és a klubokat egyértelmű felelősség terheli a szurkolói kártya és az azzal kapcsolatos regisztráció elfogadtatásának sikertelenségéért, legalábbis a magyar futballszurkolók nem elhanyagolható részének körében. Az e téren elkövetett hibák részben új, részben régi keletűek.

Nyugodtan megállapítható, hogy a bevezetés során a kommunikáció nem működött jól, a fő üzeneteket nem sikerült átadni. Mármint az MLSZ-nek nem sikerült, mert a klubok általában meg sem próbáltak valós párbeszédet folytatni a szurkolóikkal (pedig nekik talán könnyebb lett volna meggyőzni őket), hanem inkább az MLSZ-re hárítottak.

De van itt egy mélyebb, régebbi probléma is: függetlenül attól, hogy mit tettek vagy nem tettek a kártya és a regisztráció kapcsán a futballvezetők, kétségkívül csökkenti a szavahihetőségüket, hogy az MLSZ és a klubok (úgy általában) az elmúlt években és évtizedekben senkit sem tudtak meggyőzni arról, hogy fontosak számukra a szurkolók, igyekeznek a kedvükben járni, és egyáltalán felfogják, hogy az egész futballipar a szurkolóért van.

És itt most nem arról van szó, hogy milyen a pályán látott magyar labdarúgás, milyenné tették a vezetői az elmúlt években-évtizedekben, hanem csak és kizárólag arról, hogy az MLSZ és a klubok hány szurkolóbarát intézkedést, döntést hoztak a közelmúltban, kezdve a mérkőzések időpontjának meghatározásától a zárt kapus meccseken keresztül mondjuk a nézőtéri események kezeléséig. Számtalan helyzetben elmondható, hogy a magyar futball jellemzően nem üzleti alapon működik, gondolva itt elsősorban a fő bevételekre (szponzorációra, televíziós szerződésekre stb.) – ez mutatkozik meg abban is, hogy a szurkolókra nem fogyasztókként, azaz fő bevételi forrásként, megbecsülendő és kiszolgálandó érintettekként tekintenek, hanem a sport egyszerű tartozékaként, vagy szélsőséges esetben akár szükséges rosszként.

Nem meglepő hát, hogy a futballvezetőknek nincsen meg a szükséges hitelük ahhoz, hogy elfogadtassanak a szurkolókkal valami olyasmit, amit ők saját maguktól nem akarnak elfogadni.

És itt érünk el a másik oldalhoz, vagyis a szurkolók felelősségéhez, hogy ők vajon miért nem hajlandók elfogadni a változásokat.

Ahogy korábban írtam már erről részletesebben, jól látható, hogy nem feltétlenül maga a szurkolói kártya és a regisztráció gond – ez csupán a szimbóluma mindannak, ami a szurkolókat a mai modern futballban bosszantja. (Nem véletlen, hogy a kártya ellen hevesen tiltakozó TrollFoci a megyei bajnokságokat is próbálja népszerűsíteni, hiszen a labdarúgás hőskorára emlékeztető amatőr ligák a tökéletes ellentétei a démonizált „Modern Futball”-nak.)

És persze jelképe egyben a kártya a magyar futball minden nyűgének és bajának, vagyis az ellene való tiltakozás egyben a labdarúgásunk utóbbi évei-évtizedei elleni tiltakozás is. Nyilvánvalóan lehetne olyan színvonalú a magyar futball, amelyért minden mai tiltakozó ultra önként és dalolva használná a szurkolói kártyáját, és az is sokat segítene, ha a közeget és a hátteret sokkal tisztábbnak látnák (lásd fent a vezetők hitelességét).

Mégis úgy érzem, hogy nem a megfelelő eszközt választották az ultrák az ellenállásra: az ő mondanivalójuk is sokkal hitelesebb és hatékonyabb lenne, ha nem egy plasztiklap ellen tiltakoznának a stadionok helyett a Kossuth téren, hanem a valódi, általuk is felvetett problémák (eredmények, színvonal, bunda stb. stb.) ellen tiltakoznának a stadionokból jövet bárhol.

Így ugyanis süketek kiabálása zajlik az MLSZ és a szurkolók között, amelyben nagyon nehezen képzelhető el bármilyen kompromisszumos megegyezés – pedig a magyar labdarúgás érdeke ez lenne. Az NB I-es meccseken is, de a válogatott mérkőzésein pedig különösen.

Nem az a kérdés, hogy kell-e szurkolói kártya, hanem az, hogy kell-e magyar futball.

Remélem, legalább erre mindenkinek ugyanaz a válasza – ez lehet egy normális párbeszéd és együttműködés alapja.