Rendezzünk olimpiát!(?)

Ez a „közelség" persze még mindig tisztes távolság, de a dolog már komoly annyira, hogy átgondoljuk, mi minden kell hozzá.

Pénz, pénz, pénz, mint a háborúhoz – de ezt tudtuk eddig is.

AzAgenda 2020nyilvánvalóan óriási lehetőségeket biztosít a hozzánk hasonló kis országoknak, hiszen rengeteg olyan létesítményt használhatunk szerte az országban, vagy akár a határokon túl, amelyek eddig szóba sem jöhettek, és Budapesten kellett volna újakat felhúzni helyettük. Ilyen lehet a szegedi kajak-kenu pálya, a győri Audi Aréna, a Veszprém Aréna vagy a debreceni Főnix-csarnok, de akár egy felvidéki szlalom kajak-kenu pálya is szóba jöhet.

Bontsuk tehát két részre a kérdést:

1. Megéri?

2. Megkaphatjuk?

Az első kérdésre könnyű meghatározni a feltételt: akkor éri meg olimpiát rendezni, ha mindazt az infrastruktúrát, amelyet létrehozunk a játékok kedvéért (sportlétesítmények, közlekedési fejlesztések, területfejlesztések stb.), mi magunk, magyarok fogjuk tudni használni és megfelelően kihasználni az olimpia után. Az utóhasznosítás minden sportesemény-rendezés kulcsa, alfája és ómegája.

Már a terveket is úgy kell elkészíteni, hogy nem azt kell elsősorban figyelembe venni, hogy mire van szükségünk az olimpia három hete alatt, hanem hogy mire van szükségünk az azt követő húsz-harminc évben. Mindent, amit építünk, magunknak építünk: nem a NOB-nak, nem a világ legjobb sportolóinak, hanem Magyarországnak.

Ha ezeket a saját fejlesztéseinket tudjuk úgy koncentrálni, főleg anyagi szempontból, hogy azzal még egy olimpiát is meg tudunk rendezni, az csak hab a tortán – nagyjából mint a jutalomrúgás a touchdown után, ami ugye csak egy pontot ér a hétből. (Már elnézést, hogy éppen egy nem olimpiai sportból hozok példát.) Az Agenda 2020 veleje éppen ez a gondolat, hogy engedi a rendező ország/város igényeihez szabni az olimpiát, és nem fordítva.

Márpedig ha mindent magunknak építünk, akkor a források előteremtése is racionálisabb döntés, hiszen olyasmit építünk, amire szükségünk van. Nem akarom elbagatellizálni természetesen azt, hogy miből lesz minderre nagyjából 5000 milliárd forintunk (amennyibe a rendezés minimális kerülne), de a lényeg az, hogy a saját igényeinket elégítsük ki, saját magunkra költsünk.

Látszik, hogy már a jelenlegi sportlétesítmény-infrastruktúránk is reálisan felhasználható, de persze a nagyobbik rész még legfeljebb csak tervekben áll. Hogy csak egy példát mondjak: kell még egy atlétikastadion is... Mindenki úgy emlegeti ugyanis az új Puskás-stadiont, mint egy leendő olimpia központi helyszínét, de még sehol senkitől nem hallottam felvetni (aki már igen, az szóljon), hogy a Puskás futballstadion lesz, futópálya nélkül. Vagyis vagy kell építenünk egy legalább 50 ezres atlétikastadiont (amelynek az utóhasznosítása minimum kérdéses), vagy a Puskás terveit kell átszabni (amivel tönkretennénk a labdarúgásra specializált létesítményt). És ez csak egy kérdés a sok közül.

Lépjünk tovább a második kérdésre: jó dolog a pályázat, de lehet esélyünk nyerni is?

Az biztos, hogy az Agenda 2020 nélkül képtelenség lenne felvenni a versenyt a lehetséges riválisokkal (Berlin/Hamburg, Párizs, Róma...), így azonban lehet reális esélyünk.

A döntésben fontos lesz a NOB hozzáállása, miszerint az Agenda egyben pozitív diszkriminációt is jelent a kis országoknak, vagy csak segíti őket rajthoz állni a pályázatban. Az előbbi nyilván kedvezne nekünk, utóbbi esetben viszont könnyen lehet, hogy a tényleges rendezők között nem látunk majd változást; hiszen bár elfogadhatónak tarthatják a döntéshozók Budapest (vagy Prága, vagy Bécs, vagy akárki) pályázatát, attól még ítélhetik valamelyik hagyományos metropolisz ajánlatát jobbnak, főleg infrastrukturális alapon.

Nem is gondolom, hogy nekünk infrastruktúrában kell megpróbálni jobbnak lenni a riválisoknál: az még az Agenda segítségével sem lenne egyszerű, így felesleges extra pénzügyi kockázatot jelentene ez a „fegyverkezési" verseny. A létesítményeket olyan szintre kell tervezni, amely még vállalható a NOB számára és nem marad el jelentősen a versenytársaktól – és ezek mellett kell valamilyen kulturális pluszt nyújtanunk, amelyet más pályázó nem tud.

Az olimpiai múltunk (amely egyedülálló a rendezőként még nem debütált országok között), a nemzeti és regionális kultúránk (amely eddig nem ismert hangulatot adhatna a játékoknak), a korábbi sporteseményeink és vendégszeretetünk – ezek mind bullshitnek tűnhetnek akkor, amikor egy több milliárd dolláros üzletről kell dönteni, de nekünk nagyjából az az egyetlen esélyünk, hogy ezzel a kulturális hozzáadott értékkel győzzük meg a némi szentimentalizmusra azért hajló NOB-funkcionáriusokat. (Ne feledjük, a NOB az a szervezet, amely a játékok programján tartja a nekünk kedves, de a világ nagy részén érdektelen és komoly pénzösszegeket meg nem mozgató sportágakat, puszta hagyománytiszteletből.)

De mielőtt máris a budapesti megnyitóünnepséget terveznénk néptánccal és csikósbemutatóval, térjünk vissza a fő kérdésre: azt kell eldöntenünk, hogy nekünk, magyaroknak, mire van szükségünk.

Ha tudjuk használni a sport- és egyéb létesítményeket, ha jobb lesz tőle az életünk, ha általuk a több sporttal egészségesebbé válik a magyar társadalom, stb. stb. stb., akkor érdemes azokra egy olimpiát is tervezni. Ha nem, akkor nem.

Ez ilyen egyszerű.